A ​szélsőségek kora 4 csillagozás

A világ nagyobbik részén a régi társadalmi szövetek és szokások megroppantak ugyan a negyedszázados példátlan méretű társadalmi és gazdasági átalakulás hatására, de még sincsenek a szétesés állapotában. Nagy szerencséje ez az emberiség többségének, különösen a szegényeknek, mivel a vérségi, közösségi és szomszédi hálózatok biztosították alapvetően a gazdasági túlélést, különösen pedig a gazdasági sikereket a változó világban. A harmadik világban ez egyszerre volt információs szolgáltatás, a munkaerő cseréje, a munka és tőke forrása, megtakarítási mechanizmus és társadalombiztosítási rendszer. Családi kohézió nélkül a világ egyes részeinek – például a Távol-Keletnek – a gazdasági sikerei aligha valósultak volna meg.
A hagyományosabb társadalmakban főképpen a feszültségek erősödtek fel, mivel az üzleti gazdaság győzelme aláásta a korábban elfogadott, az egyenlőtlenségen alapuló társadalmi rendszert egyrészt azért, mert a társadalmi célok egyenlősödtek, másrészt pedig az egyenlőtlenség funkcionális igazolása is hitelét vesztette. Az indiai ráják gazdagságát és pazarlását alattvalóik nem irigyelték, és nem is nehezteltek miatta, ahogy pedig egy szomszédjukkal kapcsolatban éreztek volna (akárcsak a brit királyi család vagyonának kivonása az adózás alól, melyet az 1990-es évekig nem kérdőjeleztek meg).

Mindössze egy bonyodalom adódott. Ha Oroszország nem állt készen a marxista proletárforradalomra, akkor nem állhatott készen a „polgári forradalomra” sem. Még akik semmi többet nem akartak elérni, csak ezt a célt, azok sem támaszkodhattak az orosz liberális középosztály kicsi és gyenge erőire: ők a lakosságnak csak elenyészően kis hányadát képviselték, s nem állt mögöttük a képviseleti demokrácia tömegtámogatása, intézményi háttere és erkölcsi elismerése. A polgári liberálisok, a kadetok pártja a képviselőknek 2,5%-ával volt jelen az 1917-18-as szabadon választott (és hamarosan szétkergetett) alkotmányozó gyűlésben. így a parasztok és munkások felkelése vagy egy polgári liberális Oroszországot segíthetett volna győzelemre – a parasztoknak és munkásoknak persze fogalmuk sem volt arról, s nem is törődtek azzal, mi is a polgári liberalizmus – azoknak a forradalmi pártoknak a vezetésével, amelyek egészen mást akartak, vagy pedig, s ez volt a valószínűbb lehetőség, a forradalmi erők túlhaladhatták a polgári liberális célokat, s radikalizálódhattak (ez volt a „permanens forradalom”, melyet Marx írt le, s melyet az 1905-ös forradalom után Trockij elevenített fel). 1905-ben még Lenin sem várt többet, mint a polgári demokratikus Oroszország megteremtését, 1917-ben viszont kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy a liberalizmus lova nem lesz befutó az orosz forradalmi versenyben. S ez a valóságos viszonyokat fejezte ki. Azt azonban, hogy a szocialista forradalom feltételei nem érettek Oroszországban, nemcsak ő, hanem minden más orosz és nem orosz marxista is világosan látta. Az orosz marxista forradalmárok szerint forradalmuknak máshol kell lezajlania.

