A ​vak zongorista 87% 132 csillagozás

Még egy éve sincs, hogy meghalt a kortárs amerikai irodalom egyik legmeghatározóbb alakja, E. L. Doctorow. Nemrégiben (talán ennek apropóján) is az Európa könyvkiadó megjelentette a szerző utolsó előtti, igen nagy kritikai és közönségsikert arató, A vak zongorista című regényét, aminek az eredeti címe azonban nem ez, hanem a Homer & Langley volt. Homer és Langley, vagyis a Collyer-fivérek hazánkban teljesen ismeretlen figurák, míg az Egyesült Államokban igazi kultuszuk van 1947-ben bekövetkezett haláluk óta: ők tekinthetők ugyanis a kényszeres gyűjtögetés legemblematikusabb figuráinak (több száz tonna kacat között, egy elhagyatott házban találtak rájuk – az egyikük betegség következtében hunyt el, míg a másik egyszerűen éhen halt).

Doctorownál, a Ragtime-hoz hasonlóan, ezúttal is csak az alapot adják a valós események, de míg a főművében valós és fiktív alakok keverednek egymással, addig itt valódi alakok (a Collyer-fivérek) élnek félig-meddig fiktív életet. A történetet a fiatalabb fivér, a vak Homer meséli el nekünk, aki egyfajta modern Homéroszként vezet bennünket végig a huszadik századi New Yorkon, és aki körül szinte minden megtörténik, ami egy regényhőssel megtörténhet. Ami szinte csoda, hiszen fogyatékossága miatt szinte ki sem mozdul házából, ahol bogaras testvérével, Langley-vel élnek szüleik korai halála óta.

Az élet, mint út, utazás. Ezt a metaforát, különösen az amerikai irodalomban, már számtalanszor elsütötték, de Doctorow megmutatja nekünk, hogy nem feltétlen kell úton lennünk ahhoz, hogy az élet elmenjen mellettünk. Hiába élnek többnyire remeteéletet, Collyerék ajtaján néha a történelem (szó szerint) bekopogtat, hol egy bájos és számító magyar cselédlány, hol egy olasz maffiózó, hol egy fekete dzsesszzenész, hol pedig pár hippi személyében. Ennyi ember már önmagában igen sok mindent hagyna hátra maga mögött, ám így sem „érhetnek fel” Langley-hez, aki eleinte meg akarja írni az örökké aktuális újságot (ami miatt persze meg kell venni, majd raktározni az összes New Yorkban kapható papír alapú hírforrást minden áldott nap), majd végleg eluralkodik rajta az egyre irracionálisabb gyűjtőszenvedély (egy Ford T-modell kerül például az ebédlőbe), hogy az egykor ragyogó villából szép lassan lepusztult szemétdomb váljon. A (mellék)alakok fel-, majd eltűnnek, de a hátrahagyott, jelentésüket vesztett kacatok egyre gyarapodó halmaza és a fivérek magánya mindig állandó marad.

Bár ez a regény tekinthető a múlt századi Amerika tablójának (vagy akár egy pszichiátriai betegség elhatalmasodása krónikájának is), számomra A vak zongorista mégis inkább a modern kor egyre fokozódóbb és egyre radikálisabbá váló elidegenedésének egyik legragyogóbb szépirodalmi dokumentuma. Felhívja a figyelmet az elmagányosodás veszélyeire, és rezignáltan, de mégis kegyetlenül mutatja be azt a folyamatot, aminek a végén a két jó szándékú, jobb sorsra érdemes fiatal bezárkózva, egy szemétdomb közepén fejezi be dicstelen életét.

E. L. Doctorow szerint a huszadik századi történelemben nincs struktúra, nincs igazi fejlődés, csak egy dolog állandó: Langley „pótlás elmélete”. Ami szerint semmi sem új, semmi sem örök, minden és mindenki csak valami régen elfeledett, eltűnt, elpusztult dolog „pótléka” – így az egyes emberek eltűnése a világból is természetes és szükséges. Maga a regény szövege egy, a világból és a történelemből kikopott ember tudatának utolsó lenyomata – de ha egy ilyen élet után képes valaki még ilyet alkotni, akkor talán mindig marad valamennyi remény.

Nagyon érdekes sztori volt, főleg mivel megtörtént eseményre alapoz, de azt eléggé átalakította a szerző. Rendkívül érdekes volt a két testvér közötti dinamika, a nagyobb testvér különcsége és a kisebb testvér vaksága, és az egész történetnek keretet adó New York, illetve a huszadik század amerikai története. És mindez nem egy nagyregényben, hanem mindössze 250 oldalon, jól olvashatóan, de abszolút egyedien. Engem ezzel lenyűgözött Doctorow, úgyhogy ha ilyen a többi könyve is, akkor biztos, hogy mást is sorra kerítek tőle.

