Máglya 617 csillagozás

Dragomán György: Máglya

Mi ​történik, amikor egy ország felszabadul? Mindenki megkönnyebbül hirtelen, vagy cipeljük magunkkal a múltunk súlyát? A diktátort fejbe lőtték, rituálisan elégették az elnyomás kellékeit, de a titkokra nem derült fény, a régi reflexek pedig működnek tovább. Bármikor kitörhet újra az erőszak, mert a temetetlen múlt még fájdalmasan eleven. A tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét. Emma a boszorkányos nagymamától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat, ám a saját ereje még ennél is nagyobb: ő talán képes nemet mondani a történelmi bűnre, és kilépni a soha-meg-nem-bocsátás véres örvényéből. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A nyelve sűrű, mégis egyszerű, a részletek varázslatos… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Magvető, Budapest, 2020
444 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631429978
>!
Magvető, Budapest, 2019
444 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631429978
>!
Magvető, Budapest, 2018
444 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631429978

5 további kiadás


Enciklopédia 9


Kedvencelte 127

Most olvassa 78

Várólistára tette 371

Kívánságlistára tette 269

Kölcsönkérné 8


Kiemelt értékelések

Biedermann_Izabella P>!
Dragomán György: Máglya

Amilyen ritkán talál az ember olyan szeretőre, szerelemre, barátra, akiben első pillanattól fogva nem lel igazítani valóra, akit olyannak tud és akar elfogadni, amilyen az valójában, olyan ritkán talál könyvben hasonlóra.
Dragomán regénye nekem pont annyi, amennyi most kellett. Nem sok, nem kevés, pont olyan kedves, pont olyan kegyetlen, pont olyan meleg-mézes, pont olyan hideg, epe-keserű, mint az, ahogyan a világot most látom.
Csupa titok itt minden, becsülni és tisztelni való titok, mert élni is titok, meg szeretni is az, és mert aki szeret, az azt is elfogadja, hogy nem mindenhova van bejárása. Aztán néha, amikor annak jön el az ideje, az ember mégis felsérti a titkot, erőszakkal tűt döf az ujjbegyébe, feltöri a fáskamrán a lakatot, tiltott helyekre mászik, apró darabokra tépett papírokat illeszt össze, de ezt csak akkor szabad, ha igazán szereti a másikat, egyébként nem, mert a titok nem véletlenül az: az emberben nem csak jóság lakik.
Szép könyv amúgy. Olyan szép, mint a Száz év magány. Csak a mesék jobban fájnak benne.

6 hozzászólás
Kuszma P>!
Dragomán György: Máglya

Jobb, sokkal jobb könyv ez, mint a Fehér király. Dragomán nyelve rengeteget tisztult, érezni vélem ezen a regényen, hogy többet húztak ki belőle, mint amennyi végül is megmaradt – ez pedig szerintem a legtöbb nagy művészi alkotás ismérve.

A Máglya cselekménye két fő szálon bonyolódik. Egyrészt itt van a mágikus vonal: Emma, a 13 éves intézetis lány nagymamájához kerül, aki (ez elég hamar szemet szúr a legfelületesebb olvasónak is) meglehetősen boszorkánygyanús – igaz, varázslati palettájának túlnyomó részét az úgynevezett háztartási mágia adja, úgymint: hogyan főzzünk még finomabb diólikőrt meg szilvalekvárt*. Ez a szál a beavatás-regények klasszikus sémáját követi: a fiatal tanonc hányattatásai, miközben egyre többet ért meg a mester titkaiból. A másik vonal a történelmi rész. Dragomán könyve egy meg nem nevezett, de Erdéllyel azonosítható környezetben játszódik, kevés idővel a diktatúra bukása után, az ilyen-olyan demokráciába való átmenet rögös útján. Ebben a közegben a szereplők piszkos kis titkai hangsúlyosak: mit tettek, mit nem tettek a megelőző rendszerekben, és mennyire hajlandóak hurcolni ezeket a terheket. A két elemet a kiválóan megválasztott cím köti össze: a máglya képe egyrészt a boszorkánylét bizonyos kockázataira hívja fel a figyelmet, ugyanakkor utal arra a tűzre is, amit az első fejezetek egyikében az árvaház lakói gyújtanak a diktátor-tábornok rekvizítumaiból, amint annak bukásáról értesülnek. A történet legmélyebb, legelgondolkodtatóbb szintjét ez az elem adja: az új világ félelemből, dühből és számításból megsemmisít mindent, ami a múlttal köti össze, ám mégis, ebben a megsemmisített múltban történt vétkek alapján akar erkölcsileg megítélni másokat – spiclinek, szekusnak bélyegezve azt, akit el akar intézni. Ennek érdekében teremti újra a múltat – a saját szája íze szerint.

