Az ​arany virágcserép 68% 961 csillagozás

Filmszínházunk bemutatja:
GYILKOS ALLEGÓRIÁK (színes, NAGYON színes, szinkronizált német romantikus-misztikus thriller)

Anselmus, az ifjú diák almáskosárba lép, majd epileptikus rohamában arany kígyót hallucinál egy bokorba*, és még bele is szeret. (Különben minek hallucinálta volna oda, nem igaz?) Ismerőseinek pont nem jut eszébe egyetlen pszichoterapeuta sem, aki szakértő lenne a témában, úgyhogy inkább elküldik őt az egyetlen még nála is nagyobb kaliberű bolondhoz: Lindhorst levéltároshoz, aki saját bevallása szerint egy szalamandra. (Mint kiderül: valóban. Ennyit a bolondokról.) Az ötlet, úgy tűnik, pont annyira javít Anselmus állapotán, mint amennyire józan paraszti ésszel gondolnánk: semennyire. Diákunk továbbra is furán viselkedik, mi több, még fertőzni is kezd. Ezt a belé titkon szerelmes Veronika már nem nézheti tétlenül, úgyhogy megkeresi a városi boszorkányt**, aki meg egy sárkánytoll és egy marharépa gyermeke – de tényleg, komolyan. Szóval alakul a mágusok gigantikus, eposzi csatája, az utolsó Marvel-mozi záró összecsapása ehhez képest kutyafüle. Csak hát ki tudja, ebben a zűrzavarban melyik mágus a jó, és melyik a rossz? Ki akarja beavatni Anselmust, és ki elveszejteni? És mi a jobb Anselmusnak: ha beavatják, vagy ha elveszejtik? És feleségül veszi-e végül a kígyót, vagy sem? És ha elveszi, hogy szaporodnak? Tojással? Vagy mint elevenszülők? A körmömet lerágom. Mert ahol varázslók harcolnak, ott hullnak a muglik.

Tizenhat éven aluliak csak szülői felügyelet mellett. Nem is azért, mert rosszat álmodnának. Hanem mert ezt az egzaltált ornamentikájú, szimbólumoktól lucskos szöveget ők, meglehet, inkább teherként érzékelnék. Pedig nagyon jó anyag.

* Így megy ez: ha a bokorba arany kígyót hallucinálsz, bolondnak néznek, ha tüzet, vallási vezetőnek.
** Aki esetleg városi boszorkányokat óhajtana megbízásokkal ellátni, annak jó hírem van: baromi könnyű őket megtalálni. Csak meg kell kérdezni a barátainkat, hogy hol laknak, és megmondják. Korabeli gugli.

Most boldog vagyok, hogy ifjú titán koromban nem olvastam el ezt a könyvet. Nem volt meg hozzá a kellő ismeretanyagom, olvasottságom akkor még, bár gondolom, sokat értettem volna azért belőle, mert már akkor is bomlottam a mítoszokért. És kétszeresen vagyok boldog, hogy most olvastam, be is gyűrűzött a bölcs Szalamandra a kedvenceim mennyei birodalmába, ahol a szellemóriásaim lakoznak!

Megütköztem, mennyire szélsőséges vélemények és értékelések születtek, még akiknek tetszett, azok is sokan azt gondolják, a szerző vagy született bolond, és beteg lázálmait írta itt regénybe, vagy szívott valamit, esetleg állandó részegségében voltak agyament látomásai.

Szerintem ha ezek közül bármelyik is igaz volna, akkor ennek a történetnek nem volna ilyen világos, módszeresen, és nagy tárgyi tudás használatával fölépített szerkezete. És minden egyes látomás, név, történés több rétegű szimbólum, amit csak a beavatott értékelhet megfelelőképpen. Akinek nincs meg az alapvető műveltsége, a misztérium nem tárja föl magát. Ha ismerjük a 17-18. század filozófiai és tudományos elgondolásait, a mágia és alkímia mint titkos tanok előretörését, a misztériumvallások kultuszának föltámadását, a szabadőművesek titkos társaságainak még titkosabb beavatási szertartásait, és a céljaikat, akkor nem olyan nagy ördöngösség megfejteni Hoffmann allegóriáját.

