A ​fájdalom minisztériuma 12 csillagozás

Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma

A kilencvenes évek jugoszláv háborúi következményeképp hagyja el Tanja Lucic´ Zágrábot, hogy végül Amszterdamban kössön ki: állást kap az amszterdami egyetemen. Jugoszláv nyelvet és irodalmat kell tanítania, miközben Jugoszlávia már nem létezik. Tanja és hallgatói a kurzus során próbálnak tisztába jönni a felbomlott Jugoszlávia hagyatékával, ahhoz való viszonyukkal és az emigráns léttel. A volt Jugoszlávia kultikus termékeire és a gyerekkorra, a dalmáciai és isztriai nyaralásokra történő visszaemlékezéseket megszakítják, darabokra szaggatják a diákok háborús traumái, a vérengző nacionalizmus hangjai. Ha vége is a háborúnak, a regény szereplőinek élete nem oldódott meg, helykeresésük folyamatosan tart. Tanja sorsán és nézőpontján keresztül Ugrešic´ sikeresen mutatja fel az olvasóknak a jugoszláv háború utáni élet abszurditását, a magunkra találás lehetetlenségét és az arra való kitartó törekvést.

Eredeti cím: Ministarstvo boli

Eredeti megjelenés éve: 2004

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Bóra-könyvek

>!
L'Harmattan, Budapest, 2008
238 oldal · ISBN: 9789632360980 · Fordította: Radics Viktória

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Bijelo Dugme

Helyszínek népszerűség szerint

Amszterdam · Postojnai cseppkőbarlang, Szlovénia


Kedvencelte 1

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 9


Kiemelt értékelések

>!
PTJulia P
Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma

Nagyon nehéz erről a könyvről írni. Nem is tudom, hogy mi képesek vagyunk-e teljesen megérteni, átérezni a mondanivalóját. Holott még 30 éve sincs, hogy ezek a borzalmak megtörténtek, nem messze a mi határainktól. Az írónő tökéletesen lefest mindent, hát hogyne festene, a saját bőrén élte át mindezt. S csak közelít minket az E/1-es látásmód.
A vége pedig nagyon üt: spoiler

>!
Rita_Antoni I
Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma

Nem először járok így a(z általam egyelőre kevésbé feltérképezett) szláv irodalommal – az ígéretes kezdés után a könyv a felétől hanyatlani kezd, majd borzalmas befejezésbe torkollik. Ettől függetlenül értékelendő a menekültek gyökértelenségének, otthontalanságának, identitásvesztésének ábrázolása, és a gazdag hivatkozások. A várakozásommal ellentétben messze nem egy feminista regény, sőt a vége inkább antifeministának mondható.


Népszerű idézetek

>!
orvosi_székfű

És mi van azzal a több százezer névtelen emberrel, akinek a tüzes támogatása nélkül nem került volna sor a háborúra, töprengtem. Vajon ők bűnösnek érzik-e magukat? Mi van a külföldi politikusok, diplomaták, diplomáciai hivatalnokok és katonák seregével, akik végigrohantak ezen az országon? Kitűnő fizetést kaptak, a pénzen kívül még a megmentők glóriáját is megkeresték, s ezzel feljebb léptek az ENSZ vagy bármely más szervezet ranglétráján. […] Vajon ők bűnösnek érzik? Ők is csak a munkájukat végezték. Az orvlövész a hegyen, az, aki távcsöves puskájával eltalálta a szarajevói utcán a nőt, ő is csak a munkáját végezte. A külföldi fotóriporter, aki lefényképezte a nőt (és akinek izgalmas felvétele később elnyerte az első díjat az év háborús fotójának pályázatán), ahelyett, hogy hívta volna a mentőket, a munkáját végezte. A megnyomorított nő, aki a járdán rángatózott vérben ázva, még ő is, anélkül, hogy tudta volna, az önkéntes munkáját végezte azzal, hogy hitelesen reprezentálta a háborút.

120-121. oldal

>!
saribo P

Egy belgrádi nő megrökönyödött a városban elharapózó gyűlölettől, gyanította, hová vezet ez az egész, fogta magát, eladta a belgrádi házát, és még mielőtt kitört volna a háború, átköltözött a „békés” Horvátországba. Vett egy lakást Rovinjban, Isztrián. Aztán amikor a horvátok is lőni kezdtek, hanyatt-homlok eladta a rovinji házát, és Szarajevóba költözött. Az első szerb gránátok – mintha az életvonalát követnék, megvalósítva elrendelt sorsát – keresztbe szelték a lakását. „Még szerencse, hogy épp nem volt otthon. Most jól van, nemrég írt Caracasból. Annyi város közül honnan a fenéből szedte pont ezt a Caracast!” – mondta keresetlen szavakkal az ismerősöm, akitől ezt a történetet hallottam.

18. oldal (L'Harmattan, 2008)

>!
orvosi_székfű

Be akarom magát mutatni a csajomnak…
[…]
Az első teremben, rögtön a bejárat mellett, Vermeer híres képe, a Lány gyöngy fülbevalóval függött.
– Szóval ez a csaja?!
– Yes, this is my chick!
Ismertem a képet, jártam már a Mauritshuis Múzeumban, de ezt elhallgattam. Csak álltam a kép előtt, és elállt a lélegzetem. Olybá tűnt, mintha az eredeti a számos reprodukció kifakult kópiája lenne. Amikor először láttam a képet, elcsodálkoztam, hogy a színek – a kislány turbánjának világoskékje, ruhájának aranyos színei – világosabbak, sokkal világosabbak, mint a reprodukciókon.

