A ​rendes lányok csendben sírnak 94% 505 csillagozás

Szinte hihetetlen, hogy csak egy országhatár választott el bennünket egymástól és mégis teljesen más volt a mindennapok valósága, amiben éltünk.

Nagyjából egyidős vagyok az írónővel és a regény Hildájával, így még inkább sokkoló volt olvasni a felvidéki maffia rémuralma alatti brutalitást, megaláztatást és kiszolgáltatottságot. Felkavaró, tabudöntögető történet egy olyan témáról, ami szó szerint az utcán hevert, de mindenki jobbnak látta, ha inkább elfordítja a fejét. Egy olyan témáról, amit mindenki feledni akart.

Olvasás közben óhatatlanul Sofi Oksanen: A kutyafuttató című regénye jutott eszembe, amely szintén a nőket ért traumákat dolgozza fel a valóság és a fikció határán mozogva. Azonban véleményem szerint Sofi Oksanen ezerszer jobban ír, mint Durica Katarina.

A regény alapötlete, hogy három különböző korú nő szemszögéből mutatja be az interjúkból összegyúrt, valós tényeken alapuló történeteket valóban remek, azonban a kivitelezés nem jobb, mint egy erős közepes. Úgy gondolom, hogy az írónőnek nem igazán sikerült belehelyezkednie a karakterei helyzetébe és gyakran teljesen életidegen mondatokat adott az adott szereplő szájába, néhol didaktikus tanmesékkel kiegészítve azt. Ennek csúcspontja az, amikor Hilda vidéken élő idős nagymamája egy választékos stílusú komplett nagy-monológot ad elő a lánynak arról, hogy bármi is történt a múltban az élet megy tovább. Sajnos ezek a részek eléggé csökkentették az olvasásélményt, pedig a téma tényleg megérdemli a figyelmet.

Azt pedig csak remélni tudom, hogy a @Libri kiadó az új, 2020-as kiadásban már javította azt a rengeteg gépelési és tördelési hibát, amitől hemzsegett a 2018-as kiadás. Mindezek ellenére (vagy inkább éppen ezért) igazán kíváncsi vagyok a regény alapján készült színdarabra.

Erre a könyvre/történetre nehezen találok szavakat….. Hogy lehetne bármit is mondani, ledöbbentett, dühös és mérges lettem és szégyenkeztem és még sok-sok érzelmet váltott ki belőlem. A fülszöveg mindent elmond, de ha az ember olvassa szinte észre sem veszi a sunyin meg/kialakult maffiát, az életet, hogy milyen is lehet az, az ember homokba dugja, vagy elfordítja fejét, mert félti családját, de ezt csak addig lehet megtenni, míg nem válik személyessé, mikor már az önbíráskodás is szóba kerül, na akkor lesz vége, hál istennek, mert azok az emberek nem érdemeltek volna börtönt, akik ezeket az embereknek nevezett lényeket megölték volna….. Még mindig a hatása alatt vagyok….. Én már éltem 14-16 éves voltam mikor ez történt és nem emlékszem semmire….. érdekes… Csak annyit mondhatok olvassátok!

Bővebb értékelés a blogomon:
https://konyvelvono.blogspot.com/2021/06/durica-katarin…

„ Az igaz barát megérzi, amikor szükség van rá. Jön, jelzi, hogy itt van, bármikor számíthatsz rá, majd megy is.”

Nagyon ritkán engedem meg magamnak, hogy egy bizonyos elkeseredett és fájdalmas düh eluralkodjon rajtam, de ami ennek a könyvnek az olvasása után feltört bennem, végig söpört rajtam, mint egy tornádó és amíg ki nem tombolja magát, nem fog csillapodni. Többnyire temperálni igyekszem a felháborodásomat, de mivel ízig-vérig Nő vagyok, nem tudom és valahol nem is akarom jelen pillanatban fegyelmezetten csak leírni a regénnyel kapcsolatos meglátásaimat. Rám alapvetően is jellemző egy bizonyos szenvedélyesség, hiszen mindent szívvel-lélekkel csinálok, legyen az a munkám, a tanulmányaim, a hobbim vagy az igazságtalanság ellen való felszólalásaim. De mielőtt ebbe belemennék, itt is szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam ezt a kötetet. Tanulságos, de rendkívül depresszív gondolatokat és érzéseket hagyott bennem.