Itt vannak a beszélő nevek. Szalamandra? És a névhez kapcsolódó jelenségek: tűz, könyvtár, titkos írások, kígyók, bodza, hársfa, liliom, bolygók számlálása, sárkány, madár és majom alakjai, amivé átváltozik, a megszólítása: évoé, ami Dionüszosz misztériumbéli szólítása.

Phosphorosról nem is beszélve… Itt nálunk gyufát jelent, mint hétköznapi fogalom. De valaha a Vénusz bolygó egyik istene volt, és a görög név Lucifer nevének szinonímája.

Akivel küzd, a marharépa-banya, talán kemény diónak bizonyulna, ha nem volna varázslatos réztükre, meg nem varázsolna előszeretettel keresztútnál éjjel. Szegény Hekaté, ábrázolták már szebbnek is.

Szent Anzelmusz pedig a skolasztikus teológia megalapítója, aki először gondolta úgy, hogy a hithez nincs szükség egyházra, pusztán tanulás és gondolkodás útján el lehet jutni istenhez.

És itt van a gyönyörű kígyólány, akinek szerelme és keze a cél, Szerpentína. Így neveznek Indiában egy növényt, amit elmebaj és kígyómarás gyógyítására használnak, de a kígyó a túlvilág és a bölcsesség is. A tökéletes tudás.

Agyalágyult, részeg látomásban valaki nem ilyen tudatosan rejti el az írásában a lényeget. Én úgy olvastam, mint egy beavatási szertartást a titkos misztériumba, a cél az egyetemes bölcsesség elérése. És úgy olvastam, mint egy fordított Fausztot, ahol Szalamandra a mindennapi kicsinyes életből mutat kiutat Anzelmusz-Fauszt számára, amelyet a babona és a vakhit, az anyagiasság és a karrierizmus jelent. A normális élet. Ma sincs másképp…

Ha száz évig élek, se tudok erről a könyvről annyi értelmes dolgot összehozni, mint a mítoszszakértő @Arianrhod (https://moly.hu/ertekelesek/2227684), úgyhogy itt rögtön az elején adok egy jó tanácsot: inkább őt olvassátok, mint engem. Ha ezt most abbahagyjátok, és inkább az övét csillagozzátok, nincs harag. :)
– —- – —-
Amióta megjelent és tarol a Harry Potter, azóta nem fogom fel, miért nem lehet legalább nyomokban szeretni szegény Virágcserepet, amelyik pont ugyanolyan világépítéssel dolgozik, maximum több filozófiával és kacifántosabb mondatszerkesztéssel csinálja. :) Igen, tudom, kötelező. Igen, tudom, nem mindenki szereti a filozófiát meg a kacifántos mondatokat. Ezért írtam, hogy „legalább nyomokban szeretni”. ;))) Amikor gyerekként olvastam, ugyanazzal a szemmel olvastam (persze nem tudatosan), amelyikkel pár év különbséggel Rowlingot. Mesének néztem, és meseként nagyon tetszett.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/16/e_t_a_hoff…

„Alighanem egyenesen téged kérdezhetlek meg, nyájas olvasóm, hogy nem voltak-e életedben órák, sőt napok és hetek is, amikor elkínzottan, kedvetlenül végezted szokott tevékenységedet és munkádat, és amikor minden, amit egyébként fontosnak, gondolataidban és értelmedben megőrzésre méltónak ítéltél, egyszerre sekélyesnek és semmitmondónak rémlett? Ilyenkor magad sem tudtad, mit tegyél és hová fordulj; szívedben egy homályos érzés élt, hogy valahol és valamikor valami magasrendű, minden földi gyönyörűség körét túlhaladó óhajnak kellene teljesülnie, amelyet a lélek, mint kordában tartott félénk gyermek, kimondani sem mer, és minden számára, ami körülvett, elnémultál ebben a vágyódásban az ismeretlen Valami után, ami mindenütt, amerre csak jártál, áttetsző, az élesebb tekintet elől szétfolyó alakokkal, légies álomképpel lebegett körül. Szomorúan tengtél-lengtél: mint a reménytelen szerelmes, s mindaz, amit az emberek tarka összevisszaságban szemed láttára műveltek, nem okozott sem fájdalmat, sem örömet, mintha már nem tartoznál ebbe a világba.”

Most komolyan, hogy nem lehet szeretni ezt a történetet!
Elképesztő jó volt, nagyon tetszett !

