Az ​elvesztett tükörkép története 9 csillagozás

– Karmester – felelte a Rajongó –, maga mindenből mindjárt operát csinál. Az épeszű emberek ezért bolondnak is tartják. Hiszen az épeszű ember úgy van a zenével is, akár a jó erős pálinkával; csak alkalomadtán, kis adagokban él vele, és csak mint gyomorerősítőt élvezi.

244-245. oldal, A Sanctus

Én ismerek valakit, akire mintha nagyon is jellemző volna ez a látnoki képesség, amiről itt beszélgetünk. Ettől van az, hogy sokszor napokig futkos ismeretlen emberek után, csak mert a járásukban, az öltözékükben, a hangjukban, a tekintetükben valami furcsaságot fedezett föl; ettől, hogy ha valami olyan eseményről vagy cselekedetről hall, amit más csak úgy léhán, odavetve mesél el, mint olyasvalamit, amiben nincs semmi figyelemre méltó, és csakugyan nem is figyel rá oda senki, hogy az ilyesmi őt viszont mélyen elgondolkoztatja, magában mindjárt elkezdi egymás mellé rakosgatni a legellentétesebb dolgokat, és addig fantáziál, míg olyan összefüggéseket hámoz ki belőlük, ami álmában sem jutnának eszébe soha senkinek.

262. oldal, Az elhagyott ház

– […] a szellem, amely alvás közben jobban elválik a lelki élettől, és kizárólag saját magának dolgozik, ezt a fájdalmat mindig a maga módján értelmezi, azaz valami olyan mondvacsinált okot kerít neki, ami éppen beleillik elképzeléseibe. Emlékszem, egyszer álmomban egy vidám puncsivó társaságban voltam; egy nagyszájú tiszt, akit jól ismertem, addig ugratott egy diákot, hogy az végül az arcába vágta a poharát; ekkor kitört a tömegverekedés, én is, pedig csak békíteni akartam, csúnyán megsebesültem a kezemen, s olyan égető fájdalmat éreztem, hogy ettől felébredtem, és lám: csakugyan vérzett a kezem; valami erős tű rejtőzött a dunnámban, azzal sértettem föl.

21. oldal, A delejező

– […] S nem szedett-e szét egyszer egy másik sátánfajzat, egy anatómus, csak úgy, szórakozásból, mintha afféle szétcsavarozható báb lennék, s nem végzett-e velem ezek után mindenféle ördögi kísérletet? Hogy, teszem azt, hogyan festene az, ha a nyakamból egy lábfej nőne, vagy ha a jobb karom lenne a bal lábam párja!

22-23. oldal, A delejező

[…] minden álomkép az én felfogásom szerint buborék, és az is marad. Az a bizonyos buborék, amit az ital felvet, s ami ott pezseg a habban, nem tartós, íze sincsen, egy szó, mint száz: éppúgy nem lehet a bensőnkben zajló munka magasabb rendű eredménye, mint ahogy az esztergályos keze alól felröppenő forgács sem az; hiába formálta azt is valamilyenre a véletlen, eszünkbe sem jut, hogy arra gondoljunk: a forgács lett volna az a magasabb cél, amit a mester munkája közben el akart érni.

27. oldal, A delejező

A szép, széles tükör le volt takarva; hogy mi ingerelt rá, hogy lerántsam a kendőt, s a gyertyákat odategyem a tükrös asztalra, magam sem tudom. Belenéztem a tükörbe, de olyan sápadt és torz arc nézett vissza rám, hogy alig ismertem magamra… Úgy tetszett, mintha messziről, a tükör mélyéről egy homályos alak lebegne felém; ahogy rászegeztem a tekintetemet, s egyre erősebben figyeltem, valami furcsa, varázsos fényben mind élesebben rajzolódtak ki előttem egy bájos nőalak vonásai; most már ráismertem – Julie volt az.

80. oldal, Szilveszteréji kalandok