It's ​So Easy 95% 89 csillagozás

Sok mindent a mai napig nem értek, de főleg azok után, hogy a visszaesésemmel járó bukásból megint tanultam, letisztázódott bennem: a férfiasság valódi lényege, hogy szerető férj és apa legyek.

Nem csupán Duff élete és a Guns N' Roses története érdekelt, hanem az akkori kor szellemére is kíváncsi voltam. Szerettem volna tudni, hogy jól emlékszem – e azokra az időkre. Sajnos rosszabb képet festett le a zenész, mint amilyenre emlékeztem.
Duff McKagan, aki megjárta a poklot, kendőzetlenül, nyers őszinteséggel mesél az életéről, a környezetében uralkodó légkörről.
Megkedveltem ezt a férfit.
Anno amikor a GNR a csúcson volt, kevesebb információ jutott a rajongókhoz mint manapság. Talán nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy a GNR – ból velem együtt mindenki jobban ismerte Axlt, a zenekar frontemberét, és Slasht, akit pedig egyedi stílusa tette ismertté. Duff a háttérben nem igazán vonta magára a figyelmet, annak ellenére tudtam hogy ott van.
A zenekar sok dala közül két kedvencem volt – van a Sweet Child O' Mine link és a November Rain link. Mai napig hallgatom ezeket a dalokat.
Visszatérve a könyvre konkrétan a zenekarral kapcsolatos eseményekre, nekem ez így sok volt. Vodka, heroin, kokain, crack. Ki, mi, kivel, mivel, hol, mikor, mit, mennyit , hányszor? – ezt képtelenség volt eltárolni. Ember legyen a talpán aki ezt a sok információt meg tudja jegyezni. Nem túlzok ha azt mondom, Duff körül heroin túladagolásban úgy hullottak az emberek mint a legyek.
Nagyon örülök, hogy a zenész aki az idén volt 60 éves, megtalálta önmagát. Igaz, hogy harmadik feleségével él, de már 25 éve boldog házasságban, szerető férj és családapa ként. Mindezt magának köszönheti. Úgy látszik a macsó külső mögött egy érző szívű férfi lakik, aki nagyon szerette az édesanyját.
Tanulságos, igaz történet a megbocsátásról és reményt ad az elveszettnek. Ritka, példaértékű, szinte hihetetlen ez a sztori. Ettől már mélyebbre nem lehet süllyedni mint ahol Duff volt. Abból a gödörből kimászni nem hiszem hogy sok embernek sikerülne. Ezért megemelem a kalapomat Duff McKagan előtt. Ez a történet valóban megérdemelte, hogy könyvé nője ki magát, segítséget nyújtson mindazoknak akik azt hiszik hogy nincs visszaút. Élő példa arra, hogy mindent lehet, csak akarni kell.
Az öt csillag nem a könyvnek szól, hanem annak az embernek, aki a saját maga akaratából a saját maga erejével Ember lett.

Nem vagyok fanatikus Guns N' Roses rajongó de mindig is szerettem a zenéjüket. Izgalmas volt kicsit bepillantani mi folyhatott a háttérben. Aki esetleg nem is kedveli annyira őket az is tud meríteni a könyvből. Hihetetlen mélységeket és magasságokat éltek meg és élt meg Duff. Kendőzetlenül megírt történet és csak annyit tudok mondani le a kalappal előtte….

Nyilvánvaló, hogy egy efféle könyvet nem a szépirodalmi értékeiért vesz kézbe az olvasó, hanem azt várja, hogy egy pici belepillantást nyerhet – jelen esetünkben a Guns N' Roses zenekar életébe, miközben jót szórakozik.
A ’90-es évek elején nem voltam éppen túl nagy koncertre járó (na jó, ma sem vagyok túlságosan az), inkább otthon egyedül és a haverokkal hallgattuk kedvenc bandáinkat. Mondanom sem kell a GN'R is közéjük tartozott. Rongyosra hallgattuk a kazettáit. Velem még jól kitoltak anno és középiskolában nem angolt tanultam, csak később, önszorgalomból. Ezekkel a zenehallgatásokkal (is) kezdődött az egész, kivülről fújtam a szövegét (és tanultam meg az angol kiejtést. Bezony!). Ilyen hátszéllel aztán nem csoda, hogy amikor kiderült, jönnek Budapestre (abban az időben ez azért nagy szó volt, hogy ilyen híres bandák felléphettek nálunk, még akkor is, ha a rendszer már megváltozott), mi is ott leszünk. Nem mondom, hogy minden percére emlékszem, de bizonyára sokkal több mindenre, mint Duff. :) Ő ugyanis meg sem említi a magyar koncertet (na jó, Budapestet igen, miután itt tért néhány napos filmszakadás után magához, és döbbent rá, hogy a prágai koncert kiesett neki. :) )
Manapság már ritkán hallgatok GN'R-t. Ha mégis, akkor csakis a régieket. Nekem a Velvet Revolver sem jött be, az énekese nem volt szimpatikus, hiába van a tagok között 3 ex-GN'R-es.

