Dsida Jenő, mint a katolikus szellemiségű Erdélyi Lapok című újság szerkesztőségének munkatársa vehetett részt azon a tíznapos zarándoklaton, amely közel háromszáz erdélyi magyar számára adott lehetőséget arra, hogy meglátogassa Itáliát és megismerkedjék az olasz élet különlegességeivel. Az útibeszámoló az Erdélyi Lapokban jelent meg 1933. május 7-e és június 4-e között tizennégy folytatásban, majd még ugyanabban az esztendőben Nagyváradon Magyar karaván Itálián keresztül címmel az Erdélyi Lapok kiadásában. Az erdélyi „magyar karaván” Budapesten, Trieszten, Velencén és Firenzén keresztül utazott Rómába, ahol végiglátogatta a zarándokút céljául megjelölt nagy bazilikákat, felkereste Vatikán-várost, ahol kihallgatáson fogadta őket XI. Pius pápa, majd továbbutazott Nápolyba, vissza Rómába, és Padován, Velencén, Budapesten keresztül tért haza Nagyváradra. Erről a tíznapos (meglehetősen zsúfolt) zarándokútról számolt be Dsida Jenő az Erdélyi Lapok olvasóinak, általában az utazás színes… (tovább)
Magyar karaván Itálián keresztül 7 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1933
Enciklopédia 10
Helyszínek népszerűség szerint
Olaszország · Róma · temető · Isonzó
Várólistára tette 8
Kívánságlistára tette 1
Kiemelt értékelések
A könyv formában kiadott útinapló csupán egy tudósítás haza, Erdélybe, szóval ne várjunk sokat, és nem ér csalódás. Ha egy cikknek olvassuk, úgy tetszhet a helyenkénti finom humora, és a ma is érdekes, éles szemű megfigyelései Mussolini olaszairól (azzal szórakoznak a magyar turisták, hogy fasiszta módon köszöngetnek nekik, akik zavarukban még a cigarettát is elhajítják, hogy fogadják azt), plusz képet kapunk a 2.vh előtti olaszországi turizmusról, pl. hogy mki csal, de nem lopnak, azok csak az utcagyerekek, akiket viszont bottal sem tudnak elverni maguktól. A kötelező múzeumi beszámoló (Firenzétől Napolyig és vissza, de főként Rómáról) mind sznob és ájtatos, épp mint a pápai fogadás ismertetése. Summázva: nem több, mint aminek ígérte magát, útikönyvnek már a maga korában sem vált volna be, és hát Szerb Tóni azóta szintén könyvben megjelent itáliai esszéje mint korrajz is bőven maga alá gyűri. De rövid, így elfér, sőt pihentet két nagyobb olvasmány között.
Az útinapló önmagában véve is különleges műfaj, pláne, ha egy olyan ember írását olvassuk, akit eddig csak lírai alkotásaiból ismertünk meg.
Bár mind az első, mind a második esetben nagyon is bensőséges, végtelenül személyes intimitásokat tapasztalhatunk meg általuk.
Számomra Dsida Jenő beszámolói többszörösen is értékesek voltak.
1. Magam is lelkes rajongója vagyok az antik kultúrának: szeretem a rómaiak véres-borzalmas történelmét-irodalmát-mindennapjait megidéző műveket.
2. A keresztény és a reneszánsz kultúra csodái igen komplex hatással voltak/vannak az emberiségre, melynek – szerénytelenül – tagja vagyok – magam is.
3. Engem lenyűgöznek az olyan tények, amelyek szinte megfoghatóan közelivé hozzák azokat a személyeket, akikkel itt-ott, csak szövegekben találkoztam eddig. Járhatok a nyomukban, ők is azokat a köveket taposták, azokat a helyeket láthatták… (Pl. szinte tapintható volt számomra Dante a firenzei Santa Croce templomban, Szent Péter az Örök Városban… És akkor még ott vannak a többiek is szerte Itáliában, taljánföldön: Michelangelo, Tiziano, Raffaello… – és most már Dsida Jenő is!)
4. Már eléggé felnőtt fejjel, de szerencsémre négyszer jártam Olaszországban. És eljutottam azokra a helyekre is, amelyekről itt szó volt. Ezt az útleírást olvasva a saját személyes élményeim is megelevenedtek/megelevenednek. (A pápai audiencián ugyan én nem bent, a palota egyik termében, hanem kint, a hatalmas téren voltam jelen, amikor II. János Pál pápa közvetlenül a mellettünk álló lengyel főiskolások kórusához jött, hogy velük külön is kezet fogjon…)
Köszönöm Dsida Jenőnek ezt a múltból felém is forduló cicerone*ságot.
* cicerone – idegenvezető
Dsida Jenő különösen közel áll hozzám, nyilván azért is, mert ugyanabban a házban telt a gyerekkorom, ahol ő élt. Ugyanabban a kertben sok évtizeddel később az én Tinti kutyám szaladt csaholva a kapuhoz, a hazatérőket üdvözölve.
Mégis csak a verseit ismertem eddig, úgyhogy érdekes csemege volt ez a kedves, fényképes útibeszámoló, amire a MEK oldalán akadtam rá.
Olaszország és azon belül is Róma örök szerelmem, sokszor jártam már ott, de felidézte bennem is azt a csodás elámulást, amit első alkalommal okozott.
Dsida mélységesen hívő keresztény volt, ezért neki a pápai audiencia és a reggeli imádság az üres Szent Péter Bazilikában életre szóló élmény lett – erről olyan tisztán és őszintén ír, hogy valósággal irigylem érte. A hit kegyelem.
Nem hiányoznak a társasutazás vidám jelenetei sem, igazi békebeli hangulat.
