Fekete ​villám 85% 27 csillagozás

„Vakon, süketen, bénán, ködös selyemgubóban lebegett élet és halál között”

❤ ❤ ❤❤ ❤ ❤
❤ Imádtam! ❤
❤ ❤ ❤ ❤ ❤ ❤ Így már sikerült felhívnom a figyelmed annyira, hogy elolvasd amit közölni szeretnék erről a fenomenális történetről, annak ellenére, hogy jelenleg nem olvassa még 200 figyelted? Ha igen, akkor mehetünk tovább! Szóval, valószínűleg hosszú leszek, kapkodó és összefüggéstelen, de fél éjszaka gyomorideggel forgolódtam, ezért bízom benne, hogy ha kiírom magamból a bajom- bánatom, kissé enyhül.
Kezdjük azzal, hogy Dymphna Cusack zsenge koromban már megtaposta a lelki egyensúlyom és nem megkönnyeztem mindazt amit papírra vetett, hanem olyan rondán, nyekergőn, sípolón- szortyogón bőgtem órákig. Azóta eltelt egy évtized, és mint ahogy az első szerelmem ha látom is gombóc lesz a torkomban, úgy ez a nőszemély is ismét megtalálta az útját, hogy kicsinálja az amúgy se túl stabil idegrendszerem.
Valójában ezt a könyvet @_Eriii -nek vettem, mert nem csak hallgatott az ajánlásomra, hanem a saját elmondása szerint őt sem hagyta hidegen a szerző másik regénye. Nekem is polcon csücsül a kötet, valahol, de mostanig valamiért nem olvastam el, most meg az ajándékba szánt antikvár példány magába szippantott.
Olvasás közben kijegyzeteltem kereken 50 idézetet. Lett volna több is, de megrémültem a mennyiségtől, aztán rájöttem, hogy nem csak figyelőket veszítenék, ha mind begépelgetném, hanem konkrétan okafogyottá tenném az elolvasást, így hát megkímélek mindenkit a friss-spam akciótól.
Mindig megdöbbentő, hogy ha egy fél évszázadosnál is régebbi írás annyira aktuális, hogy bár egy másik ország, egy másik földrész akkori problémáit mutatja be, a szemeid előtt ott van a saját világod, azok az emberek akik a környezetedben most, ma, ebben a hiperszuper században pont ebben a cipőben járnak, ugyanannak az elcseszett rendszernek az elnyomásában tengődnek és esélyük sincs a kitörésre, hisz a mindenkori hatalmakat képviselő szervek magukat és a közvéleményt etetve biztosítják a saját lelki üdvüket azzal, hogy amit tesznek és ahogy, az biza hasznos, az egyetlen járható út.
Ebben a soványka, 200 oldalas kis mesében felvonul minden, ami elvakítja a fiataljaink (és nemcsak!) ítélőképességét és úgy egyáltalán a vágyaikat, szükségleteiket manipulálja, szisztematikus agymosással kiradírozva a határokat a jó, rossz, szükséges és felszínes között, hogy majd legitimálhasson minden olyan tetted, ami valójában morálisan, emberileg elfogadhatatlan.
Van itt minden, a média és a csillogásban elveszett szépség, a karrier, pénz által elvakított herceg, a katonaság, a rendszer által beszabályozott, kiképzett szörnyeteg és egy királylány, akinek a szívét az örökségére cserélik, a koronára tűzve a keserű fűszert, ami naivsága miatt az egész életét ízesíti.
Megbukott szülők, a világot elemeire bontva elemző tini, önsajnálat és elnyomott, kirekesztett kisebbség. Mindez olyan szépen egységes masszává gyúrva, hogy mikor olvastam fel sem tűnt, hogy mekkora kanyarokat teszünk és hogy a karakterek, sztereotípiák, vagy mondhatni prototípusok hány és hány arcát megismerhetjük, felismerhetjük nem csak a főszereplőink által, hanem az alig 2-3 sornyi szerepet kapó nevek mögött is.
Valójában újat nem mondott, hisz ahogy fogytak az oldalak, csak bólogattam, hogy igen, ez így van, igen, ők pontosan ilyenek, ja-ja, ez így szokott lenni – de mégis, így hogy egyben a képembe nyomta, keserű epét hozott fel, és azóta sem sikerült kimosnom a számból.
Ha valaki azt gondolná, hogy egy filozofikus szépirodalmi műről van szó, amibe beletapostak mindenféle MüllerOravecz szintű mélységes klisét, az kapásból téved. Stílusát tekintve nem szűrné ki senki, hogy a kéziraton már rég megszáradt a tinta és a lapok megsárgultak. Ez a regény nem más, mint egy gyorsan olvasós kis ponyva, amire ha odafigyelsz és korábban sem burában éltél, akkor kapsz tőle még egy bal horgot, mert miért is ne.
Abban az álomban ringatom magam, hogy ha a General Press a szerző másik mesterművét, az én etalon kedvencemet, a Ketten a halál ellent kihozta új köntösben, akkor talán esélyes, hogy valamelyik kiadó érdemesnek gondolja ezt a darabot is és ismét visszahozza a köztudatba.