Minden ellenkező várakozással szemben Szovjet-Oroszország fennmaradt. A bolsevikok megőrizték, mi több, kiterjesztették hatalmukat, s hosszabb ideig maradtak uralmon (Lenin büszkén és megkönnyebbüléssel jegyezte meg két hónappal és 15 nappal az októberi forradalom után), mint 1871-ben a párizsi kommün. Másfelől azonban szüntelen válság és katasztrófák, a német megszállás és a büntető béke, egyes területek elszakadása, ellenforradalom, polgárháború, külföldi katonai intervenció, éhség és gazdasági összeomlás jellemezte ezt az időszakot. Nem lehetett sem stratégiája, sem egyéb célja, mint napról napra választani az azonnali bukását hozó vagy pillanatnyi fennmaradását biztosító döntések között. Ki merte kockáztatni, hogy a forradalmi döntések lehetséges hosszú távú következményein gondolkozzon, miközben azonnal dönteni kellett, hiszen különben megsemmisül a forradalom, s egyáltalán nem lesznek megfontolásra érdemes lehetséges következmények? A szükséges lépéseket azonban mégiscsak megtették. Amikor az új Szovjet Köztársaság túljutott haláltusáján, akkor úgy tapasztalták, hogy messzire kerültek azoktól a céloktól, melyeket Lenin a Finn pályaudvaron fogalmazott meg.
De a forradalom élt – alapvetően három ok miatt: először, mert a 600 000 fős központosított és szervezett Kommunista Párt kivételesen nagy, gyakorlatilag „államalkotó” erőt képviselt. Lenin 1902-től kezdve fáradhatatlanul propagálta és védelmezte e szervezetet. Bármi volt is a szerepe a forradalom előtt, ez a szervezeti modell a forradalom után teljesedett ki. A rövid 20. században gyakorlatilag minden forradalmi rendszer ennek a formának valamilyen variánsát fejlesztette ki. Másodszor, egyértelmű volt, hogy ez az egyetlen olyan kormány, amely hajlandó és képes egyben tartani Oroszországot mint államot, s emiatt élvezett jelentős támogatást az egyébként politikailag ellenséges érzületű patrióta oroszok részéről. Ilyenek voltak például a tisztek, akik nélkül a Vörös Hadsereget nem lehetett volna megszervezni. Ők úgy látták, s az eseményekre visszatekintő történész egyetért velük, hogy 1917-18-ban nem a liberális-demokratikus vagy a nem liberális Oroszország között kellett választani, hanem Oroszország és a széthullás között, mely a többi régi és vereséget szenvedett birodalom sorsa volt, nevezetesen Ausztria-Magyarországé és Törökországé. Ezektől eltérően a bolsevik forradalom a régi, soknemzetiségű cári állam területi egységét legalábbis hetvennégy évre megőrizte. A harmadik ok pedig az volt, hogy a forradalom földet adott a parasztságnak. Amikor a helyzet kiéleződött, az orosz parasztság java része – az állam és az új hadsereg gerince – úgy gondolta, nagyobb az esély arra, hogy megtarthatja földjét, ha a vörösökkel tart, mint ha az urak visszatérnek. Ez biztosított döntő előnyt a bolsevikoknak az 1918-20-as polgárháborúban. Ahogy később kiderült, az orosz parasztok túl optimisták voltak.

Sem a német, sem az orosz avantgárd nem élte túl Hitler, illetve Sztálin hatalomra kerülését, s a két ország gyakorlatilag eltűnt a kulturális színtérről, pedig az 1920-as években mindent ők hoztak létre, ami a művészetben haladónak és jelentősnek számított.
Ma még jobban látható, mekkora kulturális katasztrófa volt Hitler és Sztálin győzelme, azaz egyértelmű, az avantgárd milyen mélyen gyökerezett Közép- és Kelet-Európa forradalmi talajában. A művészetek legfinomabb borát adó fürtök a vulkánok láva áztatta lejtőin teremnek.