Bár végig éreztem, hogy nagy regényt olvasok, mégis, Dragomán talán túl nagy kockázatot vállalt akkor, amikor a regény letisztult, szikár kifejezésmódját egy kamaszlány én-elbeszélő szájába adja. A vele való azonosulás számomra olyan akadályt jelentett, amit nem volt könnyű megugrani… Őszintén szólva amikor az első ötven oldal után letettem picit, nem voltam benne biztos, hogy igazán ki akarom nyitni újra. Aztán persze megtettem, és jól tettem. Érdemes volt vele iszapbirkózni tovább.

* Bár akadnak keményebb skilljei is (gólemet is tud!), azért Voldemorttal az ő helyében nem kekeckednék.

10 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Dragomán György: Máglya

Máglya vagy mágia…
Játék a betűkkel, a szavakkal. Játék a tartalommal, benyomásokkal. Játék a belegondolással, értelmezéssel, az olvasás alatti és utáni invenciókkal, a ködös, vagy éppen vegytiszta érzületekkel.
Játszunk a gondolattal, mozaikolunk álomtöredékeket, és közben elképzeljük, hogy nagymama, a maga egyszerű, praktikus, háztartási rítusaival végül is a boszorkánynemzetség jeles tagja (vagy akár lehetne az is). Ha becsukjuk a szemünket, látjuk és érezzük nagypapát, aki maga a rejtély, a kérdőjel, a letűnt, zavaros kor megválaszolatlan kérdése. De álmunkban, „húnyt szemmel” ugyanígy igaz a gólem is, aki szeretteinket vigyázza, és sorolhatnám még tovább…
Persze tudjuk, hogy mindez csak játék. Miközben ezekkel a töredékekkel játszunk, egyben megpróbáljuk átráncigálni Erdélyből a nyomokban felismerhető román forradalmat magyar földre, hogy még inkább kézzel foghatóvá váljék minden valós és/vagy képzelt történés, hogy közelebbről szóljon hozzánk a történet, hogy a hatalomváltó időket megélt nemzedéket még közvetlenebbül vádolja, mentse fel, vagy éppenséggel hagyja végre nyugodni.
Még mindig csak játszunk.

De művészettel játszunk, az írói képzelet értékes alkotását cincáljuk kedvünkre, és szabunk belőle magunknak kényelmes gúnyát, hogy valamely ideig komfortosan elvackoljunk benne.
Hangsúlyozom, hogy művészet az, amivel játszunk, nem pedig giccs, ahogy azt a regény egyik hazai kritikusa állítja. A giccs, akárhonnan nézzük is, magáról a termékről szól. Arról a termékről, amit minden ízléstelensége ellenére, olcsó, hatásvadász művészieskedéssel, cukormázba csomagolnak, hogy a fogyasztó hályogos szemeit megcsalatva, a nyakába varrják azt, a mind magasabb profit elérése érdekében. A giccs maga a művészet hiánya.
Márpedig, ha mégoly sűrű fogú (képzeletbeli) irodalmi fésűvel szálazom is Dragomán György regényét, ha mégannyira el kell is fogadjam a tényt, hogy talán sosem lesz a nagy magyar (szép)irodalmi kánon részévé, egy dologban azonban nem engedek. Vitatom, hogy a „Máglya” „inkább giccs, mint művészet” lenne.
Ha mégis az, akkor újra kell gondolnom a Buendíák családfolyamát, Kopfrkingl úr rút történetét, de giccs talán még Márquez pátriárkája is. …vagy az is lehet, hogy nekem kéne újra a Gőgös Gúnár Gedeonnal kezdenem…

Mindösszesen csupán annyit szerettem volna írni, hogy a „Máglya” egy rendkívül különös hangulatú, érdekes szerkezetű, szép írásmódú regény.
Ja, és nem utolsó sorban művészet, úgyis mint (szép)irodalom.

