Halálfejes ​lovas 7 csillagozás

Alkonyodott… Sötét árnyék borult a sziklavölgyre, melynek mélyén a vasúti sínpár csillogott.
A hegyoldalra felkapaszkodó satnya fák és bokrok között kis lovascsapat ereszkedett le a sínekhez. A csapatot egy. hatalmas termetű férfi vezette. Kissé előrehajolva ült fekete lován, sötét cowboy-öltözetet viselt, derekán háromszorosan körülcsavart töltényöv csillogott. Az övből két hatalmas colt agya látszott ki.
A lovas arcát fekete kendő borította, a kalap és a kendő közötti résen vadul lobogó szempár kémlelte a messzeségbe – húzódó sínpárt.

(első mondat)

A sheriff szobájában csak egy kis lámpa égett, és bizonytalan fényfoltot rajzolt a padlóra. A szoba sarkaiban megsűrűsödött a homály, és az ócska szekrények szinte már feketének hatottak.
Volt valami gyászos a szoba hangulatában. Sok sheriff ült már a kopott íróasztalnál, és eddig egy sem halt meg természetes halállal.
Talán Steve is erre gondolt, miközben pillantása az íróasztallal szemközt felakasztott fegyverekre tévedt. A fiatal sheriff kemény fickó volt. Mesterien kezelte a pisztolyt, és az egész környéken senki sem értett nála jobban a lasszóvetéshez. Most azonban halálosan fáradt volt. Poros csizmája és gyűrött ruhája elárulta, hogy sokáig úton volt.

I. fejezet A támadás

Az ezredes dühösen járkálni kezdett. Amint elment Mac Green mellett, feltűnően szembeszökő volt, hogy milyen alacsony termetű.
Smorest az óriás melléig sem ért fel, mégis pompás jelenség volt. Szinte természetellenesen széles válla rendkívüli erőről tanúskodott. Napbarnított arcát akár fából is faraghatták volna. Annyira markáns és merev volt, mintha álarcot viselne. Felfelé fésült, rövid haja és deresedő bajusza sem enyhítették arcának keménységét.
Smorest állítólag a mexikói hadseregben szolgált, és ott nevezték ki ezredessé. Erről azonban senki sem tudott biztosat. Tagadhatatlan, hogy a tartásában volt valami katonás és határozott.

II. fejezet A banditák főnöke

Stone szerette a lányát, és büszke volt rá. Mary ritka szépség volt. Dús, szőke haját és nevető kék szemét az egész környéken csodálták. Ezúttal azonban mintha valami szomorú árnyék borongott volna a szeme alatt.
– Steve van itt, apám. Búcsúzni jött! A farmer felemelkedett a helyéről.
– Hát csakugyan elutazik?
Magas, karcsú fiatalember lépett a szobába. Fekete ruhát viselt és magassarkú csizmát. Huszonnyolc-harminc éves lehetett, se nem szép, se nem csúnya; igazi amerikai arc volt, amilyent gyakran látni a képes újságokban. Szögletes álla azonban nem mindennapi akaraterőről tanúskodott.

II. fejezet A banditák főnöke

Az előszobából sarkantyúpengés hallatszott. Egy poros csizmájú cowboy lépett be a szobába.
– Stone urat keresem – mondta elfulladva. A farmer felegyenesedett.
– Én vagyok! Mit óhajt?
– Megbíztak, hogy ezt a táskát vigyem el önnek – válaszolta a jövevény. – Ma hajnalban felvertek az álmomból…
– Kicsoda? – vágott közbe Stone a kérdéssel.
– A halálfejes lovas – hangzott a válasz.
A kis szobában néhány pillanatra megállt az idő. A lány arca egy árnyékkal halványabb lett, a farmer hangja is furcsán remegett, amikor újra megszólalt.
– A fantom tehát ismét felbukkant? A cowboy bólintott.
– Kétségtelen, hogy ő volt. Most sem tudom elképzelni, hogy hogyan jutott be a házamba, de az ágyamnál állt, amikor felébredtem…
– És beszélt is?
– Épp eleget. Azt mondta, hogy a bőrtáskát azoktól a banditáktól vette el, akik kirabolták a vonatot. Megkért, hogy a táskát vigyem el önnek, Stone úr. Ön majd beszolgáltatja a táska tartalmát a hatóságoknak.
– Még pedig rögtön – jegyezte meg Stone. – Örülök, hogy a pénz megkerült, de jobban örülnék, ha tudnám, hogy kicsoda a halálfejes fickó.
– Miért? – kérdezte a leány.
– Mert akkor őt választanánk meg sheriffhek – válaszolta a farmer. – Ezen a vidéken ilyen emberre lenne szükségünk.

II. fejezet A banditák főnöke

Hilton párthívei nagy dáridót csaptak a városban. “Az aranyásóhoz " címzett mulatóban még éjfélkor is harsogott a zene.
Az ivó zsúfolva volt. A hosszú pultoknál cowboyok könyököltek és ittak. Általában a whisky vezetett, de az olcsóbb pálinkáknak is akadt gazdájuk. Az egyik sarokban dühös kártyázás folyt, míg a másikban dominóztak. A cigaretta- és szivarfüstöt vágni lehetett a teremben.

III. fejezet Csendélet a mulatóban

Hilton felkelt az asztaltól. Csak most látszott, hogy milyen magas. Sovány, de izmos termetére kitűnően illett a cowboy-ruha. Kihajtott, fehér inge barnábbnak tüntette fel napbarnított arcát.

III. fejezet Csendélet a mulatóban

A városka utcáját csak gyéren világították meg a póznákra kötött lámpák. A házak némák és sötétek voltak, de Steve úgy érezte, mintha a lezárt redőnyök mögött éber szemek figyelték volna távozásukat.
– Nem szeretem a várost – mondta, amikor kiértek a szabad mezőre. – Az én világom a végtelen préri, a legelésző állatok és a szűk sziklavölgyek, ahol vízesések zuhognak alá a magasból…

III. fejezet Csendélet a mulatóban

Sólyomszem, az öreg indiánfőnök a barlangja előtt ült. Nagyon öreg ember volt. Még emlékezett arra az időre, amikor hatalmas bölénycsordák kóboroltak a végtelen prérin, és az indiánok véres skalpokat tűztek ki.
Ezek az idők visszavonhatatlanul elmúltak. Az öreg Sólyomszem bizonyos mértékig megőrizte ősei vad erkölcseit, és üres óráiban friss skalpokról és kínzócölöpökhöz kötötött foglyokról ábrándozott. Úgy gondolta, hogy a nagy Manitou is jónéven venné, ha egy-két fehérembert feláldozna az istenségnek.

IX. fejezet Sólyomszem