Máglya 411 csillagozás

Dragomán György: Máglya

Mi ​történik, amikor egy ország felszabadul? Mindenki megkönnyebbül hirtelen, vagy cipeljük magunkkal a múltunk súlyát? A diktátort fejbe lőtték, rituálisan elégették az elnyomás kellékeit, de a titkokra nem derült fény, a régi reflexek pedig működnek tovább. Bármikor kitörhet újra az erőszak, mert a temetetlen múlt még fájdalmasan eleven. A tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét. Emma a boszorkányos nagymamától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat, ám a saját ereje még ennél is nagyobb: ő talán képes nemet mondani a történelmi bűnre, és kilépni a soha-meg-nem-bocsátás véres örvényéből. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A nyelve sűrű, mégis egyszerű, a részletek varázslatos… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Magvető, Budapest, 2017
444 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631429978
>!
Magvető, Budapest, 2016
444 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631429978
>!
Magvető, Budapest, 2014
444 oldal · ISBN: 9789631431551

1 további kiadás


Kedvencelte 74

Most olvassa 69

Várólistára tette 233

Kívánságlistára tette 152

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

>!
Biedermann_Izabella
Dragomán György: Máglya

Amilyen ritkán talál az ember olyan szeretőre, szerelemre, barátra, akiben első pillanattól fogva nem lel igazítani valóra, akit olyannak tud és akar elfogadni, amilyen az valójában, olyan ritkán talál könyvben hasonlóra.
Dragomán regénye nekem pont annyi, amennyi most kellett. Nem sok, nem kevés, pont olyan kedves, pont olyan kegyetlen, pont olyan meleg-mézes, pont olyan hideg, epe-keserű, mint az, ahogyan a világot most látom.
Csupa titok itt minden, becsülni és tisztelni való titok, mert élni is titok, meg szeretni is az, és mert aki szeret, az azt is elfogadja, hogy nem mindenhova van bejárása. Aztán néha, amikor annak jön el az ideje, az ember mégis felsérti a titkot, erőszakkal tűt döf az ujjbegyébe, feltöri a fáskamrán a lakatot, tiltott helyekre mászik, apró darabokra tépett papírokat illeszt össze, de ezt csak akkor szabad, ha igazán szereti a másikat, egyébként nem, mert a titok nem véletlenül az: az emberben nem csak jóság lakik.
Szép könyv amúgy. Olyan szép, mint a Száz év magány. Csak a mesék jobban fájnak benne.

6 hozzászólás
>!
Kuszma P
Dragomán György: Máglya

Jobb, sokkal jobb könyv ez, mint a Fehér király. Dragomán nyelve rengeteget tisztult, érezni vélem ezen a regényen, hogy többet húztak ki belőle, mint amennyi végül is megmaradt – ez pedig szerintem a legtöbb nagy művészi alkotás ismérve.

A Máglya cselekménye két fő szálon bonyolódik. Egyrészt itt van a mágikus vonal: Emma, a 13 éves intézetis lány nagymamájához kerül, aki (ez elég hamar szemet szúr a legfelületesebb olvasónak is) meglehetősen boszorkánygyanús – igaz, varázslati palettájának túlnyomó részét az úgynevezett háztartási mágia adja, úgymint: hogyan főzzünk még finomabb diólikőrt meg szilvalekvárt*. Ez a szál a beavatás-regények klasszikus sémáját követi: a fiatal tanonc hányattatásai, miközben egyre többet ért meg a mester titkaiból. A másik vonal a történelmi rész. Dragomán könyve egy meg nem nevezett, de Erdéllyel azonosítható környezetben játszódik, kevés idővel a diktatúra bukása után, az ilyen-olyan demokráciába való átmenet rögös útján. Ebben a közegben a szereplők piszkos kis titkai hangsúlyosak: mit tettek, mit nem tettek a megelőző rendszerekben, és mennyire hajlandóak hurcolni ezeket a terheket. A két elemet a kiválóan megválasztott cím köti össze: a máglya képe egyrészt a boszorkánylét bizonyos kockázataira hívja fel a figyelmet, ugyanakkor utal arra a tűzre is, amit az első fejezetek egyikében az árvaház lakói gyújtanak a diktátor-tábornok rekvizítumaiból, amint annak bukásáról értesülnek. A történet legmélyebb, legelgondolkodtatóbb szintjét ez az elem adja: az új világ félelemből, dühből és számításból megsemmisít mindent, ami a múlttal köti össze, ám mégis, ebben a megsemmisített múltban történt vétkek alapján akar erkölcsileg megítélni másokat – spiclinek, szekusnak bélyegezve azt, akit el akar intézni. Ennek érdekében teremti újra a múltat – a saját szája íze szerint.