3 hozzászólás
giggs85 P>!
Dragomán György: Máglya

Körülbelül egy hónapja jelent meg Dragomán György legújabb regénye, a Máglya, ami egyértelműen betetőzése az eddigi életműnek. Amíg a harminc éves kora előtt megjelent, A Pusztítás könyvét nem igazán tudtam szeretni – valódi regénynek sem tartottam, hanem csak egy túlságosan felduzzasztott novellának –, addig az igazi ismertséget elhozó, több tucat nyelvre lefordított A fehér király már sokkal inkább kedvemre való volt. Elolvasása után vártam is az új Dragomán-regényt, vártam és csak vártam… egész pontosan kilenc évet. Mielőtt bármilyen konkrétumot leírnék róla, nemcsak azt kell kijelentenem, hogy a Máglya egyértelműen az év hazai regénye, hanem azt is, hogy véleményem szerint új magyar klasszikus született.

A Máglya sok szempontból folytatása A fehér királynak: mindkét műben gyerekszereplő szemén keresztül látjuk a világot, mindkettő egy félig-meddig fiktív Erdélyben játszódik, de míg A fehér királyban az egyik fő kérdés az, hogyan lehet élni egy zárt diktatúrában, hogyan őrizheti, hogyan élheti meg az egyes ember az egyéniségét, a szabadságát az elnyomásban, addig a Máglyában már az, hogy mit kezd magával az ember, mikor elméletileg (papíron legalábbis mindenképpen) beköszöntött a szabadság, de az előző rendszer romjai, emlékei, képviselői még mindenütt ott vannak.

A Máglya narrátora Emma, aki szülei halála után állami gondozásba, árvaházba kerül, majd rövidesen az addig sosem látott Nagymamához egy vidéki kisvárosba. Dragomán tökéletesen választotta ki főszereplőjét, ugyanis így bármiféle erőltetettség nélkül vonhat párhuzamot a kamaszodó gyermek és a változó társadalom között: Emma, a diktatúra roncsai, romjai között bolyongva (a cím többek között egy halom elégetett Ceaucescu kép maradványaira is utal) fokozatosan érik felnőtté, illeszkedik be a többiek közé, követ el csínyeket, szerez barátokat és ellenségeket, ismeri meg az első szerelmet és az első csalódást is – mondhatni kezd el élni, kezdi felfedezni saját szabadságát és annak korlátait a többi emberhez hasonlóan. Ám a saját egyéni múltjától (jó és rossz emlékeitől egyaránt) nem tud szabadulni, ahogy a többiek sem. Ezek visszaemlékezések formájában kerülnek a könyvbe, és ami azt illeti, tökéletes beágyazottsággal: sosem tűnnek feleslegesnek, és sosem akasztják meg a jelen idejű események menetét.

A regény szintén fontos kérdése az, hogy mit kell tennünk (mit lehet egyáltalán?) az egyéni, illetve a nemzeti traumáinkkal. Fent kell-e tartanunk a legrosszabb dolgok emlékét, beszélnünk kell-e róla – vagy inkább bölcsebb, ha hallgatunk és felejtünk? Élhetünk-e normális, teljes életet akkor, ha nemcsak országszerte, de még otthon is a múlt szellemeit látjuk? A Máglyában nemcsak Emma, de több ismerőse, és főleg a hihetetlenül emlékezetesen megrajzolt Nagymama történeteit is megismerhetjük: ezek az emlékek visszavezetnek minket egészen a második világháború legsötétebb időszakába. Ez az egész regényen végigkígyózó történetfolyam legalább olyan izgalmas és érdekfeszítő, mint az, ami Emmával történik, és (már elnézést a feltételezésért) itt nem volt egy pillanatig sem olyan érzésem, hogy a holokauszt egy kötelezően beiktatandó részként jelenik meg – mint oly sok szépirodalmi műben korábban.