Na, szóval, beszéljünk azért a könyvről is: Duff alapvetően szimpatikus volt mindvégig, még akkor is, amikor a vodka+koko kombót nyomta szinte nullhuszonnégybe'. Nagy volt rajta(rajtuk) a nyomás, értem én, de azért tényleg durva dolgokon ment keresztül a függősége miatt. De, hogy valaki teljesen önszántából, önállóan, egy szál magában lejöjjön a szerről és leszokjon az alkoholról, azért azt megnézném, aki utána csinálja.
Duff ma boldog családapa és férj. Érdemes elolvasni, hogyan sikerült kimásznia a gödörből, ahonnan már úgy tűnt, nincsen visszaút. Tanulságos.

A legjobbkor került a kezembe ez a könyv.
Amikor megláttam a könyvesboltban, rögtön tudtam, hogy ez valami különleges lesz, nem pedig egy újabb bőrlehúzás a Guns N' Roses névjegyéről. Úgy gondoltam, ha a GN'R és a Velvet Revolver ritmusszekciójának alappillére könyvet írt, akkor ott bujkál majd némi mondanivaló a sorok között, és éreztem, hogy ezzel a könyvvel végre egy hiteles történetet fogok kapni arról a zenekarról, amely nagy mértékben hatást gyakorolt az életemre és a környezetemre. Nekem mindig is Duff volt a legszimpatikusabb az egész csapatból. Akármelyik élő felvételüket néztem, mindig az ő megjelenése és viselkedése tűnt a legemberibbnek. Valaki, aki egyszerre figyeli Axl őrült kirohanásait a színpadon, követi Slash virtuóz játékát, lépést tart Izzyvel (és Gilbyvel), és megrengethetetlenül bízik a dobban, akár Steven, akár Matt ül azok mögött. Amolyan megbízható megfigyelőfélének látszott kívülről, aki ha a kés élén táncolva is, de tartja a lelket a csapatban. Igen, aztán elolvastam ezt a könyvet és láttam ezt az egészet az ő szemén keresztül: a napi két liter vodkát legurító drogfüggőt, aki éveken át rettegett tőle, hogyha átkapcsol magában egy kapcsolót és elkezd felelősséget vállalni a zenekarért, akkor széthullik körülötte minden.
De ami a széthullás után jött, arra nem voltam felkészülve. Hogyan rakd össze az életedet újból, kirakós darabkáról kirakós darabkára, miután a kokain és az alkohol széttrancsírozott és húsdarálón keresztül darabolt széjjel? Lépésről lépésre, őszinteséggel, kitartással, önfegyelemmel, alázattal, önzetlenséggel, emberséggel. Lépésről lépésre. Duff számára ez egy korty vízzel kezdődött meg a régi bringájával, életmódváltással folytatódott, aztán éveken keresztüli kemény munkával. És valahol, az út közben, amíg naponta küzdött azért, hogy embert és férfit faragjon magából, rátalált a boldogság. Tett érte, hogy a fél (negyed?) emberből egész ember legyen, megtanult őszintén élni. Erről szól az egész. Így lehet megteremteni egy boldog, biztos alapokon nyugvó családot, céget, művészetet, zenekart.
Duff élete és alkotása még korántsem ért véget, de ennek a történetnek a végére nagyon-nagyon odaillene egy bizonyos befejező mondat. Nem tartom elhamarkodottnak: És boldogan élt, míg meg nem halt…

Külön kiemelendő a magyar fordítás. Hűen tükrözi Duff stílusát, nagyszerű munka.

Elkezdtem újra Guns-t hallgatni, elmentem a Los Angeles-i koncertre két este is, elkezdtem újra napi szinten bringázni, és másképp nézek az alkoholra meg a többi tudatmódosítóra is.
A legklasszabb szemszög eddig, amiből a Guns-t megismerhettem, Duff pedig ízig-vérig ember. Lemmy-t és Ozzy-t azért szerettem újraolvasni, mert végigröhöghettem a fanyar sztorijaikon, Duff könyvét azért fogom újraolvasni, mert alattomosan tanít a szépre.
Köszi McKagan!