Bár végig éreztem, hogy nagy regényt olvasok, mégis, Dragomán talán túl nagy kockázatot vállalt akkor, amikor a regény letisztult, szikár kifejezésmódját egy kamaszlány én-elbeszélő szájába adja. A vele való azonosulás számomra olyan akadályt jelentett, amit nem volt könnyű megugrani… Őszintén szólva amikor az első ötven oldal után letettem picit, nem voltam benne biztos, hogy igazán ki akarom nyitni újra. Aztán persze megtettem, és jól tettem. Érdemes volt vele iszapbirkózni tovább.

* Bár akadnak keményebb skilljei is (gólemet is tud!), azért Voldemorttal az ő helyében nem kekeckednék.

10 hozzászólás
>!
giggs85 P
Dragomán György: Máglya

Körülbelül egy hónapja jelent meg Dragomán György legújabb regénye, a Máglya, ami egyértelműen betetőzése az eddigi életműnek. Amíg a harminc éves kora előtt megjelent, A Pusztítás könyvét nem igazán tudtam szeretni – valódi regénynek sem tartottam, hanem csak egy túlságosan felduzzasztott novellának –, addig az igazi ismertséget elhozó, több tucat nyelvre lefordított A fehér király már sokkal inkább kedvemre való volt. Elolvasása után vártam is az új Dragomán-regényt, vártam és csak vártam… egész pontosan kilenc évet. Mielőtt bármilyen konkrétumot leírnék róla, nemcsak azt kell kijelentenem, hogy a Máglya egyértelműen az év hazai regénye, hanem azt is, hogy véleményem szerint új magyar klasszikus született.

A Máglya sok szempontból folytatása A fehér királynak: mindkét műben gyerekszereplő szemén keresztül látjuk a világot, mindkettő egy félig-meddig fiktív Erdélyben játszódik, de míg A fehér királyban az egyik fő kérdés az, hogyan lehet élni egy zárt diktatúrában, hogyan őrizheti, hogyan élheti meg az egyes ember az egyéniségét, a szabadságát az elnyomásban, addig a Máglyában már az, hogy mit kezd magával az ember, mikor elméletileg (papíron legalábbis mindenképpen) beköszöntött a szabadság, de az előző rendszer romjai, emlékei, képviselői még mindenütt ott vannak.

A Máglya narrátora Emma, aki szülei halála után állami gondozásba, árvaházba kerül, majd rövidesen az addig sosem látott Nagymamához egy vidéki kisvárosba. Dragomán tökéletesen választotta ki főszereplőjét, ugyanis így bármiféle erőltetettség nélkül vonhat párhuzamot a kamaszodó gyermek és a változó társadalom között: Emma, a diktatúra roncsai, romjai között bolyongva (a cím többek között egy halom elégetett Ceaucescu kép maradványaira is utal) fokozatosan érik felnőtté, illeszkedik be a többiek közé, követ el csínyeket, szerez barátokat és ellenségeket, ismeri meg az első szerelmet és az első csalódást is – mondhatni kezd el élni, kezdi felfedezni saját szabadságát és annak korlátait a többi emberhez hasonlóan. Ám a saját egyéni múltjától (jó és rossz emlékeitől egyaránt) nem tud szabadulni, ahogy a többiek sem. Ezek visszaemlékezések formájában kerülnek a könyvbe, és ami azt illeti, tökéletes beágyazottsággal: sosem tűnnek feleslegesnek, és sosem akasztják meg a jelen idejű események menetét.

A regény szintén fontos kérdése az, hogy mit kell tennünk (mit lehet egyáltalán?) az egyéni, illetve a nemzeti traumáinkkal. Fent kell-e tartanunk a legrosszabb dolgok emlékét, beszélnünk kell-e róla – vagy inkább bölcsebb, ha hallgatunk és felejtünk? Élhetünk-e normális, teljes életet akkor, ha nemcsak országszerte, de még otthon is a múlt szellemeit látjuk? A Máglyában nemcsak Emma, de több ismerőse, és főleg a hihetetlenül emlékezetesen megrajzolt Nagymama történeteit is megismerhetjük: ezek az emlékek visszavezetnek minket egészen a második világháború legsötétebb időszakába. Ez az egész regényen végigkígyózó történetfolyam legalább olyan izgalmas és érdekfeszítő, mint az, ami Emmával történik, és (már elnézést a feltételezésért) itt nem volt egy pillanatig sem olyan érzésem, hogy a holokauszt egy kötelezően beiktatandó részként jelenik meg – mint oly sok szépirodalmi műben korábban.