Dragomán stílusa, nyelvezete, mondatai sokat csiszolódtak még A fehér királyhoz képest is: bár nem használ túl sok jelzőt vagy kacifántos mondatszerkesztést, ráadásul ez az írásmód nem feltétlenül az a fajta, amiből néhány idézett sor elolvasása után elalélunk, de garantálom, hogy ha nekikezd az ember, nem igazán tudja abbahagyni, szó szerint magába szippant a szöveg. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a negyvenkét fejezet (melyeket az előző regényhez hasonlóan szintén olvashatunk akár önálló novellákként is) majd’ mindegyike olyan erős, olyan hangulatos, olyan jól felépített, hogy az első döbbenet után, amikor azt érezzük, hogy itt aztán most feltétlenül szünetet kell tartatnunk, gondolkodnunk, esetleg újraolvasnunk, azonnal felülkerekedik rajtunk a tudásvágy, az olvasáséhség. Bevallom, velem ez így, ilyen formában csak ritkán esik meg.

Egyszerűen nem tudok komoly negatívumot felhozni a könyvvel kapcsolatban, legfeljebb az első száz oldal után volt egy olyan érzésem, hogy nem tudok mit kezdeni a Nagymama által képviselt és a szerzőtől eddig szokatlan mágikus realista szállal, ami hol a realista ábrázolásmód felé mozdul el, hol elbukik vele szemben, de a több mint négyszáz oldalas könyv végére annyira szerves egészet alkotott egymással a kettő, hogy igazi, hamisítatlan jellemzőjévé vált a Máglya világának. Ezen túl a feledhetetlen történetek, illetve a rendkívül pontos, aprólékos, szinte filmszerű leírások, valamint az érezhetően egyre egyedibb stílus igazi nagyregénnyé teszik ezt a művet, és – bár még ülepednie kell az élménynek, és természetesen idővel újra kell majd olvasnom a regényt – évek múlva vélhetőleg egy polcon lesz a helye A nyugalommal, a Sátántangóval vagy az Emlékiratok könyvével.

5 hozzászólás
Rituga P>!
Dragomán György: Máglya

Ez a történet valóban varázslatként működik. Láthatatlanul elmosódik a határ valóság és mágikus események között. Képzelet és megtörtént cselekmény sodrása visz magával. Időnként szorongva, szomorúan, máskor tényszerűen vagy egyszerű emlékek formájában hömpölyög az egész történet. Igazán elgondolkodtató, varázslatos regény, amit többször is érdemes elolvasni.

marschlako P>!
Dragomán György: Máglya

Mindig félve nyúlok kortárs magyar írókhoz, de Bodor Ádám után ismét egy igen kellemes meglepetés ért: a Máglyát olvasva megerősödött bennem, hogy igenis érdemes kortárs magyarokkal próbálkoznom.

Atmoszféra-függő olvasóként számomra ez egy nagyon eltalált regény: egy csipetnyi varázslat (amit a gyermeki fantáziának is betudhatunk) éppen elegendő fűszert ad a hányattatott sorsú Emma történetéhez.* Talán egyedül a történet végén felgyorsult események szaladtak el egy kicsit mellettem, de a Máglya ezzel együtt is egy tökéletes olvasmányélményt nyújtott.

* Nem én lennék, ha nem hoznék itt is egy idekívánkozó Ana María Matute párhuzamot: az írónő önéletrajzi ihletésű regényében, a Lakatlan mennyországban a fantázia hasonlóan segíti át kitaszított gyermekkorán a szintén tizenéves Adriánát.

3 hozzászólás
Arianrhod>!
Dragomán György: Máglya

Soha nem olvastam volna el, ha épp nem ezt a könyvet kapom karácsonyra, és nincs éppen a kezem ügyében más könyv. És mennyivel szegényebb lett volna az „ünnepem”, és mennyivel szegényebb lettem volna én magam is!

Fenntartásaim voltak, mert a fülszövegből arra következtettem, hogy jó „magyar” szokás szerint már megint egy olyan történet következik, ami a közelmúlt politikai eseményeiről szól, és azokkal én nem szeretek szembesülni! Mégis kíváncsi voltam, mert mágikus-realista stílusról szólt a fáma. Nahát én azt nem sok magyar író esetében fedeztem fel eddig, mi több, kevés európai, és még kevesebb észak-amerikai tud élni az írásmód eszközeivel olymódon, ahogy én szeretem.

