A fiatalon meghalt nagy walesi költő önéletrajzi novellaciklusában gyermekkorára emlékezik, az első szünidőre a dimbes-dombos walesi tájon, a hóbortos nagyapára és más csudabogarakra. A soha felnőni nem szándékozó Dylan Thomas ebben a kora kötetben mintha gyermekkora szemüvegén át csodálkozna rá a világ kisebb-nagyobb, de valamiképpen mindig gyönyörű dolgaira. A költő legendás mesélő, anekdotázó géniuszának kitűnő példája ez a sok humorral átszőtt, bájjal és szeretettel megírt poétikus kis könyv.
Az író arcképe kölyökkutya korából 40 csillagozás

Eredeti megjelenés éve: 1940
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek Európa
Enciklopédia 11
Szereplők népszerűség szerint
Kedvencelte 5
Várólistára tette 16
Kívánságlistára tette 7

Kiemelt értékelések


Ez egy olyasfajta könyv, amit nagyon el tud rontani, ha épp rossz passzban kezdünk bele. Masszív költői képekkel dolgozik, amikhez szükségeltetik egyfajta optimális hangulat, és elég rövid ahhoz, hogy ha az első oldalakon nem találjuk meg az ívét, akkor ez a későbbiekben is így maradjon. Szerencsére én jó időpontban kaptam elő, minek következtében: tetszett. Dylan Thomas legnagyobb bravúrja, hogy a lírai eszközöket képes kombinálni a helyenként naturalista-realista ábrázolásmóddal, így színekből és szeretetből egy nagyon élményszerű Wales-képet épít fel. Mindemellett Thomas novellái úgy ábrázolják az átmenetet a gyermekkorból a férfikorba, hogy a gyermek által érzékelt idegen, helyenként ellenséges, helyenként pedig varázslatos világ az elbeszélések során egyre inkább kinyílik (bezárul?), és átalakul valami új minőséggé: a felnőttkorrá. Nagyon szép folyamatábrázolás egy igazán érzékeny írótól, aki hála Istennek megfelelő fordítót is kapott a kiteljesedéshez: Gergely Ágnest. Akinek külön köszönöm.
U.i.: Ungvári Tamás utószavában még kiemeli a kontrasztot e könyv „tündérvilága” és az dekadens urbanizált irodalom között – amit ő (többek között) igen szárnyalóan „intellektuális önfertőzésként” aposztrofál. Ami nagyon izgalmasan hangzik, kedvet is csinált nekem az efféle művekhez. Kár, hogy konkrét címekkel nem szolgált, most pedig tépelődhetek, pontosan kikre utalt ezzel. Joyce-ra mondjuk, akinek korai művei egészen biztosan erős hatással voltak erre a szövegre? Vagy csak akart mondani valamit, ami jól hangzik?


Egészen különleges hangulatú írások. Dylan Thomas nem nihilista. A céltalanság nem művészi hitvallása, hanem a külvilág realitása.. Hősei nem lázadók, nem sodródók, még csak nem is megalkuvók. Egyszerűen modern Sziszifuszok, akik tudomásul veszik a munkafeltételeket. Munkaidő napi 24 óra, a feladat nehéz kövek lejtőn fölfelé görgetése. Cél nem a kőnek egy bizonyos pontba való eljuttatása, hanem maga a görgetés. Ha megfordulnak, az út azonnal abban az irányban is emelkedni kezd. Mivel nincs elérendő cél, másik szintre sem lehet lépni. Más, helyettesítő munka nem létezik. Milliónyian vannak, de mindenki magánosan görget. Ez a céltalan izoláltság éles kontrasztban van a parádés stílussal, a költői képek sziporkázásával. Hideglelős gyűjtemény, amit rossz pillanatban olvasva elkönyvelhetünk szürke, könnyen feledhető műnek is. Megfelelő hangulatban azonban az olvasó csak kapkodja a fejét a gyönyörű, fájdalmas, és sokszor paradox villanások kereszttüzében. Engem legalábbis elbűvölt.


Lírai eszközökkel festett költői képek sorával operál Dylan Thomas, miközben önéletrajzi ihletésű novelláit adja közre „arcképéről, kölyökkutya korból”. A gyermekkorból a felnőttkor felé vezető út egyes mozzanatairól készített meseszerű leírások a wales-i mindennapokat idézik, melyek a ’40-es években nem túl derűsek. Humorral építkező helyenként derűsek, másutt szomorúak, szorongók, magakellető bájjal és szeretettel átitatottak – igazi költészet, érdemes elolvasni.


Ezek a novellák a mindennapok embereiről szólnak a 40-es évek környékéről; a veszteségeikről, a tragédiáikról, a csalódásaikról, a nehézségeikről. Hangulatfoszlányok… és olyan atmoszférát tud teremteni, hogy belesajdul az ember… Melankolikus, borús, keserű szájízű és szomorkás írások, amik még a vidám napsütésben is hatnak. Hiányzik ebből a kötetből a nevetés, a vidámság és a boldogság. Helyek, nevek visszaköszönnek a novellákban, nem véletlenül, önéletrajzi ihletésűek. A leírások, költői képek, nagyon rendben vannak… Mégis valahogy nem fedeztem fel benne azt az embert, akit költőként megismertem. Talán azért, mert ezek még a korai művei, és még nem elég érettek, kiforrottak, bár már magukon hordozzák azt, amit a verses kötetben megszerettem benne.
Arról nem is beszélve, hogy Bukowski mellett nála találtam a legtöbb kocsmanevet az írásokban szétszórva, és milyen beszélő neveket; Szív Öröme, Tiszta Korty, Nyúlcipő…:))
Népszerű idézetek




