Gyerekkoromban nagyon szerettem a Diótörő mesét, emlékszem az egyik rajzfilmváltozatot (https://snitt.hu/filmek/diotoro-1990) rongyorsa néztem még VHS-en. Halványan dereng, hogy 9-10 évesen kikölcsönöztem a könyvtárból az eredeti regényt, és – talán – el is olvastam, de mivel ebben nem voltam biztos, inkább azon az állásponton voltam, hogy én ezt a regényt nem olvastam. (Viszont Varró Dániel verses átiratát többször is, és bár nem kedvelem a szerzőt, ezt az alkotását különösen jónak tartottam.) Tavaly volt szerencsém látni a Diótörő balettet, az az előadás döbbentett rá (újból), hogy ezzel a klasszikussal (is) még adós vagyok magamnak. El is határoztam, hogy minél hamarabb beszerzem a regényt – igen ám, de maga a teljes Hoffmann-szöveg csak nagyon kevés kiadást ért meg, és nehezen is beszerezhető, átiratokkal pedig nem akartam „bajlódni”. Aztán szembejött velem, hogy a Ciceró 2018-ban kiadta, látszólag szemet gyönyörködtető kiadásban, Sánta Kira illusztrációval az eredeti regényt, így fel is került a kívánságlistámra, idén pedig sikerült is megvásárolnom.
Nos, a történetben nem csalódtam: aranyos, bájos, remekül ellavíroz az álom és valóság határmezsgyéjén. Igazából a regény három nagyobb részből áll (Marie megkapja a Diótörőt, aki megvívja a harcát az Egérkirállyal – Drossmeier elmeséli Diótörő eredettörténetét – Diótörő elviszi Babaországba Marie-t), ezek mai szemmel kissé zavaróan el is ütnek egymástól, főleg a babaországi kalandozás lóg ki kicsit a sorból, de mindettől függetlenül valóban egy örök klasszikus mese, amit érdemes legalább egyszer elolvasni.
A fél csillag levonás a Ciceró-féle kiadás miatt jár. Valóban, a borító és a belső illusztrációk gyönyörűek, de sajnos ebből a kötetből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Akárhányszor kinyitom a könyvet, kissé csalódottan konstatálom az előnytelen tördelést és betűtípust, kicsit olyan érzésem van, mint ha az igényeket ezen a téren már lejjebb adták volna. Holott ezek tényleg csak apróságok, amik nagyon sokat lendítettek volna a kiadás minőségén. És akkor még az olyan dolgokról nem is meséltem, hogy simán lehetett volna iniciálékat használni, a címeket díszesebb betűvel írni, a verseket legalább dőltté tenni, az oldalszámozásnál kicsit kreatívabbnak lenni, sőt, én a kiadó helyében az illusztrációkat a fejezetek közé, a címet külön oldalra (akár a rajzos oldalra) tettem volna. Tudom én, hogy ne a külső alapján ítéljünk (bár, hangsúlyozom, a borító továbbra is gyönyörű), de ez a történet tényleg megérdemelt volna egy sokkal szebb és igényesebb kiadást.