Meggyőzött azonban az előzőleg olvasott Voicolescu novellláskötete, hogy van, aki a mágikus realizmust valóban ismeri, és művelni képes, pedig nem rokona Márqueznek, és nem is honfitársa, ezért végül kinyitottam a „Máglyát”, és megerősítettem magam…

Az első oldalak kínszenvedés volt, a pattogó, színtelen, rövid, vagy egyenesen tőmondatok megölték az elvárásaimat. Mégis, odaillőnek éreztem a szenvtelen, sallangmentes elbeszélési módot a törénethez, néhány oldal múlva megszoktam, és később kifejezetten azt éreztem, hogy ezt a mesét máshogy nem is lett volna szabad előadni. És aztán mágikusan realista lett, tényleg, igazán, szuperlatívuszokban.

Imádtam a nagymamát, a titokzatos, boszorkányos képességeit, a szigorú erköcsét, a megingathatatlan szerelmét, és a magába folytott szenvedését. Ki tett volna másképp? Ki ne tett volna meg mindent, bármit, hogy megvédje azt, ami a számára a legértékesebb?

Számomra ez a könyv az empátiát hivatott minden olvasóban felébreszteni. Könnyű másra mutogatni, ha nem vagyunk a bőrében, és megítélni valamiért, amit soha nem lehetünk képesek sem felfogni, sem megérteni. És mennyivel vagyunk különbek, ha boszorkányégetést rendezünk anélkül, hogy magunkba néznénk, és megkérdeznénk: hogy döntöttem volna a helyében? A helyükben?

Megértettem valamit. A múlt magától soha nem zárul le, a jelen sem jobb. De a jövő lehet, ha mindannyian tudatosan lezárjuk magunkban a múltat, de csak és kizárólag akkor. És a lezárás módja soha nem lehet a bosszú, és az önbíráskodás.

Nem tudom, hogy lelkileg elbírtam volna-e a történetet, ha nem lett volna a prófécia-jellegű sütés, az elégtételt szolgáltató rókák, vagy a kísértő szellem jóindulatú megjelenése, nem is beszélve a vudubabáról! A természet maga is segített abban, hogy igazság tétessék, mágikusan és realistán.

Eztán hallgatok rátok, és olvasni fogok modern magyar és európai irodalmat is!

3 hozzászólás
balagesh IP>!
Dragomán György: Máglya

Sokat hallottam erről a könyvről, és a kezembe került, így belekezdtem. Nagy örömöt nem okozott. Eleinte. Ezek az idegesítően banális mondatok, amiket itt karikírozni sem tudok. A két-három szavas közlésekből felépülő monotonitás. Mint a sárhányózörgés, vagy ahogy egy diák/kolléga rugdossa a padot, a vihar zörgeti a redőnyt. Értelmetlen zaj. Mondom, eleinte. Mert ennek a zajnak a dacára mégis elkezdek figyelni az utazásra, a diák/kolléga vonásaira, a természetre – érdekes dolgok történnek. A zaj kitart, és a hallgató megtalálja benne a ritmust. Helyretolja a benső potmétereket, és kibomlik a ritmusszekció, aztán az egész zenekar. A monotonitásból a mágia, a regölés bűvereje sugárzik. Aztán öröm marad, csodálat, majd' rajongásig menő elismerés.
Annak az elismerése, hogy a magyar irodalomnak nagyon nagy szükséges volt erre a könyvre (és még sok ilyenre). Korszakváltás történik, mert: Komoly, de nem nyomasztóan. Önvizsgáló, de nem önmarcangolóan. Igaz, de nem banálisan. Őszinte, de nem tolakodóan. Megható, de nem számítóan. Tanulságos, de nem szájbarágósan. Józan és elbűvölő egyszerre, de se nem földhözragadtan, se nem szédítően.

