Három teljes csillag… Ennyire sikerült felhoznia magát a történetnek, ami nem is rossz, tekintve, hogy 30-40 oldal után vissza akartam rakni a polcra (illetve felrakni az eladó könyveim virtuális polcára) fél csillagos értékeléssel. Az elején nem csak untatott, de idegesített is, de aztán történt valami, és a sztori érdektelenből lassan egy elég bonyolult és szövevényes krimivé alakult, ahol is egy pszichológus egy több évtizedes gyilkossági ügy nyomába ered.
Nem bánom, hogy a végére értem, de hogy ne érhessen az őszintétlenség vádja, el kell mondanom, hogy a sztori egyáltalán nem volt rossz. A tálalás: na az viszont tragikus. Nem olvastam az író másik könyvét, de ezután biztosan nem is fogom. A stílusa ugyanis csapnivaló. Ami a legjobban idegesített benne, az a túlzott választékosság. Így nem beszélnek az emberek, kérem szépen… Sem ha monológról van szó, sem ha levélről, nem is szólva a párbeszédekről. Ha így beszélne velem a belső hangom, azonnal szaladnék orvosi segítséget kérni… Az erősen szépirodalmiba hajló nyelvezet mesterkéltnek hat, nem tudtam vele megbarátkozni. Talán egy más korban, mondjuk az előző századforduló táján nem szúrna szemet, de itt a mai kor nyomozásáról, mai emberekről van szó, és manapság bizony nem kenyerünk a sok szóvirág. A másik nagy gondom a narráció. Semmi bajom az E/1-ben megírt történetekkel, személyesebb hangvételt ad, mint az E/3, de csak ha okosan alkalmazzák. Itt azonban nem csak a főszereplő Cobb, hanem mindenki más is E/1-ben tolja, ami rengetegszer bevitt az erdőbe, sokszor azt se tudtam, éppen ki beszél, mert gyakran az egyik bekezdés még az egyik ember szájából hangzik el, a másik pedig már az erre válaszoló belső kommentár. A végeredmény így zagyva és nehezen követhető, és elég öncélúnak tűnik. Érdemes lett volna a kiemelt szereplő (Cobb doktor) narrációját a többiekétől eltérőre megálmodni, szerintem sokkal jobb lett volna a végeredmény.
És akkor szólnék még néhány keresetlen szót a külcsínyről is. A borító pazar, de valaki árulja már el nekem, hogy mi a fene köze van a történethez? Mondjuk ugyanez elmondható a címről is, de az már nem a hazai kiadás hibája. Ami mellett viszont nehéz elmennem, az a tipográfia. A beltartalom szép apróbetűsre sikeredett, ami érthetetlen számomra, figyelembe véve az országút szélességű margókat. Amikor először belenéztem, meglepődtem azon, hogy egyetlen keskeny hasáb szöveget két széles margó ölel közre, amik kis túlzással közel annyi helyet foglalnak, mint az érdemi rész. Mondjuk a margó rovására nagyíthattak volna a karaktereken, vagy ha már spórolás van, akkor maradjon az apróbetű, viszont töltsék ki rendesen a lapokat. Így mondjuk nem nézett volna ki olyan jól a dolog, mert az egyébként is csak 290 oldalas apróság mindjárt 220-230 oldalra fogyott volna, és nem lehetett volna 3500 Ft-ért polcra rakni.
És itt elértünk az újabb szívfájdalmamhoz. Mintha ez a Gabo nem az a Gabo lenne, aki mondjuk Brown-t kiadja. Ott ugyanis a keménytáblás, védőborítós, tartalmas kötet, ami húzónevet jelentő író keze alól kerül ki, fillérekkel került többe. Itt meg kiadnak egy kisregénynél nem sokkal nagyobb terjedelmű valamit, amit hasonló kivitelben más kiadó 2200–2500 Ft-ért mer csak eladni. De a pénzhajhász üzletpolitikába ne is menjünk bele.
Asszem ennyi, kellőképpen kidühöngtem magam… Szóval baromi nagy jóindulattal kap a sztori (csak a sztori, a többit hagyjuk…) három egész csillagot, és mostantól tényleg jobban megnézem, hogy mire adom ki a pénzem. A nehezen kiszámítható végkifejlet miatt a krimirajongók érdeklődésére számot tarthat, másnak nem tudom jó szívvel ajánlani.
