Az ​utolsó magyartanár feljegyzései 7 csillagozás

„Lassan, de biztosan, bekezdésről bekezdésre haladva cserkészem be a meghasonlásom elviselésének önmagamon kikísérletezett írói módszereiről való tanári tanúságtételem lehetőségét.”
Dreff János írói álnév. Engem Dreff János ír, én pedig Dreffet írom.
A kezdeti érdektelen értetlenségem később érdeklődő megértéssé alakult át (ha már magyar szakos tanárról van szó, hát rakjuk sorba a szavakat). Nihil a javából. Reggelente felkel , de már a gondolataiban is olyan messziről indul el, hogy ébredése csak az iskola kapujában éri utol. Nem azért indultam el, hogy megérkezzem. Nem azért tévedtem el, mert az igazi útra nem lelek. De az ébredése egy ismétlődő rémálom a tanárlét-féreglét mezsgyéjén. El tudom képzelni ezt a fajta létlenséget, amit leír, átél, megél. De nem csak nála. Bármelyik tanárnál, legyen az, az ő általa oly kritikusan (irigyen?) szemlélt testnevelő vagy matek szakos tanárnál is. Csak ők nem biztos, hogy ekkora teret adnak saját maguknak. Nem írják le. Lekéne? Dreff viszont tényleg leírja úgy és azt ami a fejében jár(kál). Nem kíméli sem magát, sem a könyvben szereplő kollégákat,írókat, költőket. Tanári identitás keresésébe belefűzi Tandorit (saját bevallása szerint Tandori-függő) G. Marquezt, Kertész Imrét, Nádas Pétert, Kafkát, Pepét és Kapát ( aki nem ismeri őket, azok Jancsó filmjei között keresse) és többek között Kukorelly Endrét is. Őszintének tűnt. Keserűnek, szenvedőnek az önsajnálatba belemerülőnek és hihetőnek is. Azt gondolom, hogy hatástalan tanárlétét a hatásosnak szánt írólétében éli ki. Mondja is: az önsajnálat nyilvánvalóan a léleknek egy olyan bűnös késztetése, amit már eleve a stilizációval kell levezekelni. És nem köt alkut senkivel, nem szépíti sem a gondolatait, sem amit a papírra vet ezekből. Felmerült bennem, hogy korai még ez a kiégett, meghasonlott szenvedéstörténet, hiszen nem tanított még annyi évet. De lehet, hogy éppen ez az „öreg tanár bölcsessége” nincs még meg benne. Nem tudom az milyen, csak mondom… Kudarcízű indulattal ír (és akkor ezt még szépen mondtam, ő nem szépen mondja) szókimondóan, érzelemdúsan. És azt hiszem, néhol jogosan. Ez egy lélektani hadviselés feljegyzései. Baja van az egész világgal, Petőfitől Jamie Olivérig (aki nem ismeri, az a főzőműsorok közt keresse). Bármi volt is a célja ezzel a kiokádással- kitárulkozással, megkockáztatom, hogy más tanárok helyett is beszélt. Magaddal vagy háborúban… – mondanám neki, de inkább beülnék egy órájára. Szívesen beülnék, tényleg.

Három év alatt négy magyartanárt fogyasztottunk el, a harmadikos anyag elején tartottunk negyedik elején. Az ötödik volt, „azelmúltháromév” minden terhét egyszerre cipelte, és ez egy pillanatig sem látszott rajta. Tizenkettedikdés voltam én is. Abban a bizonyos 12.D-ben. Akkor, amikor abba az iskolába jártam, amihez akkor sem volt semmi közöm, amikor oda jártam. Akkor, amikor az iskola (és az egész világ) görcsösen, vergődve próbálta kétségbeesetten elhitetni velem, hogy én valaha is fémipari minőségbiztosítási számítástechnikai technikus leszek. Félmosollyal nyugtáztam ezt az igyekezetet minden nap. Esélytelen. Reménytelen. Az identitásom minden egyes pendülése lezseren, vállat vonva kontrát mondott rá. Öt év alatt egy pillanatig nem tudtuk átverni egymást, minden nap identitáskrízist éltem meg, és minden nap ugyanúgy döntöttem abban az iskolában (ezért valahol még hálás is lehetnék, de nem vagyok). De ha volt egy-két dolog, amiért megérte végigcsinálni, akkor ezek közül az egyik legjelentősebbnek T. D. magyaróráit tartom.

Abszolút különleges helyzetben vagyok e könyv értékelésénél, ugyanis Dreff János számomra a világ legjobb magyartanára, és marad mindig is; expozíciómat az ő influenciájára a középiskola utolsó éve foglalta magában. Bár a negyedikes irodalomanyagból szinte semmire sem emlékszem tényszerűen, Időről-időre felsejlik némi remembrancia az óráiról, arról a hatásról, amit rám tett, ahogy észrevétlenül formálta a szemléletmódomat, ahogy egyes művekhez viszonyulok. Ezt én sokkal fontosabbnak tartom, és tartottam akkor is, mint az előírt, mások által összeállított tananyaggal való maradéktalan és hiánytalan agytöltést. A küldetés sokkal magasztosabb ennél. Retroaktívan rengeteg mindent csak most értettem meg azok közül a tények közül, amiket ő akkor tanított. Sokmindent még most sem értek igazán. De egy részét már nemcsakhogy értem, de meg is élem. Ez a küldetés.

(A molyoknak most rá kell rajzaniuk erre a linkre, mert ezt csak hipertextuálisan lehet folytatni:

http://sati1984hu.tumblr.com/post/79164890464/az-utolso… )