Jól megírt, érzelmekre ható történet, ahogy azt már megszokhattuk az írónő tollából. A fókuszba az ausztrál „színesek” kerülnek, a bennszülöttek, feketék, félvérek. És velük szemben a fehérek. De mi történik, amikor ez a két világ érintkezik? Száz esetből kilencvenkilencben semmi jó. Itt is úgy indul a dolog, aztán kibontakozik egy történet.
A végére csak egyet tudok mondani. Gyűlölöm azokat, akik mások jogait csorbítják, legyenek azok bármiben is mások, mint a többség. Undorít az az ember, aki kihasználja a szemét politikusok által kreált törvényeket annak érdekében, hogy beletapossanak másokba.

Nem azt kaptam ettől a könyvtől, amit vártam. Sokkal többet kaptam. Ha ezt tudom, akkor nem halogattam volna az olvasást. Volt egy része (a napló eleje), amikor arra gondoltam, hogy ez talán mégsem nekem való könyv, de átrágtam magam rajta, majd jött a változás, ami mindent a helyére rakott. Valami viszont nagyon hiányzott a regényből. Hiányzott a vége. Szívesen olvastam volna, hogyan oldódott meg a bennszülöttek mindennapi élete, hogyan oldódtak meg a problémáik.

Az első könyv, amit az írónőtől olvastam, az a „Megperzselt fa” volt, mely egy életre szóló élményt adott, és az első olvasás óta már többször is elolvastam.
Úgy tűnik, a „Fekete villám” csatlakozni fog az említett könyv mellé.
Az elején ugyan lassan indulnak be az események, de aztán minden a helyére kerül, és felemelő élmény olvasni a könyvet.
Mindenkinek ajánlom, aki szereti a tiszta emberi érzelmekkel teli történeteket.

Az első regényem volt az írónőtől. Még aznap éjjel kiolvastam. Aztán újra. Mert annyira új volt és különös. Azóta is kedvenc

Pár oldal elolvasása után, mikor a főszereplő Tempe elmesélte egész eddigi életét elkezdtem azon gondolkodni, hogy akkor miről is fog szólni a könyv. Azután megkapta a naplót és érdeklődésem nagy lángokra lobbant. (hú milyen szavakat használok mostanában) Sajnálat, szomorúság, könnyek, felháborodás kísért végig. De valahogy a vége hiányzik. Persze lehet sejteni a leíratlan sorok mellett is, hogy mi lesz az, de akkor is hiányom van.

Érdekes. Kicsit ponyvás, kicsit nem túl közlei (ezt nem tudom jobban megfogalmazni), de a témája számomra meglepő – plusz sosem olvastam még ausztrál írót szerintem.
Fordította: Mész Lászlóné
(a fordítókat miért nem szokás feltüntetni?)