Nem tudom anno miért maradt ki a kötelezők közül, de most nagy élvezet volt a pótlása!

Tetszett, hogy ilyen elborult, még a banyát is bírtam, de az igazán nagy kedvenceim az üvegpalackba zárt joghallgatók voltak. :D

Azt hiszem, lesz még pár újra olvasásban részem. :)

Ennyire kelekótya regényt régen talán még sosem olvastam. Tényleg hatásos volt a szer aminek a hatása alatt ez mű születettet, ha tippelnem kellene LSD-re gyanakodnék, pedig korban ez sokkal korábbi, legyen inkább varázsgomba és már rendben is vagyunk. Elvarázsolt egy mű az biztos, valahogy csodaország jut róla eszembe, annál azért sokkal de sokkal összetettebb és jobb.
Romantika, fantasy hát nem tudom inkább maradjuk annyiban, van benne boszorkány, ami magában nálam komoly pluszt képvisel :) a többit pedig érdemes kicsiny fenntartással kezelni :)

Mágikus realizmus a nyolcszázas évek elejéről. Nincs új a nap alatt.
Ha jól értem, Hoffmann éjszakai virrasztások során írta ezt a kisregényét (innen a vigíliákra osztott szerkesztés), de nem lennék meglepve, ha némi ópiumpipa is besegített volna… avagy a szerző éppen az intellektuális látomások hatását kívánta átadni és megeleveníteni az olvasónak. Mindenesetre bennem legfeljebb egy mákonyos álom emléke maradt meg, egy kissé se-füle-se-farka történet. A cikornyás stílus kellemesen hat az érzékekre, a szarkazmus mosolyt fakaszt, de az értelmemhez nem nagyon talált utat a furcsa eseményláncok szimbolikája.
Azért örülök, hogy egy régi hiányomat most pótoltam.

Nem is emlékeztem, hogy Drezdában játszódik! spoiler
Ezt olvastam ám már középiskolában, amikor kötelező volt, és úgy emlékeztem, hogy a többségtől eltérően én nem utáltam, de kifejezetten jól esett most újraolvasni. Tetszett, hogy ilyen elborult, még a banyát is bírtam, de az igazán nagy kedvenceim az üvegpalackba zárt joghallgatók voltak, minden további kommentár nélkül.
Ha ez a kötelező olvasmány, amitől előre viszkettek, kedves leendő olvasók, csak azt a tanácsot tudom adni, olvassátok úgy, ahogy gyerekkorotokban a meséket. Mert ez tulajdonképpen az.

Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy lehet ezt a könyvet nem szeretni (főleg a címadó kisregényt), főleg a mi, legalább is a HP és társai óta a fantasztikus irodalomra kellőképpen fogékony korunkban. Én egy olyan kiadást olvastam, amiben nem csak az Az arany virágcserép szerepelt, hanem valóban voltak benne talán annyira nem átütő művek, de még így is olyannyira élveztem ezt a könyvet, ami sajnos egyáltalán nem általános, még az egyébként értékes és jó művek esetében sem.
Nyilván, egy idő után (6 mű szerepel a kötetben) szívesen olvastam volna olyat is, ami nem ennyire tipikusan romantikus (itt most a korstílusról van szó), vagyis nem a modern, sivár, racionális, bürokratikus világ és az élhető, természetközeli, harmonikus élet, és elsősorban a költői érzékkel megáldottak számára hozzáférhető „másik” világ közötti feszültség lett volna a középpontjában, de még ezzel együtt is csont nélkül ötcsillagosnak éreztem a könyvet.
Hoffmann fantáziája ezekben a történetekben is valami pazar dolgot alkotott. Rendben, bevallom, hogy a Don Juan és a Signor Formica nem lett a szívem csücske, de még ezek sem tudták felülírni azt, mennyire szerettem a Virágcserepet, a Homokembert, Kis Zachest vagy éppen a Brambillát. A marharépa-boszorkány, a felvilágosodást rendőrállami módszerekkel bevezetni szándékozó Paphnutsius-ék, illetve a fejezetek elején lévő teaserek (amelyek ráadásul Rejtő Szőke ciklonját juttatták eszembe) nagy élményt nyújtottak.