123-124. oldal

1 hozzászólás
>!
saribo P

A férfiakkal ellentétben a nők láthatatlanok voltak. Ők valahol a háttérben gürcöltek a boldogulásért. Befoltozták a lyukakat, hogy ki ne csurogjon az élet, számukra az élet napi feladatot jelentett. A férfiaknak mintha nem lett volna feladatuk, ők a menekültlétet súlyos rokkantságként élték meg.

22. oldal (L'Harmattan, 2008)

>!
Teetee

Az a Jugoszlávia, ahol születtek és ahonnan jöttek, nem létezett többé. A problémát úgy oldották meg, hogy a mi országunk szószerkezetet használták. A volt Jugoszláviát a régi Jugónak is nevezték (a „Jugó” rövidítést a néhai Gastarbeiterek vezették be). A Titoland és a Titanic nevek viccként terjedtek. A nemlétező ország lakóit a mieinknek nevezték, néha jugovicsoknak vagy jugoszoknak. A nyelvet, amelyen beszéltek, ha az nem a szlovén, a macedón vagy az albán volt, a mi nyelvünknek mondták.

17. oldal

>!
orvosi_székfű

– Mindkettejüknek van az arckifejezésében valami emberhalszerű!
– Összevissza beszél! Látott valaha emberhalat?
– Nem. Csak fotón… – ismerte be.
– Én láttam. Az én időmben minden jugoszláv elemi iskola elzarándokolt egynapos kirándulásra a postojnai barlangba.
– És? Hogy néz ki?
– Mint egy barlanglény. És csak egy példányban létezik. Nincsenek kópiái.
– Ezt nevezem részletes leírásnak! – mondta Igor gunyorosan.
– Proteus anguinus, vagy vakgőte, emberhal, barlangi gőte. Húsz-huszonöt centiméter hosszú. Valamiféle selejt a kétéltűek közt, a sikertelen metamorfózis egyedülálló esete. Főleg kopoltyúval lélegzik, de a bőrén keresztül is. Némi tüdőkezdeménnyel is rendelkezik. Vak. Van ugyan keze és lába, de azok is csökevényesek. Lábak helyett csonkjai vannak, a kezecskéin pedig három-három ujj. Azt mondják, több évig is elél evés nélkül. Rendkívül hosszú az életkora, a száz évet is elérheti. Nincsenek pigmentjei, a bőre teje, fehér, már-már áttetsző. Látni lehet a kis, véres kopoltyúit, a kis testén a vékony vérereket és az aprócska szívét. Röviden szólva valamiféle sikertelen mutáns a gyík, a hal és az embrió között. Az emberhal a mi jugoszláv csodánk volt. Őt kellett volna feltenni az állami zászlóra a vörös csillag helyett. Ő a mi E. T.-nk.

124. oldal

>!
Teetee

Zavarba hozott a város, mely csigára, kagylóra, pókhálóra, dús csipkére, különleges, rondószerkezetű regényre hasonlított, melynek tehát nem volt vége. […] Mert Amszterdam, amit csak rövid ideje ismertem, máris az egyik párhuzamos világom volt. Olyannak éltem meg, mintha álmodnám, és úgy rímelne a valóságommal, mint az álmok. Úgy próbáltam megérteni a várost, mintha álmot fejtenék.

28. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Amszterdam
>!
orvosi_székfű

A „Kihajolni veszélyes” mint frázis bekerült a filmekbe meg a könyvekbe, és legnagyobb pillanatát a Bijelo Dugme híres slágerének refrénjeként élte meg (Putuj, Selma, i molim te, ne naginji se kroz prozor…)

63. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Bijelo Dugme · Bijelo Dugme: Selma
>!
PTJulia P

-Az emberek nincsenek beprogramozva a katasztrófára. Az emberek képtelenek azonosulni a tömegkatasztrófákkal. Egyszerűen nem képesek tartósan kapcsolódni a szerencsétlenségekhez. Még a sajátjukhoz sem. Ezért találták ki a pótlékok intézményét.
– Én tényleg nem értem, hogy maga miről beszél!
– Az emberek zöme jobban sajnálja, hogy Elvis Presley nincs az élők sorában, mint a szarajevói könyvtárat vagy azokat a srebrenicai muzulmánokat. Higgye el, a szerencsétlenség rettentően fáraszt…

105. oldal

>!
PTJulia P

Egy gránát halálpontosan
Öcsi és a papája közé pottyant.
Öcsibol mi sem maradt,
a papának eltűnt mindkét karja.
Öcsit fölszedték egy zacskóba,
és hangosan káromkodtak,
mert nem sok minden akadt:
egy edzőcipő meg egy fülcimpa.
Neno Mujcinovic

107. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Dragoslav Mihailović: Mikor virágzott a tök
Lojze Kovačič: A valóság
John Green: Csillagainkban a hiba
Jessie Burton: A babaház úrnője
Ian McEwan: Amszterdam
Irvine Welsh: Mocsok
Marguerite Yourcenar: Mint a futó víz
Mischa de Vreede: 13 éves lány vagyok
Fons Adelaar: Hulla hopp
Temesi Ferenc: Amszterdam stb.