Az ​ördög bájitala 80% 30 csillagozás

Az, amit önmagamnak nevezhetek, a véletlen szeszélyeinek szörnyű játéka lett, idegen alakokra bomlott s feltarthatatlanul hányódott az események tengerén, amely bősz hullámaival egyszerre nekem rontott. Többé nem tudtam ráakadni magamra! […] Az vagyok, akinek látszom, s nem látszom annak, aki vagyok, megoldhatatlan rejtély magamnak is, aki magamtól elválva kettéhasadtam.

52-53. oldal

– Sajátságos egy alak ez a Schönfeld! A sok olvasás félbolonddá tette, egyébként derék ember s mesterségében kitűnő. Ezért jóban is vagyok vele, mert aki legalább egyvalamiben rendes munkát végez, az másban aztán egy kicsikét igazán elrugaszkodhatik.

82-83. oldal

Imádkozni akartam, de tébolyító susogás, suttogás hangzott fel köröttem. Emberek közeledtek, az imént még oly szelíd volt az arcuk, most elrettentő pofává torzult. Emberfejek kúsztak elém szöcskelábakon, amelyek fülükből nőttek, s mind gúnyos nevetésben tört ki. Fura szárnyas alakzatok, emberarcú hollók surrantak el fölöttem. A b.-i karmestert pillantottam meg húgával, aki bőszen keringőzött, míg bátyja zeneszóval kísérte, de úgy, hogy a vonót önnön mellén húzogatta, amely hegedűvé változott. Belcampo rontott rám rút gyíkarccal, s valamilyen undorító szárnyas férgen lovagolva, izzó vasfésűjével szakállamat akarta rendbehozni, de nem sikerült sehogysem.
Mind eszeveszettebb lett a kavargás, mind különösebb, valószínűtlenebb alakok fogtak körül, emberlábon szökdécselő parányi hangya éppúgy akadt közöttük, mint szikrázó szemű, hatalmas lócsontváz, bőre nyereggé cserződött s egy lovag ült rajta messze világító bagolyfejjel. Lyukas fenekű serleg a vértje, behorpadt tölcsér a sisakja.
A pokol minden tréfálkozó kedve felköltözött a földre. Hallom, ahogy nevetek, de ez a nevetés felhasogatja keblemet, égetőbb tőle a fájdalom és erősebben vérzenek sebeim.

212. oldal

De ismét úrrá lett rajtam a gonosz, s én szívesen hallgattam hangját.
– Belátod-e immár, Medardus – suttogta fülembe –, belátod-e immár, hogy ura vagy a sorsnak, s hogy a véletlen, engedelmeskedvén neked, csak a magad szőtte fonalakat bogozza ügyesen?

144. oldal

Bátyám szobájában egy könyvet találtam az asztalon. Felütöttem: angolból fordított regény volt, címe: 'A szerzetes'. […] Hátha megtudok valamit ebből a könyvből? – gondoltam és olvasni kezdtem. A csodás történet magával ragadott, de amikor eljutottam az első gyilkossághoz, a gonosz szerzetes egyre gyalázatosabb bűnözéséhez […], iszonyú irtózat fogott el. Az járt egyre eszemben, amit Hermogén mondott:
– Anyánk az ördöggel beszélget…

188. oldal

Van-e oly szakadék, amelyen a szárnyaló szeretet át ne tudna röpíteni? Mit számít a szeretetnek a tér, az idő!? Nem a gondolatban él-e, s van-e mérték, amely megköthetné?

11. oldal

És vésd be fejedbe, Medardus, én, én személyemben maga az esztelenség vagyok, amely mindenütt a nyomodban van s értelmedet támogatja, mert akár hiszed, akár nem, üdvödet egyedül az esztelenségben leled. Értelmed vacak egy jószág, nem áll meg a maga lábán, pipogya gyerekként ide-oda támolyog, az esztelenséggel kell társulnia, az segíti, az mutatja meg neki az utat hazafelé, a bolondokháza felé.

202-203. oldal

– Ah, ne gyötörjön, derék Reinholdom! – kiáltotta fátyolos hangon. – Kimondhatatlanul kínoz! Ah, minél jobban fáradozik, hogy megpendítse bensőm húrjait, melyek korábban harmonikusan zengtek, annál jobban érzem, hogy vasmarokkal szorongat és fojtogat a sors, hogy csak hamis hangok lakoznak bennem, akár egy eltört lantban!
– Ezt csak ön látja így, kedves báró – vetette közbe az öreg. – Roppant sorsot emleget, mely megragadta, ám azt elhallgatja, hogy mit is rejteget ez a sors, de lett légyen bárhogyan is, egy olyan ifjúnak, mint ön, ki benső erővel és ifjonti lánglélekkel megáldott, fel kell tudnia vértezni magát a sors vasmarkával szemben, mintegy az isteni természet ragyogásától áthatva felül kell emelkednie sorsán, s így, e magsabb létet felélesztvén s lángra lobbantván magában, e nyomorúságos élet kínja fölébe kell szállnia!

60. oldal