Túlzott a lelkesedésem, tudom. Mert hát igaz: ha volt egy testvérpár, akik ilyen különös életet éltek, akik már életükben legendává váltak, időnként kövekkel dobáltak őket, akiket azóta is emleget a sajtó (legalábbis az internetes magazinok és blogok biztosan) … miért kell ezt átkölteni? Mire való ez a felemás megoldás, ez az életrajzi elemeket tartalmazó kitaláció? Egyrészt az én szórakoztatásomra jó, másrészt ahhoz a küldetéshez jó, hogy valaki ezt a különcséget felfejtse, a „történetet helyretegye”. Doctorow ezt így oldotta meg. De miről akar így szólni? Talán a gyűjtögetők titkos életéről, például arról a valakiről, aki itt a szomszéd utcában rozsdás motorokat, lyukas lavórt, zsinórra akasztott babát, törött kukákat, stb tart az udvarán? Vagy talán mindannyiunkról egy kicsit? Vagy az egész XX századról, az elszigeteltségről és a felgyülemlett sokféle tárgy üzenetéről? Azt hiszem egyszerre mind.

A Collyer testvérpár tehát egy Central park melletti óriási házban éldegél kettesben. Az egyik testvér megvakul, létezésének központja a zene. A másik testvér újabb és újabb nagyszabású projektekbe kezd, hogy öt perc múlva el is feledkezzen róla az összes hordalékával együtt. Minél különösebbek, annál kevesebben merészkednek a közelükbe, és minél inkább magukra maradnak, annál jobban kérgesednek bele a fiatalabbik mániáiba, vélt és valós fenyegetettségeibe. Doctorow mindezt széles ecsetvonásokkal átfestette, és ezekből a csodabogarakból nagyon-nagyon szerethető és elfogadható embereket faragott. Kedves öregurakká mesélte őket, rajzolt nekik szép napokat, idilli gyermekkort, mulatságokat, fontos feladatokat. Csajokat is, nőket, persze reménytelen szerelmekkel. És mesélt hozzájuk egy különleges élet- és történelemszemléletet, amely azt gyanítom, végképp nem volt a sajátjuk, a sokrétűbb összkép kedvéért kapták kölcsön.

Azt olvasom, Doctorow ilyen, ilyeneket művel. Úgy nevezik, spekulatív történelmi fikció.

Néma vagyok, süket és vak, primitív lény az emberi agy – mindenkori kedvenc idézetem, anno a ballagási emlékkönyvekbe is ezt karcolgattam, most pedig megtaláltam hozzá a tökéletes könyvet.
Rá kell jönnöm, hogy úgy két éve elindult nálam a tini- folyamat, amikor az ember átértékeli a világát, magát és rá akar jönni, hogy vajon merre is tart, mit is szeretne, ehhez a folyamathoz pedig nem segítenek a mély mondanivalójú könyvek. Magukkal rántanak és folyamatos késztetést érzek arra, hogy a kelleténél is jobban azonosuljak a szereplőkkel és a sorsukkal.
Langley gyűjtőszenvedélye, hirtelen fellángolása, majd a teljes érdektelensége dolgok iránt szembesített azzal, hogy ha nem is tárgyakba mérve, de bennem is hasonlóképp zajlik, csak míg nála fizikai formájában, szemétkupacokként marad a nyakán, én sokkalta inkább magamban halmozom fel a szennyet, aztán mikor kezd lehúzni, nem tudok mit kezdeni vele.
Homer beletörődése, testvére problémáinak elfogadása szintén ott van bennem, olyan könnyen képes vagyok eltekinteni a környezetem egyes szereplőinek hatalmas jellemhibáin, és azonosulni vagy egyszerűen a részévé válni, hogy az már borzasztó. Persze, épp mint a testvérek esetében, csupán azok iránt viseltetek így, akiket szeretek, akik azon a körön kívül esnek, azoknak a legkisebb botlásnál teljesen lezárom az ajtókat, el is barikádozom, nehogy valahogy mégis átjussanak rajta.
Gyönyörű könyv, az elbeszélés módja simogatott, a történetet meg magamra kaptam, mint Langley az ószeresnél szerzett katonai hacukákat. Talán ettől igazán jó ez a történet, nem azt elemzem, hogy hogyan és miért történt az ami a testvérek, nem számít, hogy valós szereplők, vagy fiktív történet, mindezt kizárva elmerülhettem a mondanivalóba, vagy kreálhattam magam számára egy üzenetet.
Ha csak csupaszon elvonatkoztatnék, akkor talán annyit fűznék hozzá, hogy nem akarom tudni, hogy ez csak a szerző agyszüleménye, én mostantól szentül hiszem, hogy mindezt a valódi Homer Collyer jegyezte le és pont.