Két előzetes információm volt a műről: egyrészt középiskolai irodalomtanárnőm volt nagyon büszke magára annak idején, hogy bölcs belátással csak ajánlott olvasmánynak jelölte meg; másrészt nemrég öcsémnek volt kötelező, ő pedig nem tudott mit kezdeni pl. a karórépa magánéletével. Úgyhogy én valami nagyon érthetetlen, nagyon elszállt dologra számítottam, egy irodalmi acid tripre, egy pszichedelikus zagyvalékra.

Mondjuk mire a címadó kisregényhez értem, már fakult ez az előítéletem, mivel szerencsére egy gyűjteményes kiadást vettem kézbe, úgyhogy sokszoros oldalszámban élvezhettem Hoffmann gyönyörű írásait. Az első novella, a Don Juan leginkább egy sajátos, szerintem igencsak hihető operaértelmezés. Van egy kicsi történeti kerete, és egy csipetnyi természetfeletti fűszerezés, de ennyi.
Ezzel szemben A homokember egy horrorba hajló pszichothriller, ráadásul az Olimpia-szál meg kész proto-cyberpunk.

Úgy hallottam, hogy egyes szakértők szerint Hoffmann skizofrén volt. Hát, tőlem aztán lehetett. Mert akárhonnan is szerezte az elszállt ihleteit, ő maga írás közben egyik lábával stabilan állt a földön, és a másikat is elég tudatosan lóbálta a levegőben. Akárhányszor volt valami meredekebb összevisszaság, azon vagy a szereplők ütköztek meg igen józanul, vagy előbb-utóbb szépen beilleszkedtek a történetbe. Na és a humor! A jó humorral simán le lehet venni engem a lábamról, így Hoffmannak nálam nyert ügye van. Elkötelezett volt a humor iránt – a Brambilla hercegnő részben pont ennek fontosságáról is szól, de milyen szépen és szellemesen! Ráadásul a végén azoktól a merész kiszólásoktól csak úgy csillogott a rajongó vigyor az arcomon.

Meggyőződésem, hogy Az arany virágcserép egy érdemtelenül meg nem értett kis csoda.
Valószínű, hogy irodalomtanárnőmnek volt igaza, és egy középiskolás számára még túlzás. Mit érdeklik egy középiskolást a költői lélek viszontagságai a hétköznapi világban? Még a tanári magyarázat mellett is teljes joggal tojik rá – hacsak nem olyat kap, mint öcsém; az ő tanáruk szerint ugyanis majdnem minden fallikus jelkép. (-.-)# Így ugyan könnyű dolgozatot írni, de nehéz komolyan venni bármit is. Tanárnő kérem, menjen már el randizni, vagy valami!

Szerintem a Kis Zaches sokkal alkalmasabb lenne kötelező olvasmánynak, ugyanis az itt is megjelenő költőmotivum (és sok-sok fantasztikus mágia! <3 ) mellett egy sokkal kézzelfoghatóbb probléma kerül előtérbe: a mások tollával ékeskedő szélhámos, és az áldozata tehetetlen frusztrációja. Viccesen.

A legkevésbé a Signor Formica című mű tetszett, ugyanis pont azok az elemek voltak hihetetlenek benne, melyeknek hihetőknek kellett volna lenniük. Hamarabb elhiszem egy egyszervúaktól és öltönyös struccoktól kísért, szitakötőn lovagló ezeréves mágus meséjét egy virág izzó szerelméről (na, ilyen ebben pont nem volt), mint hogy egy utcai fegyveres dulakodásban csodálatos módon senki nem sérül meg súlyosabban, a végén a spoiler már nem is beszélve.

Azt szeretem Hoffmannban, hogy bevallottan ellene van a se füle se farka fellengzős fogalmazásnak ( http://moly.hu/idezetek/581411 ), az általános stílusa pont ízlésem szerint való: elég gazdag és költői, de még pont nem esik túlzásba, és az ilyen részek könnyed és szellemes jelenetek közé ágyazódnak, nem lesznek túl tömények. Ha némely szereplő mégis elkezd mélybölcselkedni, a többi általában meg is szólja érte. A képei élénkek, közvetlenek, hihetetlenül mozgalmasak, egészen filmszerű élményben volt részem. Hát mi ez, ha nem a tökéletes könyvélmény?

Nagyon sok Hoffmannt akarok még olvasni! <3

Huuuuh… ez nagyon furcsa volt.