    Szögezzünk le előre néhány tényt:

    1. nem vagyok GN'R-rajongó (nem is voltam);
    2. nem ismerem az amerikai könnyűzenei hullám résztvevőit (meg más nemzetűekét sem);
    3. nem vagyok otthon az efféle zenék szakszókincsében (terminus technicusaiban);
    4. – (nem lesz negyedik, mert a stílusban a háromszori ismétlés még éppen elegendő).

    A fentiek fényében (kis logikátlansággal, kihagyással) állíthatom, hogy még ilyesmi típusú önéletírással nem volt dolgom. (Amúgy az őszintén feltárulkozó, avagy a valóságot a fikcióval keverő naplójellegű megfogalmazások olvasása nem áll távol tőlem: Esterházy Péter, Kertész Imre, Márai Sándor, Nádas Péter, Ottlik Géza, Sajó László.)

    Meglepett és megdöbbentett, sőt helyenként elképesztően meghökkentőnek tűnt számomra az a széles sávú stílusregiszter, amelyen Duff élettörténete megszólalt.
    Igencsak tanulságosnak tartom – ám arra nem buzdítanék senkit sem, hogy saját bőrén tapasztalja meg mindazt, amin a szerző és oly sok kor/kórtársa keresztülment.
Tökéletesen megfelelhet, ha e szerint az írói recept szerint jár(unk) el: spoiler.

    És noha egy (több) zenekar tagjának az írását olvastam éppen, szándékosan nem karcoltam ki belőle a zenéket. Csak egyetlent, hiszen akiről szól: Bob Dylan, a 2016-os év irodalmi Nobel-díjasa lett: https://moly.hu/karcok/800874.

    A könyvet eredetileg egyik kolléganőmtől kaptam kölcsön – mint korábban a Nick Hornbykat is –, én meg cserében ezt vittem neki.

    (Végül most mindketten úgy jártunk, hogy beszereztünk egy-egy saját példányt is. :-))

Ez a könyv nagyon személyes számomra, több szempontból is.
Elsőként azért, mert 37 évet kellett ahhoz eltöltenem a Föld nevű bolygón, hogy megéljem azt, hogy Budapesten, családomtól távol töltsem a szülinapomat. De most ez történt: a munka a fővárosba szólított, és ez alatt a pár nap alatt Szolnoki-Kovács Péter és Réka Szolnoki-Kovács
voltak az örökbefogadó szüleim, akik ráadásul a szülinapom estéjén, egy „szolid” 12 órás műszak után szülinapi tortával, és Duff könyvével vártak este. Nagyon köszönöm ezt a gesztust, hála, ölelés, meghatódás, stb!
Másodsorban azért is fontos, mert 2011-ben, mikor megjelent a könyv, még szó sem volt magyar fordításról. Sőt, arről szóltak a pletykák, hogy ez a könyv tuti nem jelenik meg nálunk, mert nincs rá igény, érdeklődés. Hosszú ideig vártam, de végül olyat tettem amit még sosem: megszereztem az eredeti verziót, és életemben először nekiálltam angolul elolvasni egy egész könyvet. Mire Peter Pritz , az OPEN AIR RADIO – A VOLTSoundSziget. „oszlopa” elkezdett arról osztolgatni, hogy készíti a magyar fordítást, már az utolsó fejezetnél jártam. Szóval, jó sokat tanultam az angol nyelvről, és a rockandrollról, köszi Duff!. És persze köszi Peti a fordítást, nem volt rossz az angol verzió, de anyanyelven azért mégiscsak jobb volt olvasni, így azért mélyebben meg tudtam érteni.
Harmadsorban: a Guns N' Roses az a zenekar, akik miatt annak idején elkezdtem zenélni, akik miatt „zenebuzi” lettem. Így értelemszerű, hogy tagok szóló-és egyéb projektjeit figyelemmel kísérem. Duff figurája volt számomra a legizgalmasabb A Világ Legveszedelmesebb Zenekarának tagjai közül. Bár a ’90-es években, amikor gimnazista voltam, nem sok anyag állt rendelkezésre (néhány Popcorn és Bravo magazin, egy két elkapott MTV interjú, és Mick Wall könyve, amelyben először lehetett igazi mély interjúkat olvasni a GNR zenészeivel) , az már akkor lejött, hogy Duff McKagan nem egy egydimenziós zenész. Gitározik, énekel, dobol, dalt szerez-sokkal több, mint egy „átlagos” basszusgitáros". Később, ahogy az egyre másra megjelenő zenei projektjeit figyeltem (aBelive In Me szólóalbumtól a Velvet Revolver -en át a Neurotic Outsiders ig ) ez csak megerősödött bennem. Később, a 2000-es évektől jött a nagy internet boom, és egyre több információhoz jutott hozzá az ember. Akkor merültem el mélyebben Duff életútjában: a drog és alkohol okozta , majdnem halálos kimenetelű hasnyálmirigy gyulladása, majd a kőkemény harcművésszé való avanzsálása (a pali majd' 50 éves, de bármikor oda lehet állítani egy alsógatyamodell mellé, ez pedig nem kis teljesítmény annak tükrében, hogy 25 évesen egy két lábon járó vizihullára hasonlított), a pénzügyi diploma megszerzése, és a rockzenészek nek szolgáltató pénzügyi cég megalapítása mind inspirálóan hatottak rám. Mindeközben a nyilatkozatai alapján úgy tűnt számomra, hogy ő a Rockandroll Buddhája. Mindig iszonyatos békével, tisztelettel, alázattal nyilatkozott zenésztársairól, a zenéről, és az élet dolgairól. Scott Weiland halálakor ő volt az egyetlen zenész, aki a hagyományos #rip üzeneten túl egy igazi, mély és megható írással búcsúzott egykori zenésztársától, pedig az elválásuk köztudottan nem „túl szép”.
Duff McKagan megírta a maga történetét, amely érdekes lehet annak, aki az elmúlt 10-20-30 év rockzenéje iránt érdeklődik. Vannak szaftos vagy vicces sztork a pályatársakról (a Poisontól a Hanoi Rockson át a Mötley Crue-ig, vagy a Nirvanáig szinte mindenki említésre kerül, legalább egy két mondat erejéig). De mi van azokkal, akiket nem érdekel a rock and roll? Nos azoknak is ktöelező olvasmány ez a könyv: ez ugyanis egy történet a kitartó munkáról, a sikerről, az összeomlásról, arról, hogy hányszor küldhet az Élet padlóra, és hányszor kell felállni. Egy történet az alázatról, a tanulásról és az útkeresésről. Egy történet arról, hogy az ember mennyire kreatív és sokoldalú lehet, mennyi mindent elérhet, ha kilép a korfontzónájából. Duff McKagan könyve nem egy szaftos rock bulvár, hanem egy motivációs útmutató az élethez.
Nagyon ajánlom mindenkinek!