Dragomán stílusa, nyelvezete, mondatai sokat csiszolódtak még A fehér királyhoz képest is: bár nem használ túl sok jelzőt vagy kacifántos mondatszerkesztést, ráadásul ez az írásmód nem feltétlenül az a fajta, amiből néhány idézett sor elolvasása után elalélunk, de garantálom, hogy ha nekikezd az ember, nem igazán tudja abbahagyni, szó szerint magába szippant a szöveg. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a negyvenkét fejezet (melyeket az előző regényhez hasonlóan szintén olvashatunk akár önálló novellákként is) majd’ mindegyike olyan erős, olyan hangulatos, olyan jól felépített, hogy az első döbbenet után, amikor azt érezzük, hogy itt aztán most feltétlenül szünetet kell tartatnunk, gondolkodnunk, esetleg újraolvasnunk, azonnal felülkerekedik rajtunk a tudásvágy, az olvasáséhség. Bevallom, velem ez így, ilyen formában csak ritkán esik meg.

Egyszerűen nem tudok komoly negatívumot felhozni a könyvvel kapcsolatban, legfeljebb az első száz oldal után volt egy olyan érzésem, hogy nem tudok mit kezdeni a Nagymama által képviselt és a szerzőtől eddig szokatlan mágikus realista szállal, ami hol a realista ábrázolásmód felé mozdul el, hol elbukik vele szemben, de a több mint négyszáz oldalas könyv végére annyira szerves egészet alkotott egymással a kettő, hogy igazi, hamisítatlan jellemzőjévé vált a Máglya világának. Ezen túl a feledhetetlen történetek, illetve a rendkívül pontos, aprólékos, szinte filmszerű leírások, valamint az érezhetően egyre egyedibb stílus igazi nagyregénnyé teszik ezt a művet, és – bár még ülepednie kell az élménynek, és természetesen idővel újra kell majd olvasnom a regényt – évek múlva vélhetőleg egy polcon lesz a helye A nyugalommal, a Sátántangóval vagy az Emlékiratok könyvével.

5 hozzászólás
>!
eme P
Dragomán György: Máglya

Mágia. Főként abban a képességében, hogy minden hibája ellenére bűvkörébe vonja az olvasót. Bevallom, nem értem, hogyan működik. Varázslat.
Engem is becsapott, hisz első sorától az utolsóig szívesen, élvezettel olvastam, miközben végig a kifogásaimat jegyzeteltem. Kifogásokat műfaji besorolhatósággal, választott nézőpontokkal, jelzésszerű és történetükben faképnél hagyott mellékszereplőkkel, szimbólumok túlzsúfoltságával, felvillantott és eléggé ki nem dolgozott (mert egy regény keretén belül kidolgozhatatlan) narratívák sokaságával szemben.
Mindvégig az volt az érzésem, hogy a szerző túl sokat akart markolni – túl sok mindaz, ami Emmával és családjával történt és történik, öt ember sorsába már-már szappanoperás túlzással van belezsúfolva mindaz, ami a múlt század második felének tipikus történelmi szituációiból adódik: zsidóüldözés és –mentés a második világháború idején, rendszerellenesség, Duna-csatorna, üldöztetés és besúgás a kommunizmusban, elmegyógyintézet, rendszerváltás és az ezt követő megbélyegzés, zsarolás, üldözés, tragikus baleset, árvaház, semmiből megjelenő nagyszülő, semmiből rád szakadó múlt a maga terheivel, titkaival, beavatás a kamaszkorba, beavatás a szabadságba, és persze nem maradnak el a boldog és boldogtalan szerelmek sem. És még nem szóltam az emlékezés a társadalom és egyén szintjén egyaránt felmerülő problematikájáról, a felejtés elleni küzdelemről, az elmesélés lehetőségeiről… Vagy bűnről, bűntudatról, erkölcsi megítélésről.
Több regényre való téma ez, nem könnyű szerves egésszé gyúrni, ahogy szerintem ez maradéktalanul nem is sikerült. Ráadásul a történelmi szál mágikus vonallal fonódik össze, amely ugyancsak hozza magával a maga szimbólumait, elemeit, melyeket bele kell(ene) szőni a regényszövetbe. Ez néha sikerül, néha kevésbé. A nagypapa alakját például kimondottam kedveltem, a fáskamrás rész már túl romantikus és sablonos volt (mint sok más, nem feltétlenül mágikus elem)…