Már minden érdemlegeset leírtatok róla, egyik értékelés jobb, mint a másik. :)
Ezért nem is arról fogok most írni, milyen remek ez a könyv, hanem arról, ami a könyv olvasása közben az eszemben járt. Hogy a mi nemzedékünk talán az utolsó, ahol még tömegével fordulnak elő a gyűjtögetők. Mi még abban nőttünk fel, hogy nehéz volt hozzájutni mindenhez, ezért mindennel úgy voltunk, hogy jó lesz még valamire. A pincében, padláson glédában álltak a kisebb-nagyobb lécek, deszkák, csavarok, szögek, alkatrészek, a szekrényfiókokban pedig a gondosan mosott, válogatott, kötegelt rongyok, gombok, kifejtett cipzárak, lefejtett pulóverek gombolyagokban. Ha útközben szögre, madzagra akadtunk, hazavittük.
Ma már annyi a kidobott lom, hogy vigyázni kell a hazahurcolással. A tárgyak annyira elszaporodtak, hogy nincs becsületük, az erőnk és időnk pedig véges, hogy a már meglévő valamiket felhasználjuk. Muszáj ellenállni, szelektálni, még a nagy gyűjtögetőknek is. Persze, más kérdés, ha valakinél már betegség a gyűjtögetés.
A tágabb családunkban sajnos van példa hasonló mérvű gyűjtőszenvedélyre, mint amit a könyv leír… A bátyámat a felesége „menti meg” ettől, ő ugyanis irgalmatlanul kidobál mindent, amit az adott pillanatban feleslegesnek vél. És nálunk is komoly gond a gyűjtögetés és kidobni nem tudás.
Ha valakit érdekel a téma, pár éve olvastam már egy könyvet a gyűjtögetésről: Evelyn Grill: A gyűjtő – de Doctorow könyve sokkal jobb!

Számomra ez a könyv a maga módján több szempontból is hátborzongató volt.
Egyrészt én vagyok a családban a nagy szanáló, aki mindent, amit úgy ítél, kidob, aki szereti a nagy tereket, a fényt, a rendet, úgyhogy ahogy a történetben elkezdett halmozódni a sok kacat, és Langley egyre elborultabban viselkedett, az felért a legrosszabb rémálmaimmal.
Másrészt csak nem bírtam ki, úgy az 50. oldal körül kicsit keresgéltem a neten, és miután több cikket is elolvastam, és több képet is megnéztem, annyira beleivódott a valós történet a fejembe, hogy utána már csak azt, illetve a végkifejletet láttam magam előtt – az ablakon kidobott tárgyakat, a Ford T-modellt, a rengeteg újságot, Langley spoiler.

Döbbenetes egy könyv volt. Ha Doctorow finomított is rajta, és szerethetőbbé is tette a fivéreket, engem azért rendesen nyomasztott a történet. Az akkori Amerikáról, a háborúról, a házban lakó egy-egy vendégről vagy alkalmazottról nagyon szerettem olvasni, de látni azt, ahogy a testvérek egyre inkább elszigetelődnek, ahogy mindenki magára hagyja őket, ahogy felemészti az életüket Langley őrült szenvedélye… szomorú és félelmetes is volt egyben. Ha pedig belegondolok abba, hogy még a vesztüket is ez okozta!
Nem egyhamar fogom elfelejteni ezt a történetet, annyi biztos.
És viszket, jaj de viszket a kezem egy otthoni szanálás után!

Különös történet volt egy testvérpárról,akik szüleik halála után a családi házban élnek tovább. Az egyikük, Homer megvakult,és a zenében teljesedik ki. A bátyjának egyre vadabb ötletei támadnak,és mindamellett kényszeres gyűjtögető.
Elég morbid képet fest az író a testvérek életéről, illetve rémítő ezt a pszichés betegséget ennyire közelről megismerni.
Sajnáltam Homert,hogy a körülmények áldozatává vált.

1947-ben, New York Harlem negyedében az egyik házból kiáradó förtelmes bűz miatt kivonultak a rendőrök, tűzoltók. De a házba, ahol a Collyer testvérek éltek nem lehetett bejutni. Hosszas ostrom után, bejutva a házba megtalálták a fiatalabbik testvér, a vak Homert holttestét. A rendőrség döbbenten látta, hogy a négyszintes házat a mennyezetig megpakolt holmi tölti be. Az újsághalmokból, hangszerekből, bútorokból álló őserdőben csak apró ösvényeken lehetett közlekedni. Hetekig tisztították a házat. A korabeli lapokból megtudhatjuk, hogy kb. 120-150 tonna szemetet ürítettek ki a sarokházból. A kíváncsi járókelők döbbenten szemlélték az eseményeket. Az akkoriban kamasz Doctorow is szemtanúja a felfoghatatlan mennyiségű kiáradó „szemétnek”. (Az értékesebb dolgokat elárverezték, aminek mai értéke 1,1 millió dollár volt)

Ez a döbbenet az, ami megírásra ösztönözhette az amerikai írót. Felhasználva Homer és Langley alakját egy időutazásra vezeti olvasóit. Időutazás, melynek mérföldkövei a némafilmek korszaka, a világháború amerikai vetülete, a néger dzsessz elterjedése, a hippi korszak és a második világháború. Ehhez nyúlt hangulatos hátteret a televíziózás beköszönte, a hangfelvételek készítésének korszaka és még lehetne sorolni azokat az apróságokat, melyekből felépül a történet.