Óriási élmény a könyv, bár leginkább maga a felépülésről szóló rész volt a legmaradandóbb, azért – amit egy karcomban már jeleztem –, mert hatalmas motivációt ad.

Eredetileg Slash könyvéért futottam be a könyvesboltba (akkor még nem tudtam, hogy azt beszerezni maga a lehetetlen küldetés). Ez viszont rögtön szemet szúrt, így elhoztam, ha már megvan.
Nagyon tetszett, iszonyatosan jó volt a kulisszák mögé látni, és nagyon tanulságos is, engem felspannolt, spoiler. Erőt adott. Köszönöm!
Ezen a nyáron lettem nagyon ráfüggve a GN'R-re. Bevallom, eddig Duff volt számomra a Guns legsemlegesebb tagja. Slasht imádom, Axl.. Olyan, amilyen, a hangjáért megőrülök, mint embert viszont hagyjuk. Izzy-ről a Don't Cry jut eszembe, Steven meg a drogos dobos, akit kidobtak egy (jórészt) drogosokból álló együttesből, mert drogos spoiler. Most viszont árnyalódott a kép. Megismerhettem kicsit ezt az embert, és tetszett, amit láttam. A többiek is emberközelibbek lettek. Slasht még mindig nagyon bírom, Axl pedig sokkal szimpatikusabb lett. Nem egy egyszerű ember, de többször is bebizonyította, hogy tud kedves és empatikus is lenni, és ebből a szempontból igazán jó barát. Neki se lehetett egyszerű, bipolárisként az élet minden, csak nem könnyű. Abban, hogy a GN'R szétesett, neki is volt szerepe (nem is kicsi), de Duff is megírta, hogy ezt együtt okozták. Lépniük kellett volna, de nem tették meg. Kommunikálniuk kellett volna, de csak hallgattak. Megromlott az a szoros összetartás, de nem próbáltak közeledni, csak még jobban széthúztak. Az, hogy Slash és Duff visszatért, a múlt végleges lezárását jelenti, és ezek szerint valahol útközben megjavult az, ami elromlott, ha egyszer láttak lehetőséget az összeállásban. Én szívből szurkolok nekik :))
Ja, és Duff: nem vagy elb*szott alak. Csodálatos ember vagy. Komolyan mondom.

Most derült ki számomra, hogy Izzy mellett Duff volt a legnagyobb arc a zenekarból.
Jó volt a könyv első fele is, ami magáról a Guns n' Roses-ról szólt, de igazán ütős a tisztulásról szóló rész volt.
Én azért még nem tenném le a poharat. Egyelőre.