4 hozzászólás
eme P>!
Dragomán György: Máglya

Mágia. Főként abban a képességében, hogy minden hibája ellenére bűvkörébe vonja az olvasót. Bevallom, nem értem, hogyan működik. Varázslat.
Engem is becsapott, hisz első sorától az utolsóig szívesen, élvezettel olvastam, miközben végig a kifogásaimat jegyzeteltem. Kifogásokat műfaji besorolhatósággal, választott nézőpontokkal, jelzésszerű és történetükben faképnél hagyott mellékszereplőkkel, szimbólumok túlzsúfoltságával, felvillantott és eléggé ki nem dolgozott (mert egy regény keretén belül kidolgozhatatlan) narratívák sokaságával szemben.
Mindvégig az volt az érzésem, hogy a szerző túl sokat akart markolni – túl sok mindaz, ami Emmával és családjával történt és történik, öt ember sorsába már-már szappanoperás túlzással van belezsúfolva mindaz, ami a múlt század második felének tipikus történelmi szituációiból adódik: zsidóüldözés és –mentés a második világháború idején, rendszerellenesség, Duna-csatorna, üldöztetés és besúgás a kommunizmusban, elmegyógyintézet, rendszerváltás és az ezt követő megbélyegzés, zsarolás, üldözés, tragikus baleset, árvaház, semmiből megjelenő nagyszülő, semmiből rád szakadó múlt a maga terheivel, titkaival, beavatás a kamaszkorba, beavatás a szabadságba, és persze nem maradnak el a boldog és boldogtalan szerelmek sem. És még nem szóltam az emlékezés a társadalom és egyén szintjén egyaránt felmerülő problematikájáról, a felejtés elleni küzdelemről, az elmesélés lehetőségeiről… Vagy bűnről, bűntudatról, erkölcsi megítélésről.
Több regényre való téma ez, nem könnyű szerves egésszé gyúrni, ahogy szerintem ez maradéktalanul nem is sikerült. Ráadásul a történelmi szál mágikus vonallal fonódik össze, amely ugyancsak hozza magával a maga szimbólumait, elemeit, melyeket bele kell(ene) szőni a regényszövetbe. Ez néha sikerül, néha kevésbé. A nagypapa alakját például kimondottam kedveltem, a fáskamrás rész már túl romantikus és sablonos volt (mint sok más, nem feltétlenül mágikus elem)…

Főként a túlzsúfoltság, és az emiatt óhatatlanul gyakran csak jelzésként felvillantott, igazi mélységükben kidolgozatlanul maradt kérdések miatt nem tudom a rendszerváltás regényének olvasni a Máglyát. Pontosan azért túl kevés hozzá, mert egyébként túl sok. Bár a határon való se kint-se bent átmenetisége – egyéni szinten gyerek- és kamaszlét közt, társadalmi szinten a kommunizmus börtöne és a szabadság közt – remek párhuzamnak ad lehetőséget, úgy érzem, a két átmenet egybeszövése nem bírja meg a súlyt, melyet el kellene viselnie – egy tizenhárom éves lány nézőpontjába ennyi minden kellő mélységgel nem férhet bele. Ha választanom kellene, talán ifjúsági regényként való megközelítése lenne a legelfogadhatóbb számomra. Az örökölt múlttal, a terhekkel és a felnőtté válás kezdetével való megbirkózás történeteként olvasom. Jean Molla – egyébként kevébé sikerült – regénye jut eszembe róla (http://moly.hu/konyvek/jean-molla-sobibor-az-elhallgatott-mult – érdekes véletlen: a főszereplőt itt is Emmának hívják).

És mindezek ellenére még mindig azt mondom: mágia. Mert jó volt olvasni. (És persze vannak benne jól eltalált pillanatok, jelenetek, szépen összefűződő részek, tetszett optimizmusa is, a továbblépés képességének sugallása. Én is amondó vagyok, hogy szükség van erre a nézőpontra is.)
Itt meg is állnék, mert nem szereték tovább ismételni mások által már sokkal jobban megfogalmazott gondolatokat.

