Lipót 86% 30 csillagozás

…egyszer csak megszólalt az igazgató valami hatalmas hangszórókból, s beszélni kezdett hozzánk mély, kimért, visszafogott hangján, s mondott mindenféle olyan okosságot, […] hogy most mi azért vagyunk itt, hogy egy új korszak hajnalán együttes erővel indítsuk el a kórház megújítását, meg hogy elég volt a pazarlásból, meg hogy ennek ellenére nekünk majd minden jó lesz, jobb, mint most, csak alá kell valamit írni, […] hát mit mondjak, sokan azonnal remegni kezdtek, a fejük, a kezük, a testük, rángatózni a félelemtől, hogy most vajon mit akarhatnak tőlünk, mert attól gyanúsabb dolgot hallani, mint hogy itt most valaki értünk akar valami jót tenni, meg hogy csakis nekünk akar jobbat, nos ettől félelmetesebbet senki nem találhatott volna ki…

17. oldal

[…] aztán aki még tud, fizessen, vagy a temetőben a helye, de akár még ott se, s ha kell, kitalálnak majd jogszabályokat, és betiltják a beteget meg a betegséget, vagy úgy használnak fel, hogy valami hasznuk legyen belőlünk […]

44. oldal

… bár arra persze mások nem gondolnak, hogy könnyen ők is idekerülhetnek, s ugyanolyanokká lehetnek, mint amilyenek most mi vagyunk, mert elég csak egy téves lépés, egy rossz helyzet, hogy az ember, akár kötéltáncos jó hatalmasat zuhanjon, le, a mélyek mélyére, hogy ott úgy törje ki a nyakát, hogy mindazt, amit addig olyan természetesnek, hétköznapinak, sőt, méltatlanul kevésnek érzett, nos, hogy azt mind, de mind egyetlen pillanat alatt elveszítse, hisz a legtöbben így kerültünk ide, s nekünk az fáj a legjobban, hogy csak úgy létezünk már, mint egy probléma, amelyet a legszívesebben a szemétbe vágnának ki a szaros pelenkákkal együtt …

40. oldal

…hát hol van ilyen kérem, nincs ilyen sehol, még szmokingot sem kellett húzni, csak lazán odasétálni pizsamában, strandpapuccsal a lábunkon, s ami mindebben a legszebb, a kápolnában nem kellett mosdanunk, zuhanyoznunk, jók voltunk így szarosan is, mert azért féltem, hogy az ott felszerelt csapokból nem is víz jön majd, hanem valami altató, ami örökre elaltat, lám az István is hogy remegett, mert ő már volt zuhanyzóban, olyanban, ahol méreggel fürdettek, de túlélte, s mára abból a régi kórházából csak egy szám maradt a karjába vésve…

21. oldal

miután egyre csak nőtt bennem ez a furcsa, kimondhatatlan öröm felálltam, s átöleltem az ablak előtt álldogáló Gusztit, aki megint csak a jobb fülét nyomorgatta, s meglepődve nézett vissza rám, majd az Istvánt, majd a Gyulát, ott az ágyán, aki úgy meglepődött, hogy elfelejtett hirtelenjében megfojtani…

25. oldal

…s akkor a főorvos megkérdezte azokat a tisztességes embereket az ő házukban, hogy mikor voltak ők utoljára kórházban, s mikor vizsgálták meg ott az ő szívüket, hogy vajon van-e nekik még egyáltalán, hogy így eladnak mindent, tán még a saját jó anyjuk szívét is eladnák, vagy már el is adták, s majd bizony egy napon rájönnek, hogy szív nélkül nem lehet, nem érdemes élni, anélkül szart se ér az egész játék, s tudják-e hogy ki adhat majd nekik szívet akkor, ha majd nekik lesz rá szükségük, mert eljön majd a nap, mikor majd ők is rászorulnak, s akkorra már nem lesz kórház, nem olyan, amelyik szívet adna, s gondolják át, mielőtt itt törvénnyel betiltanák a betegeket és a betegséget, meg a nyomorúságot…

102. oldal

„…s olyan szép és ártatlan volt, mint egy fénylő angyal, ő, ez a felpüffedt, kerek, vörösképű félnótás, s már táncolt is egymagában, kockáról kockára, mindig csak fekete kockára lépve, míg a kövér Manci egyhelyben toporgott mellette csókokat küldözgetve, szanaszét mosolyogva, a langaléta csontsovány István meg saját magával vitatkozott arról, hogy az isten vajon melyik kórteremben fekszik…”