A történelmi utazás mellett azonban jelen van egy másfajta utazás, a megtébolyodás lépései. Hogyan válhatunk kívül-belül elszigeteltekké. Külső és belső spalettáikat bezárva a két testvér magára marad, s végül Homer vaksága mellé elveszti hallását is, a maradék kötelék is elszakad. Nem lehet eldönteni, hogy az elmagányosodás vagy a huszadik század macskaköveit tapossuk.
A történet megjelenítője a Braille írógép gombjait csapkodó Homer. Mindent az ő szemszögéből látunk. Teljesen elhisszük, hogy az az igazságtalanság, amit ő mond. Az a hülye, akit ő szid. Az a gonosz, akitől ő fél. Lassan áll össze a kép, ami a hátborzongató valóság. Langley az első dokumentálható gyűjtőszenvedély-beteg, akin eluralkodott a paranoia, és, aki látszólag gondoskodott vak testvéréről, miközben a pusztulásba hajszolta mindkettőjüket.
Pont attól vált remekké ez a történet, hogy minden Doctorow által megírt részlet hihető, meghökkentő, de valahol bájosan naiv is.

Most már bizton állíthatom, hogy Steinbeck mellett Doctorow a másik kedvenc amerikai íróm. Bármelyik könyvét veszem le a polcról, tuti, hogy nem fogok csalódni.
Ez az ún. road novel is kiváló példája elképesztő fantáziájának. A történet valós eseményeken alapszik ugyan, ami (külön utánaolvastam) önmagában is egy döbbenetes sztori, de ahogy Doctorow „látja” a feltárt események mögött a főhősök belső életét, az megint a zsenialitását tükrözi. Nagyon szerettem, és csak biztatni tudok mindenkit: olvassatok Doctorowot!

A regény témája két testvér bizarr, riasztó, lehangoló egzisztenciális és testi-lelki lejtmenete a férfikor kezdetétől a halálukig.
A New York-i, Upper East Side-i házuk – a szülők halálát követően – fokozatosan elveszti rendezett, gazdag polgári küllemét és értékekeit. Kiszorulnak a szobákból az értékes bútorok, szőnyegek, festmények, hogy helyet adjanak az utcáról gyűjtött kacatoknak, egy téveszmével összefüggően felhalmozott újsághegyeknek, furcsa embereknek:bárminek ami, aki szemben áll a fennálló társadalom elvárásaival, szabályaival, szokásaival, kötelezettségeivel. A kuszaság, a rendetlenség, a felesleges tárgyak, a házban felbukkanó furcsa emberek az idősebb testvér 1. világháborús traumája nyomán zavarttá vált elméjének tárgyiasult kivetüléseiként is értelmezhetőek. Miközben elméjét, cselekedeteit tekintve egyértelműen bolond, pontosan érzékeli annak az elidegenítő társadalomnak az anomáliáit, amelynek New York ékes szimbóluma. Hatástalan ugyan az agresszivitása, lázadása, de éppen ezekkel a tartalmakkal együtt hordozza a jellegzetes 20. századi meg nem békélő ember típusának zavarodott tehetetlenségégét. Az öccse, a vak fiatalember a belső világban otthonos, követő, elfogadó, elengedő attitűddel élő, érzékeny, passzív ember.
Igen, a történet bizarr, ám a felszín furcsaságai alatt tompán, de stabilan zavaróan ott dobog a fakó, szikkadó, ám megkerülhetetlen szorongás a valóságtól, amely szerint akár lázadunk, akár az elengedést választjuk, az élet egyre többet elvesz tőlünk, és megsuhint vagy ránk telepszik a növekvő kiszolgáltatottság feketébe hajló szürkeségével.
A két testvér életének szívszorongató, törékeny biztonságot jelentő kapaszkodója az egymás iránti, élethosszig tartó összetartozás megélése. Annyi fontos kérdésről beszél ez a regény, de számomra az a jelentésréteg a legmegkapóbb, amellyel Doctorow azt közvetíti, hogy csak kis körben, a szeretet kötelékében bízhatunk az amúgy minden szinten egyre zavarodottabb világban.