Főként a túlzsúfoltság, és az emiatt óhatatlanul gyakran csak jelzésként felvillantott, igazi mélységükben kidolgozatlanul maradt kérdések miatt nem tudom a rendszerváltás regényének olvasni a Máglyát. Pontosan azért túl kevés hozzá, mert egyébként túl sok. Bár a határon való se kint-se bent átmenetisége – egyéni szinten gyerek- és kamaszlét közt, társadalmi szinten a kommunizmus börtöne és a szabadság közt – remek párhuzamnak ad lehetőséget, úgy érzem, a két átmenet egybeszövése nem bírja meg a súlyt, melyet el kellene viselnie – egy tizenhárom éves lány nézőpontjába ennyi minden kellő mélységgel nem férhet bele. Ha választanom kellene, talán ifjúsági regényként való megközelítése lenne a legelfogadhatóbb számomra. Az örökölt múlttal, a terhekkel és a felnőtté válás kezdetével való megbirkózás történeteként olvasom. Jean Molla – egyébként kevébé sikerült – regénye jut eszembe róla (http://moly.hu/konyvek/jean-molla-sobibor-az-elhallgatott-mult – érdekes véletlen: a főszereplőt itt is Emmának hívják).

És mindezek ellenére még mindig azt mondom: mágia. Mert jó volt olvasni. (És persze vannak benne jól eltalált pillanatok, jelenetek, szépen összefűződő részek, tetszett optimizmusa is, a továbblépés képességének sugallása. Én is amondó vagyok, hogy szükség van erre a nézőpontra is.)
Itt meg is állnék, mert nem szereték tovább ismételni mások által már sokkal jobban megfogalmazott gondolatokat.

6 hozzászólás
>!
Arianrhod MP
Dragomán György: Máglya

Soha nem olvastam volna el, ha épp nem ezt a könyvet kapom karácsonyra, és nincs éppen a kezem ügyében más könyv. És mennyivel szegényebb lett volna az „ünnepem”, és mennyivel szegényebb lettem volna én magam is!

Fenntartásaim voltak, mert a fülszövegből arra következtettem, hogy jó „magyar” szokás szerint már megint egy olyan történet következik, ami a közelmúlt politikai eseményeiről szól, és azokkal én nem szeretek szembesülni! Mégis kíváncsi voltam, mert mágikus-realista stílusról szólt a fáma. Nahát én azt nem sok magyar író esetében fedeztem fel eddig, mi több, kevés európai, és még kevesebb észak-amerikai tud élni az írásmód eszközeivel olymódon, ahogy én szeretem.

Meggyőzött azonban az előzőleg olvasott Voicolescu novellláskötete, hogy van, aki a mágikus realizmust valóban ismeri, és művelni képes, pedig nem rokona Márqueznek, és nem is honfitársa, ezért végül kinyitottam a „Máglyát”, és megerősítettem magam…

Az első oldalak kínszenvedés volt, a pattogó, színtelen, rövid, vagy egyenesen tőmondatok megölték az elvárásaimat. Mégis, odaillőnek éreztem a szenvtelen, sallangmentes elbeszélési módot a törénethez, néhány oldal múlva megszoktam, és később kifejezetten azt éreztem, hogy ezt a mesét máshogy nem is lett volna szabad előadni. És aztán mágikusan realista lett, tényleg, igazán, szuperlatívuszokban.

Imádtam a nagymamát, a titokzatos, boszorkányos képességeit, a szigorú erköcsét, a megingathatatlan szerelmét, és a magába folytott szenvedését. Ki tett volna másképp? Ki ne tett volna meg mindent, bármit, hogy megvédje azt, ami a számára a legértékesebb?