George Orwell 1948-ban megjelent 1984 című könyve mutatta meg a Nyugat által elképzelt totalitárius rendszer legerőteljesebb formáját: agymosott tömegek olyan társadalmát ábrázolja, akik a „Nagy Testvér” mindent látó szeme sugarában léteznek, s mely alól csak az esetleg felbukkanó magányos lázadó vonhatja ki magát.
Bizonyosan Sztálin is ezt szerette volna elérni, bár ezzel meggyalázta volna Lenin és más régi bolsevikok szellemét, Marxról nem is beszélve. Amennyiben az volt a célja, hogy a vezetőt gyakorlatilag isteni személyiséggé formálta át (később ezt szégyenlősen „személyi kultusznak” nevezték), de legalábbis az erények két lábon járó megtestesülésének mutatta, addig volt némi sikere. Ezt ábrázolta Orwell szatirikusán. Paradox módon, ennek kevés köze volt Sztálin abszolút hatalmához. Azok a nem „szocialista” országokban lakó kommunista harcosok, akik valódi könnyekkel siratták 1953-ban bekövetkezett halálát – és sokan voltak ilyenek –, önkéntes hívei voltak annak a mozgalomnak, melyet hitük szerint ő testesített meg, és ő inspirált. A külföldiek nem tudták, amit az oroszok pontosan tudtak: mennyi szenvedés volt és maradt az osztályrészük. De bizonyos értelemben, pusztán azáltal, hogy ő az orosz föld erős és törvényes vezetője volt, s e föld modernizálója, mégis képviselt valamit belőlük: a legutóbbi időkben vezérük volt abban a háborúban, mely a nagyoroszok számára mindenképpen szent nemzeti háború volt.
Semmilyen más értelemben nem volt a rendszer „totalitárius”, s ez erősen kétségessé teszi a fogalom használhatóságát. Nem gyakorolt hatékony „gondolat-ellenőrzést”, a „gondolat átformálásáról” nem is beszélve, azonban rémítően közömbössé tette a polgárokat a politika iránt. A marxizmusleninizmus hivatalos doktrínái a néptömegeket gyakorlatilag nem érintették meg, mivel nem volt látható fontosságuk számukra, kivéve, ha nem akartak olyan karriert, melyben az ilyen ezoterikus tudás számított. Negyvenévi, a marxizmuson alapuló oktatás után Budapesten, a Marx téren a járókelőket arról kérdezték, ki volt Marx. Ilyen válaszok hangzottak el: „Szovjet filozófus volt, Engels volt a barátja. Hát még mit mondhatnék? Öreg korában halt meg.” (Egy másik hang): „Hát persze, politikus volt. És ő volt, tudja, ő volt, mi is a neve… Lenin, Leninnek a… Lenin írásainak a… szóval, ő fordította ezeket magyarra.” (Garton Ash, 1991,261)

Noha a szovjet szocializmus összeomlása, illetve annak óriási, máig még fel nem mérhető, de főképpen negatív konzekvenciái voltak a legdrámaibb eseményei az aranykort követő válságkorszaknak, ezek az egyetemes vagy globális válság évtizedei voltak. A világ különböző pontjait különbözőképpen érintette a válság, de politikai, társadalmi és gazdasági jellemzőiktől függetlenül mindet befolyásolta, mert az aranykor a történelemben első ízben egyetlen, egyre jobban integrálódó és egyetemes világgazdaságot teremtett, mely átnyúlt az országhatárokon ("transznacionalizmus"), következésképpen egyre inkább átnyúlt az állami ideológiai határokon is. Ez aláásta minden rendszer és államhatalom intézményeinek szentesített eszméit. Az 1970-es évek problémáit kezdetben csak rövidke pauzának tekintették a világgazdasági „nagy ugrás” folyamatában, s ezért gazdasági és politikai berendezkedéstől függetlenül, minden ország időleges megoldások után nézett. Aztán fokozatosan kiderült, hogy a hosszú távú nehézségek korszaka érkezett el, s ekkor a kapitalista országok radikális megoldásokat kerestek. Gyakran például a korláttalan szabadpiac világi papjainak tanácsait követték, akik elutasították az aranykorban jól bevált, de mostanra csődöt mondott gazdaságpolitikát. A laissez-faire szélsőségesei nem voltak sikeresebbek, mint akárki más. Az 1980-as években, valamint az 1990-es évek elején a kapitalista világ újra olyan súlyos válságba került, mint a két világháború között: ismét megjelent a mindörökre meghaladottnak hitt tömeges munkanélküliség, a ciklikus válságok, a hajléktalan koldusok és a kiváltságos gazdagok egyre kiáltóbb ellentéte, a korlátozott állami bevételek és a korlátlan állami kiadások. A szocialista országok, melyeknek gazdasága legyengült és érzékennyé vált, hasonlóan vagy még radikálisabban szakítani kényszerültek múltjukkal, s ma már tudjuk, összeomlásuk felé sodródtak. Ahogyan az I. világháború jelzi e korszak kezdetét, összeomlásuk jelzi a rövid 20. század végét.