Durica Katarina – A rendes lányok csendben sírnak című regénye egy valós eseményeken alapuló történet, mely a 90-es években játszódik és a dunaszerdahelyi maffia uralmának eseményeit eleveníti meg.

A könyv három nő szemszögéből meséli el azon időszakot, mikor Dunaszerdahelyen magyarnak, nőnek, vagy fiatalnak lenni egyenlő volt az öngyilkosággal. Ennek a három teremtésnek két közös pontjuk volt. Az egyik, hogy mindannyian ugyanabban a nyolcemeletes panelházban laktak. A másik pedig, hogy valamilyen formában ugyanazért rettegtek a mindennapokban.

Fülszöveg alapján az egyik „hősnőnk”, Júlia fodrászként dolgozik és mások szerint gondtalan életet él rendőr férjével és kisfiával. A szürke hétköznapok telnek, nem történik semmi izgalmas, kivéve, hogy a városban egyre több pletykát lehet hallani bizonyos eltűnésekről és egyéb bűntettekről. Egy nap egy fiatalember állít be a szalonba. András teljesen más, mint az otthon megszokott házastárs, kedves, vidám és van benne valami nagyon érdekes. Miközben a városban egyre jobban eluralkodnak az erőszak különböző formái és fellángolnak a szlovák nacionalista érzések, az asszony magánéletébe is befészkeli magát az a bizonyos káosz és félelem. Amikor két ember vonzódik egymáshoz, nagyon nehéz figyelmen kívül hagyni ezt az emóciót és csak kemény akarattal lehet ellenállni annak a bizonyos csábításnak. Vajon képesek lesznek feltörő érzelmeiknek megálljt parancsolni? És mégis, hogy élne túl egy állandóan rettegő asszony ennyi izgalmat és hazugságot?

A második amazonunk, Hilda, aki a Júlia alatti lakásban él családjával. Külföldi továbbtanulásról és a szokásos tinédzser bulikról álmodozik, de mindez lehetetlennek tűnik szigorú szülei és egy olyan város fojtogató légkörében, ahol mindennapos az erőszak és a helyi maffia határoz meg mindent. Vajon mennyi esélye van egy fiatal lánynak arra, hogy kitörjön ebből a pokolból úgy, hogy ne égesse meg magát és a környezetét?

És a harmadik fő karakterünk pedig a nyugdíjas Erzsi, aki a hetediken él. Napjaiban két fontos eseménye van: az egyik, hogy megigya a napi „tea” adagját, a másik pedig, hogy a tévésorozatok legjobb részeiről ne maradjon le. A boldogság illékony dolog és nem mindenkinek adatik meg, ezért ez a két esemény meghatározza a mindennapjait, ráadásul kénytelen tehetetlenül végig néznie, ahogy Ricsi fiából véreskezű maffiózó lesz. Vajon képes lesz –e elengedni a múltat és meglátni azt, ami a kisvárosban valóban zajlik?

„Megszoktuk, belefőttünk, mint béka a levesbe. Ha megfogsz egy békát, és forró vízzel teli fazékba teszed, akkor kiugrik rögtön, kapálózni kezd. De ha a langyos vízbe zárod a fazékba, és fokozatosan melegíted a vizet, akkor nem ellenkezik. Szépen lassan megfő anélkül, hogy protestálna. Hát így voltunk valahogy mi is. Voltak pillanatok, amikor el sem tudtuk képzelni, hogy jutottunk mi idáig.”

A fenti idézet nagyon jó példa arra, hogyan is néztek szembe az ott élő emberek azzal a hétköznapivá váló pokollal, amit a helyi maffia okozott számukra. Minden egyes napot abban a rettegésben töltötték, hogy vajon szeretteink épségben hazaérkeznek-e? Esetleg ki tudják-e fizetni az egyre magasodó védelmi pénzt és marad-e annyi, hogy meg is éljenek? Vagy csupán eltudnak-e menni bevásárolni, dolgozni, iskolába úgy, hogy nem esik bántódásuk? Ilyen körülmények között létezni és élni a „mindennapokat” maga a Golgota legmélye és nincs kilátás a jobbra, szebb jövőre.