6 hozzászólás
Juci P>!
Dragomán György: Máglya

Én ezt elsősorban coming of age-regényként olvastam, és úgy imádtam. Számomra elsősorban arról szólt ez a könyv, hogy egy lány hogyan veszi birtokba a saját testét, és nemcsak szexuális értelemben (úgy is), hanem a fizikai valóságának mindenféle adottságát, képességét kihasználva: a futásban, a táncban, a munkában, az alkotásban/teremtésben (a rajzolástól az agyagemberig), a főzésben, a menstruációban, a mindennapi mágiában… Úgy robban bele a világba, mint vadászsólyom a levegőbe. Hatalma van, mert birtokolja önmagát, és tud igent vagy nemet mondani. Csókolom, ez egy ízig-vérig feminista regény.
Azzal sem volt bajom, hogy időben és térben nincs konkrétabban elhelyezve, vagy hogy a történelmi háttér tényleg csak háttérként van jelen: úgy érzem, ez a 13 éves gyerek személyes nézőpontjával teljesen egybevág, egy kamasz számára tényleg maximum ennyire jelentős bármilyen történelmi vagy politikai esemény. Egyetlen dolog zavart a könyvben: a nagymama visszaemlékezéseinek E/2-es narrációja, ezt mesterkéltnek és igazából indokolatlannak éreztem.
A cím remek szójáték, és külön tetszett, ahogyan ez a szimbólum az egész regényt átszőtte. Sokat gondolkodtam azon, az angol fordításnak vajon miért a Bone Fire címet adta a szerző, aztán rájöttem, hogy ez is szójáték (Bonfire), meg jobban hangsúlyozza a regény egyik történelmi rétegét, de nekem benne van a „csontjaimba rekesztett tűz” (valószínűleg téves) asszociációja is.

23 hozzászólás

Népszerű idézetek

Szelén>!

A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból.

77. oldal

Malnai_Istvan>!

Nagymama azt mondja, hallgassak csak, az néha könnyebb. De tudjam meg, hogy minél tovább hallgatok, annál nehezebb lesz a hallgatás is és a beszéd is.

96. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hallgatás
Biedermann_Izabella P>!

Csak onnan tudod, hogy mégis elaludtál, hogy felébredsz.

235. oldal

2 hozzászólás
Malnai_Istvan>!

Nagyapám egész élete arról szólt, hogy nemet mondjon, csak ahhoz, hogy ezt megtehesse, valaki másnak igent kellett helyette mondani.

360. oldal

SophiaS25>!

Ha útra indul az ember, az elemózsia a legfontosabb dolog.

27. oldal

2 hozzászólás
Kek P>!

A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.

96. oldal

bcsbcs>!

A könyvtárosnő a titkos könyveket a második sorban tartja a legfelső polcon. Először oda kell tolni a nagy, háromméteres, kerekes létrát. Elég nehéz, jól meg kell lökni, azután már szépen gurul.
Ha a helyén van, fel kell mászni a legtetejére, fel kell állni a kis deszkaplatóra, félre kell húzni a vörös kötéses évkönyveket, és mögöttük ott vannak a titkos szerelmesregények. A könyvtárosnő azt mondta, ma már nem írnak ilyen szépeket, ezek nagyon régiek, még a háború előttről valók. Nemcsak regények vannak ott, hanem a titkos divatlapok is. Nem szabadna ilyesmit tartani a könyvtárban, de a könyvtárosnő azt mondja, ezektől szebb az élet.

207. oldal

Cicu>!

Anya azt mondta egyszer, hogy az igazi futás olyan, mint a vízszintes zuhanás, a súly nem lefelé ránt, hanem előre, a test nem áll ellen, hanem csak követi, aki így fut, az gyorsabb a szélnél, legyőzhetetlen.

68/363

1 hozzászólás
balagesh IP>!

Nagymama elnéz mellettem, a fekete rongykupacra, azt mondja, úgy látja, hogy ez a fürdőruha nem vált be.

247. oldal (HUSZONNÉGY)

AeS P>!

Nagymama azt mondja, hallgassak csak, az néha könnyebb. De tudjam meg, hogy minél tovább hallgatok, annál nehezebb lesz a hallgatás és a beszéd is.
A terítőre szórt héjdarabokat piszkálja a gyűrűsujjával, körme hegye lassan köröz a viaszosvásznon, hosszú csigavonal marad a nyomában.
Azt mondja, ő is sokáig hallgatott egyszer, olyan sokáig, hogy szinte nem is tudott megszólalni soha többet.

96. oldal (Magvető, 2014)


Hasonló könyvek címkék alapján

Dunajcsik Mátyás: A Szemüveges Szirén
Máté Angi: Mamó
Kozma Mária: Régiségek Csíkországból
Ugron Zsolna: Erdélyi menyegző
Vida Gábor: Egy dadogás története
Bartis Attila: A vége
Timár Krisztina: Mese a keselyűspusztai Kincses-házról
Hász Róbert: Végvár / Júliával az út
Bodor Ádám: Sinistra körzet
Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér / Engedjétek hozzám jönni a szavakat