Nagyon érdekes volt, ahogy a Világkiállítás helyszínéről is szót ejt – itt komolyan sajnáltam, hogy nem öt évvel később járt arra, mikor már állt az EUR rész, izgalmas lett volna egy korabeli beszámolót olvasni róla.
Végezetül pedig azért is nosztalgiával olvastam, mert ez a fajta társasutazás már egy elmúlt kor emléke – ma már Tripadvisor, GPS, számtalan útikönyv és netes oldal, blog segít a legapróbb részletekig megtervezni egy utazást. Rómába pedig egyetemista zsebbel is könnyen eljutottunk, fapadosok, hostelek és egy eurós pizzaszeletek segítségével. De nem hiszem, hogy többet láttunk és éreztünk át, mint ez a társaság, akik közül soknak ez volt az élete nagy utazása.
Népszerű idézetek
Nemsokára Isonzónál fut a vonat. Izgatott várakozás: félóra múlva robogunk át a Piave hídján. A fülkék tele vannak koszorukkal, csokrokkal… Az ablakok nyitva.
– Ez az!
És zuhognak a vízbe a csokrok…
A szemek könnyesek.
…Drága magyarok, hősök itt az idegen földön, idegen víz alatt, aludjatok békességgel…
14. oldal
Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott.
Beléptem a Porta Santa-n, ezúttal nem mint kiváncsi. Úgy léptem be és haladtam előre, mint alázatos, porlepett zarándok, aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma örök falai között, mint a messze Erdély „barbár“, de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol” most, áhitatba öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Igy jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt mennyetbeszáguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére. Erőt kértem: a mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak mosolygását, Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem, a Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Piéta Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.
38. oldal
Rómában töméntelen házaló szoborkereskedő van. Szentek kis gipsz-szobrait és klasszikus szobrok elég sikerült apró másolatait árulják mindenfelé, még pedig elég olcsón: két-három lírába kerül darabja.
Többször megbámultam azt a rendkívüli ügyességet, amellyel az egész szobor-állományt egyetlen hosszú, keskeny deszkára rakva, a fejükön egyensúlyozva hordozzák, anélkül, hogy kezükkel tartanák.
— Mennyit keres naponta ezeken a szobrokon? — kérdeztem egy ilyen árust kíváncsiságból.
— Száz, kétszáz lírát, — felelte készségesen.
— Hát hányat ad el naponta? — faggattam tovább, módfelett álmélkodva a horribilis összegen.
— Eladni nem igen szoktam …
— Hanem?… — kérdeztem most már nagyon kíváncsian.
— Mindennap akad legalább egy idegen, aki az egész készletet leveri a fejemről, — mondta a világ legkomolyabb hangján.
Mi sem természetesebb, mint hogy ettől kezdve ijedten menekültem félre a deszkát egyensúlyozó szoborárusok útjából.
67. oldal
Naphosszat szórakoztunk azzal, hogy a fasiszta köszönést gyakoroltuk az utcán. Az olasz idegesen, gyorsan, szinte ijedten fogadja a fasiszta köszöntést. Kerékpár-kormányról, volánról is felkapja kezét, – ha másként nem tud magán segíteni, az égő cigarettát is elhajítja, hogy feléd emelje jobb tenyerét.
12. fejezet
Milyen szót találjak hát akkor arra a felséges éjszakára, amikor zarándokcsapatunk néhány tagjával ott állottam a reflektortól megvilágított, holdsugártól szelidén befutott Colosseum közepén?… Colosseum és holdfény?…— biggyeszti le száját a közhelyeket nem szerető olvasó. Néhány héttel, vagy akár nappal ezelőtt bizonyára én is úgy tettem volna. De milyen nagyszerű, újszerű volt felfedeznem azt, hogy néha a közhelyeknek is van igazságuk. Hogy az elcsépelt, sokat hallott szép is lehet szép, amikor személyesen, az élmény eleven, meleg, lüktető húsába öltözve találkozunk vele. Mintahogy a giccses, túlszínezett, ízléstelen itáliai levelezőlapok unalomig ismert ciprusos tájait is elragadtatva ismertem fel és üdvözöltem, mikor először pillantottam rájuk a valóságban.
35. oldal
Nyirkos, rossz levegő, zsúfolt város, amely semmerre sem tud többé terjeszkedni, még csak fölfelé sem, mert a cölöpök nem bírnak el felhőkarcolókat. A zsúfoltságban valami ijesztő, beteg szaporaságot, egymástfaló lázas emberi vegetációt érez meg a fantázia. Minden sarokban ott guggol a Halál és a Rothadás. Az egész fölött, mint sárga gázfelleg, terjeng a nehéz, miazmás atmoszféra a poshadt víz és erjedő szenny szagával.
Ilyen Velence, ha a sikátorokból nézzük, éjszaka.
74. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Móra Ferenc: Olaszországi csavargásom 75% ·
Összehasonlítás - Dobai Péter – Máté Mária: Latin Lélegzet ·
Összehasonlítás - Lénárd Sándor: A római konyha 95% ·
Összehasonlítás - Gyovai Helén: Édes élet újratöltve 97% ·
Összehasonlítás - Baráth Viktória: Egy év Rómában 91% ·
Összehasonlítás - M. G. Brown: Szerelempróba 91% ·
Összehasonlítás - Anne L. Green: Toszkána vére 89% ·
Összehasonlítás - Dobai Péter: Angyali agresszió ·
Összehasonlítás - Juhász Zsuzsanna: Olasz élet – olasz kultúra ·
Összehasonlítás - Lindner László: Milánó ·
Összehasonlítás