„Hiába, franciának lenni szexi, szlováknak nem az. Budapesti magyarnak lenni szintén dögös és egzotikus, szlovákiai magyarnak lenni viszont őrült gáz.”

Szubjektív véleményem a könyvről, hogy rendkívül fájdalmas volt olvasni ennek a három teremtésnek a sorsát. Több szemszögből íródott, mégis egy egységet képeztek az események hálóján át….

Mikor a magyarok gyilkoltak, erőszakoltak, kínoztak magyarokat. Három nő szinte teljesen eltérő (elképesztő) élettörténete. A Pápay-klán története. Dunaszerdahely: a 90-es években történt alvilági események elszenvedői és szemtanúi felelősségének története. A módszerek, a célok és az egész szövevényes mocsok, amit magával hoz sok mindennek nevezhető, de inkább…. Ez a történet a hallgatásról, a lehetőségek hiányáról, a társadalomról, a generációkról, a szerelemről, a 90-es évek bűneiről szól, és bepillantást enged oda, ahová eddig kevés könyv merészkedett. Feltűnhetett, hogy eddig alig ejtettem szót magukról a dunaszerdahelyi maffiózókról. Mert „nincs arcuk”. De a könyv végére sokkal többet kapunk egy átlagos maffiatörténetnél, mert ez a megtörtént esemény nem csupán az alvilágról szól, az csak a keretet biztosítja számunkra. Nos, róluk meg jobb lenne megfeledkezni. Kíméletlenül ott vannak a háttérben, de az volt az érzésem, mintha Katarina is csak, mint „ragadozók” gondolna rájuk. Nem válnak igazán markáns figurákká, nem sikerül őket a történet integráns részévé tenni, csak időről-időre elterelik a figyelmet a három nő Júlia, Hilda és Erzsi igazi drámájáról. Nem szépít a valóságon, és egyszerre tesz fel kérdéseket és mond – sajnos nagyon is kiszámítható ítéletet. Semmi nyoma érzelmi manipulációnak, hatásvadász eszközöknek, a dráma mesterséges feltupírozásának. Ezáltal jóval többről szól, mint egy adott helyen történt szörnyű eseményekről. Hogy a rendes lányok többé ne csendben sírjanak.

Most fejeztem be és nehéz megszólalni.
A könyv háromnegyedét imádtam. Jó volt ismét a 90-s években lenni. Nagyon tetszetek Hilda gondolatai dumája és hogy Ági miatt mibe keveredett sokszor. Aztán pont Hilda miatt lett egyszeriben a könyv nagyon rossz és szomorú. Ami vele történt…
Viszont egyértelműen kedvenc könyv!!! Végre! Idén az első kedvenc könyvem!

Èn a 287. oldalon kezdtem el csendesen sírni.
Dunaszerdahely, nem is olyan rég. Borzalmak. Ahol nem tudom, hogy lehetett élni, túlèlni. Szomorú, hogy ezt is az élet írta.

Nagyon jó a történet egyszerű beszámolós stílusa.
Semmi ciráda, semmi szócsokor. Csak az egyszerű valóság. Amolyan igazi szocreál hangulat. (Amiről azért megemlítem itt halkan, hogy rohadtul nem szeretem kategória.)
Miután elolvastam, akkor láttam értékelésekben, hogy ez a könyv megtörtént eseményeket dolgoz fel. Nem emlékszem, hogy valaha hallottam volna a Pápay-klánról. off Viszont emlékszem, hogy gyerekkorunkban voltak hasonló történetek mifelénk is. Eltűnt lányok, megerőszakolások, ne menj erre vagy arra. Szerenécsére azoknak semmi köze nem volt a maffiához.
Ledöbbentett, hogy ilyesmi a valóságban megtörténhetett. De persze az ember egy különleges állat…

Ami leginkább megfogott, az a menekülésmódok élethű elbeszélése. Hogy hogyan menekültek abban a helyzetben a valóság elől a szereplők. Mindenki talált magának egy módot rá, hogy kitörjön a helyzet lehetetlenségéből. Mindenki megpróbálta a maga életének keretei között homokba dugni a fejét. Ugyanakkor senki nem merte felvállalni, hogy tegyen is ellene. Persze ki akarna betoncipőt…?