Amikor az USA visszavonult Indokínából, helyébe a kommunizmus nyomult be. Most már Vietnam egésze szilárd kommunista kormányzattal működött, és hasonló kormányok alakultak Laoszban és Kambodzsában is. Ez utóbbiban a vezetést a „vörös khmerek” pártja gyakorolta, amely gyilkos módon ötvözte a párizsi kávéházi maoizmust, vezérük, Pol Pot (1925) eszméit és annak a fegyveres vidéki parasztmozgalomnak a célkitűzését, mely meg akarta semmisíteni a városok elcsökevényesedett civilizációját. Az új rendszer gyilkosságainak száma felülmúlja a századunkban megszokott mértéket is – a legszerényebb becslések szerint a lakosság 20%-át kiirtották –, végül a vietnami hadsereg támadása söpörte el a rendszert 1978-ban. Ezek után – a diplomáciatörténet egyik legszomorúbb epizódjaként – Kína és az amerikai blokk továbbra is támogatta a Pol Pot-rendszer maradványait szovjetellenes és Vietnam-ellenes ideológiai alapokon.

Az amerikai feminizmus például csak lassan ismerte fel a munkásnők olyan alapvető érdekeinek jelentőségét, mint az anyasági segély.
A nőmozgalmak egy későbbi fázisban megértették, hogy a nemek közötti különbségek és egyenlőtlenségek elfogadtatásáért kell küzdeniük, pedig az elvont individualizmus liberális ideológiáját és az „egyenlő jogok”-ról szóló törvényre való hivatkozást nem volt könnyű összeegyeztetni azzal a felismeréssel, hogy a nők nem olyanok, mint a férfiak, és nem is kell olyanoknak lenniük.

A régi értékek és társadalmi viszonyok széthullásáról beszélő Marx és más próféták nem tévedtek. A kapitalizmus permanens és folyamatos forradalmi erő volt. Logikusan azzal fog majd véget érni, hogy a prekapitalista múltnak azokat az elemeit is szétzülleszti, melyeket fejlődése szempontjából alkalmasnak, mi több, alapvetőnek tekintett. Azzal ér majd véget, hogy lefűrészeli maga alatt azt az ágat, amelyen ül. A század közepe óta ez történik. Az aranykor hihetetlen gazdasági robbanása és ennek társadalmi és kulturális hatásai a kőkorszak óta a legalapvetőbb társadalmi forradalmat indították el. Az a bizonyos ág ekkor kezdett recsegni és törni. E század végén vált először láthatóvá, milyen is az a világ, melyben a múlt – a jelenben élő múltat is beleértve – elvesztette szerepét, melyben azok a régi térképek és táblázatok, melyek eligazították az egyes embert és a közösségeket is, már nem azt a tájat ábrázolják, melyen járunk, nem azt a tengert, melyen hajózunk. Ma nem tudjuk, merre visz az utunk, és azt sem sejtjük, merre kellene vezetnie.

Radikalizálódott támogatóik a hatalom megragadása felé taszították a bolsevikokat. Tény, hogy amikor eljött a pillanat, a hatalmat nem kellett megragadni, csak a földről kellett felemelni. A szájhagyomány szerint több ember sérült meg Eisenstein nagy filmjének, az Októbernek (1927) a forgatása közben, mint amennyi a valóságban, a Téli Palota elfoglalásakor 1917. november 7-én. Mivel az Ideiglenes Kormányt már senki sem támogatta, az egyszerűen megszűnt.
Attól a pillanattól kezdve, hogy az Ideiglenes Kormány véglegesen megbukott, egészen a mai napig az októberi forradalom szűnni nem akaró viták tárgya. Legtöbbjük félrevezető. A valódi kérdés ugyanis nem az, ahogyan az antikommunista történészek állítják, hogy az októberi forradalom az alapvetően antidemokratikus Lenin puccsa volt-e, hanem hogy ki vagy mi léphetett (volna) színre az Ideiglenes Kormány bukása után. Szeptembertől kezdve Lenin nemcsak arról próbálta meggyőzni a hezitálókat a pártjában, hogy a hatalmat könnyen elszalaszthatják, ha szervezett akcióval nem ragadják meg a rendelkezésre álló rövid időn belül, hanem arról is, hogy legalább ilyen gyorsan meg kell válaszolniuk a kérdést: „Vajon képesek-e a bolsevikok megtartani az államhatalmat?”, ha majd valóban megszerzik. Tényleg, vajon mit tehetett volna bárki más, aki megpróbálja a forradalmi Oroszország vulkánkitörését irányítani? Lenin pártján, a bolsevikokon kívül senki sem állt készen arra, hogy vállalja ezt a felelősséget – s Lenin pamfletje azt sugallja, hogy még a bolsevikok között sem volt mindenki ilyen határozott állásponton.