Mai ​magyar költők antológiája 3 csillagozás

Vas István: Kakasszó
Kardját, mellyel a főpap szolgájának fülét
Levágta hetvenkedve – elhajította rég.
Már csak ketten maradtak: János meg ő maga.
Körül fustélyos őrök, kihűlő éjszaka.

A főpap kapujában megállt és remegett.
Az udvaron a szolgák megraktak nagy tüzet.
János, a könnyű János már bejutott előbb
S kiszólt az őrizőknek, hogy engedjék be őt.

Egy szolgáló kaput nyit s ránéz, amint belép,
Meglátja zavarát és vidéki külsejét.
„Ez is a Názáreti embere! Mind ilyen”.
S ő szól: „Kiről beszélsz te, asszony? Nem ismerem”

A tornácon, poroszlók és vallatók között
Meghallja ezt a Mester, a megvert, leköpött,
És gyulladt szemhéja mögött lobog a láz:
Még mennyi kínhalál jön, még mennyi vallatás!

A tűzhöz odakullog, kezét melengeti.
Egy papi szolga látja és odaszól neki:
„Azok közül való vagy, hiába tagadod”.
Mellére ütve mondja: „Ember, nem, nem vagyok”.

És tudja fenn a Mester, hogy elvégeztetett,
S föléje hengerítik az irdatlan követ.
És görgetheti félre, nem másul a jövő:
Lesz Törvény, Főpap, Egyház, és kő és újra kő.

És megszólal egy másik: „Beszédjén hallani,
Hogy ez is csak afféle vad galileai”
„Mit is beszélsz? Nem értem. Egyiptomi fene
Az Isten egy Fiába, a Nazarétibe!”

Röhögnek a cselédek a rémült bugrison.
A Mester visszanézett. Mert Róma, Babilon
És Jeruzsálem egy már – halál, feltámadás! –
A Szikla, az Alapkő csak te lehetsz, Kefás!

Te lészel itt a kőszál, te kötsz vagy oldozol.
Mindig kilép az Ember Fia a kő alól.
És pofoz a poroszló, röhög a konyhalány,
S felhangzik a kakasszó a főpap udvarán.

És felszáll a kakasszó és feljebb száll a köd
Az Olajfák Hegyéről, a Jozafát fölött.
„Istennek fia vagy hát?” „Te mondád”. Hátranéz:
A nap vérezve kelt föl, mint az elvégezés.

És nevetnek a lányok és fut a volt halász,
Fujtatja, rázza izmos mellét a zokogás,
És tengerek, jövendők hallják a jós-panaszt:
„Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.”

144-146

Váci Mihály: Mindenütt otthon

Otthontalan csavargó vagyok én?

Hiszen

minden vidéken otthon érzi magát

szívem.

Minden határ fölött a régi kék

az ég,

s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem

szemét.

Őrházikók előtt, akárhol is, Apám

tiszteleg;

s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek

leszek.

És minden állomáson én mindig

megérkezem,

szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa

int nekem.

A városok hatalmas hangszerek,

húrjaikon

botladozva emlékeim dallamait

újra tudom;

harangszavuk nagy pálmaága

fölém hajol,

s egy ismerős pad mindenütt int felém

a fák alól.

Én nem tudom, már sokszor félek,

vétkezem:

hát nincs Anyám, szerelmem és barátom

énnekem?

hogy én bárkit, bárhol is bolondul

szeretek,

s e földön én itt idegent

sosem lelek.

Ha már kezet fogott és hallgat

velem,

vagy elkapja az utcamély fölött fuldokló

tekintetem,

már üldögélnékl órákig panasza

tornya alatt,

amíg fölöttem szíve harangütései

inganak.

312. oldal

Kónya Lajos: Szilvaevő

Mint egy fehér madár, mely csattogtatva szárnyát,
leszállni készül egy hamvaskék szilvafára,
úgy járt a bajsza föl-le,
míg fürgén rágott horpadt, foga-hullatta szája.
Mit kívánnak a vének?
E kék szem járt körözve,
elárulván az ember egyetlen, kurta vágyát,
e sajnálnivaló, megindító kívánság
beszűkült örömét, amit még ád az étek.
Így jött a pincemélyi műhelyből, föl a fényre,
szédülten, mint az őszi légy.
Jobbtenyerén a tányér, rajt’ falatokra tépve,
kenyérbél s húsz szem szilva. Baljában ócska kertiszék.
Meg-megroggyant a térde,
s meglebbent enyvszagú, valaha-zöld köténye,
ahogy patkányai közül feljött a lépcsőn,
s a mellékutca kékes benzinködében ült le,
a fal mellé, a napra,
járókelők kiváncsi tekintetét kerülve,
kiknek cinkos szeme rávillogott megértőn:
íme az ipari fejlődés öregapja!
És föl-le járt a bajsza, sapkája kajla sildje,
s olyan komótosan ette a szürke szilvát,
hol motor pöfögött, ószeres kiabált,
s az út két vége közt járművek fékje sírt át —
csak ült s evett mohón, egyszer föl nem tekintve.
Mint egy fehér madár, ősz bajsza föl-le szállt.
Bütykös kezén, fakó arcán a fürge század
csomós deszkáinak, odvas pincéinek
története merengett,
s városszerte a gyárak,
egy adott jelre, érte kiabáltak, —
de ő maga köré fonta az őszi csendet,
jelezvén: semmi őt már nem rendíti meg.
Szilvát s kenyeret majszolt s egyedül volt egészen,
mint egy öreg paraszt, kinek estefelé rigók röppennek nyűtt szivében.
1961. október 1.

214-215