Lassan folyó történet, jó nagy részében nem is lehet tudni, hogy valójában mi is fog kisülni az egészből. Szinte mellékes információként jelenik meg a mindennapi életben jelen lévő maffia. Aztán a végére berobban a bomba!
A váltott szemszög és az apró, hétköznapi dolgok és események pedig szépen színesítik a történetet. off
Ajánlom! Nagyon megéri azt a háromszáz oldalt.

Az igaz történeteket különösen nehezen értékelem. Amúgy is szégyellem, hogy alig emlékszem a Pápay-klán, a csallóközi maffia rémtetteire és felszámolására, de most legalább utánanéztem. Rengeteg beszélgetés és saját élmény csapódik le a három nő történetében, akik ugyanabban a panelházban élnek. és három generációt képviselnek. Szépen formált, visszafogott, minden hatásvadász elemtől mentes írás. Felfoghatatlan, hogy a kilencvenes években és a közvetlen közelünkben ilyen fenyegetettségben kellett élni, gyakorlatilag tehetetlenül. Torokszorító történet, csendes sírás nélkül nem lehet olvasni, de mérhetetlen felháborodás és düh nélkül sem.

Nagyon régóta erős vágy van bennem arra, hogy rendszerváltáskori és kilencvenes évekbeli történeteket olvassak, szép- vagy dokumentumirodalomként, szinte mindegy. Lassan feldolgozhatóvá válik ez az időszak is, és ez alatt azt értem, hogy felnő az a generáció, aki akkor volt gyerek, aki ezen az optikán át emlékszik az eseményekre, nem kell mosdatnia vagy felmagasztalnia önmagát (és remélhetőleg elég erős ahhoz, hogy a hozzátartozóival se tegye meg).
Dunaszerdahelyről és az ottani maffiáról semmilyen korábbi ismeretem nem volt, én akkortájt még nagyon gyerek voltam, biztosan jutottak el hozzám információmorzsák, de javarészt most kezdtem el felgöngyölíteni az egész történetet magamban. Durica Katarina érzésem szerint rengeteg, aprólékos munkával azért is alkotott egyedit a témán belül, mert a nőkre, az ő jelenlétükre, szerepükre hegyezte ki ezt a regényt. A három különböző generáció története egyszerre ismerős és idegen, láthatóan többek élménybeszámolóiból összegyúrva.
Ugyanakkor én is azt érzem, hogy a sok befektetett munka ellenére nem sikerült külön hangot adni mindhárom szereplőnek, és néhány helyen valóban sokkal többnek tűnik a körítés (melegítők színei, típusa, eszméletlen mennyiségű teázás, általános családon belüli nehézségek – tudom, a hangulatfestéshez egy része nélkülözhetetlen), mint a valódi esemény. Az első kiadás szélesre húzott margóival háromszáz oldalnál valamivel hosszabb lett ez a könyv, de azért bőven van még utánaolvasnivaló a témában.

Hogy mit éreztem a könyv olvasása közben? Mérhetetlen dühöt, hogy embereknek így kellett élnie, ennyi mindent csendben elviselnie. Az írónő különös, visszafogott nyugalommal mesélt, úgy éreztem, mintha halkan, de felszegett fejjel tette volna ezt: itt vagyunk, elmondjuk, maradunk és mi győzünk. Voltak ismerős elemek, melyek a kommunizmus kikerülhetetlen velejárói, de a -szerencsére- ismeretlen történéseket, érzéseket is szemléleletesen, mégis tartózkodóan kapjuk a könyvből. Szomorú, hogy bár három különböző korú, helyzetű nő szemszögéből ismerhetjük meg a történéseket, mégsem érezzük, hogy bármelyiküknek is a helyébe szeretnénk lenni akár egy pillanatra is.
Megdöbbentő, hogy míg én iskolába jártam itt a határ másik oldalán, és legnagyobb gondunk az volt ,hogy meglesz- e a Bravo girl következő száma és a nyári szünetben el kellett mosogatnom minden nap, addig hasonlókorú lányoknak mennyire más gondjaik voltak, spoiler.