Egy különösen izzó, ragyogó augusztusi délutánon – néhány évvel azelőtt, hogy rájöttem: milyen boldog is vagyok – George Hooping, akit kis Kuckucnak hívtunk, Sydney Evans, Dan Davies meg én egy teherautó tetején robogtunk a félsziget vége felé. Magas, hatkerekű teherautó volt, le lehetett róla köpködni az elhaladó autókra, és almacsutkát szórni a nőkre a járdán.
68. oldal A rendkívüli kis Kuckuc




Az ifjú Mr. Thomas pillanatnyilag nem volt alkalmazásban, de azt mindenki természetesnek találta, hogy hamarosan Londonba utazik és Chelsea-ben karriert csinál, mint szabadúszó újságíró; egy vasa sem volt, de valami ködös elképzelést táplált arról, hogy majd nőkből fog élni.
92. oldal Amerre a Tawe folyik




Azután kiballagott a házból az üres térségre, a görnyedt daruk és létrák alá. Az egyetlen, gyönge gázlámpa fakó körívű fénye a téglalakásokra és a törött fadarabokra hullott, és a porra, mely valamikor házsor volt, ahol a piszkos városka alig ismert és felejthetetlen kisemberei éltek, szerettek, meghaltak és mindig a semmibe vesztek.




A kövér Peggy, gondoltam, muris volna mellettem karikalábával és viháncoló dudoraival; de éppen Danhez való; Sidney Gwynethje elegáns darab, és megvan tizenhat, éppoly elérhetetlen, mint egy elárusító kisasszony Ben Evans áruházában; de a félénk és göndör hajú Jean, vajszínű fürtjeivel, jó lesz nekem.
77. oldal Európa Zsebkönyvek - A rendkívüli kis Kuckuc




Emlékeztek, mit mond a nagy Caradoc Evans? A walesiek mindig visszatérnek hazájukba meghalni, miután a londoniakat kifosztották és egy kis hajórakományt összeszedtek.
118. oldal, Amerre a Tawe folyik (Európa, 2008)




A nap már majdnem alábukott, korongját kettészelte az árnyas tenger. Hideg szivárgott fölfelé, szétömölve a tengeren, szinte a testét is láttam: jeges agancsát, csöpögő farkát, gyöngyöző arcát, melyen halak úsznak keresztül. A Főt szél kerítette be, hűvös leheletével átjárva nyári ingünket, a tenger sebesen emelkedett, már-már sziklánkat is elborította, sziklánkat, mely addigra benépesült barátokkal, élőkkel és holtakkal, akik birokra keltek a sötétedéssel.
139. oldal, Kit kívánsz, hogy velünk legyen? (Európa, 2008)




Nevetgélve a sziklákon, a hosszan elnyúló, aranyos fövenyű part fölött versengve mutogattuk egymásnak – mintha a másik vak volna – a Féregfő hatalmas szirtjét. Apály volt. Végigkacsáztunk a csúszós köveken, s végül diadalmasan álltunk meg a széles tetőn. A dús, kövér fűtől valósággal viháncolni kellett, és nevettünk és szökelltünk, és elijesztettük a szikla megkopott oldalán le-fel rohangáló birkákat. Még ezen a nagyon enyhe délutánon is fújt a szél a Féreg körül. A púpos, kígyózó kőtest végében olyan sok volt a sirály, hogy annyit életemben sem láttam; új halottjuk s az évszázados guanófal fölött siránkoztak. A csúcson hangom nyugodt csengése kimélyült, és visszhangos kiáltássá nőtt, mintha a szél körülöttem kagylót vagy barlangot formált volna tapinthatatlan kék tetővel és oldalakkal, melyek a boltíves égig nyúltak és tágultak, s a sirályok szárnycsapása: megannyi mennydörgés. Ahogy ott álltam, szétvetett lábbal, egyik kezemmel csípőmön, másikkal szememet árnyékolva, mint a tengerjáró Raleigh valamelyik képen, úgy éreztem, mintha egy rossz álom küszöbén állnék, egyedül egy nyavalyatörős pillanatban, mikor a lábak kinyúlnak s az éjszakába nőnek, a szív úgy kalapál, hogy felébrednek a szomszédok, s a lehelet szélviharként csapódik a szoba rugalmas falának. Ahelyett, hogy a tenger és ég között lebegve a hatalmas sziklán kicsinek éreztem volna magam, olyan volt, mintha lélegző építmény volnék, és gyönyörű bődüléseimmel a világon egyedül csak Ray vehetné fel a versenyt.
131-132. oldal, Kit kívánsz, hogy velünk legyen? (Európa, 2008)
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Stanisław Lem: Kiberiáda 92% ·
Összehasonlítás - Marga Minco: Keserű fű 87% ·
Összehasonlítás - Albert Camus: A száműzetés és az ország 83% ·
Összehasonlítás - Andrzej Stasiuk: Galíciai történetek ·
Összehasonlítás - Banana Yoshimoto: Kitchen 86% ·
Összehasonlítás - Angela Carter: A kínkamra és más történetek 81% ·
Összehasonlítás - John Barth: Bolyongás az elvarázsolt kastélyban 73% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: A titokzatos Mr. Quin 81% ·
Összehasonlítás - James Joyce: Dublini emberek 74% ·
Összehasonlítás - Bret Easton Ellis: Az informátorok 76% ·
Összehasonlítás