Számomra ez a könyv az empátiát hivatott minden olvasóban felébreszteni. Könnyű másra mutogatni, ha nem vagyunk a bőrében, és megítélni valamiért, amit soha nem lehetünk képesek sem felfogni, sem megérteni. És mennyivel vagyunk különbek, ha boszorkányégetést rendezünk anélkül, hogy magunkba néznénk, és megkérdeznénk: hogy döntöttem volna a helyében? A helyükben?

Megértettem valamit. A múlt magától soha nem zárul le, a jelen sem jobb. De a jövő lehet, ha mindannyian tudatosan lezárjuk magunkban a múltat, de csak és kizárólag akkor. És a lezárás módja soha nem lehet a bosszú, és az önbíráskodás.

Nem tudom, hogy lelkileg elbírtam volna-e a történetet, ha nem lett volna a prófécia-jellegű sütés, az elégtételt szolgáltató rókák, vagy a kísértő szellem jóindulatú megjelenése, nem is beszélve a vudubabáról! A természet maga is segített abban, hogy igazság tétessék, mágikusan és realistán.

Eztán hallgatok rátok, és olvasni fogok modern magyar és európai irodalmat is!

3 hozzászólás
>!
balagesh P
Dragomán György: Máglya

Sokat hallottam erről a könyvről, és a kezembe került, így belekezdtem. Nagy örömöt nem okozott. Eleinte. Ezek az idegesítően banális mondatok, amiket itt karikírozni sem tudok. A két-három szavas közlésekből felépülő monotonitás. Mint a sárhányózörgés, vagy ahogy egy diák/kolléga rugdossa a padot, a vihar zörgeti a redőnyt. Értelmetlen zaj. Mondom, eleinte. Mert ennek a zajnak a dacára mégis elkezdek figyelni az utazásra, a diák/kolléga vonásaira, a természetre – érdekes dolgok történnek. A zaj kitart, és a hallgató megtalálja benne a ritmust. Helyretolja a benső potmétereket, és kibomlik a ritmusszekció, aztán az egész zenekar. A monotonitásból a mágia, a regölés bűvereje sugárzik. Aztán öröm marad, csodálat, majd' rajongásig menő elismerés.
Annak az elismerése, hogy a magyar irodalomnak nagyon nagy szükséges volt erre a könyvre (és még sok ilyenre). Korszakváltás történik, mert: Komoly, de nem nyomasztóan. Önvizsgáló, de nem önmarcangolóan. Igaz, de nem banálisan. Őszinte, de nem tolakodóan. Megható, de nem számítóan. Tanulságos, de nem szájbarágósan. Józan és elbűvölő egyszerre, de se nem földhözragadtan, se nem szédítően.

4 hozzászólás
>!
Juci P
Dragomán György: Máglya

Én ezt elsősorban coming of age-regényként olvastam, és úgy imádtam. Számomra elsősorban arról szólt ez a könyv, hogy egy lány hogyan veszi birtokba a saját testét, és nemcsak szexuális értelemben (úgy is), hanem a fizikai valóságának mindenféle adottságát, képességét kihasználva: a futásban, a táncban, a munkában, az alkotásban/teremtésben (a rajzolástól az agyagemberig), a főzésben, a menstruációban, a mindennapi mágiában… Úgy robban bele a világba, mint vadászsólyom a levegőbe. Hatalma van, mert birtokolja önmagát, és tud igent vagy nemet mondani. Csókolom, ez egy ízig-vérig feminista regény.
Azzal sem volt bajom, hogy időben és térben nincs konkrétabban elhelyezve, vagy hogy a történelmi háttér tényleg csak háttérként van jelen: úgy érzem, ez a 13 éves gyerek személyes nézőpontjával teljesen egybevág, egy kamasz számára tényleg maximum ennyire jelentős bármilyen történelmi vagy politikai esemény. Egyetlen dolog zavart a könyvben: a nagymama visszaemlékezéseinek E/2-es narrációja, ezt mesterkéltnek és igazából indokolatlannak éreztem.
A cím remek szójáték, és külön tetszett, ahogyan ez a szimbólum az egész regényt átszőtte. Sokat gondolkodtam azon, az angol fordításnak vajon miért a Bone Fire címet adta a szerző, aztán rájöttem, hogy ez is szójáték (Bonfire), meg jobban hangsúlyozza a regény egyik történelmi rétegét, de nekem benne van a „csontjaimba rekesztett tűz” (valószínűleg téves) asszociációja is.

23 hozzászólás
>!
ponty
Dragomán György: Máglya

Jó regény. Szívesen olvastam. Időnként ugyan túlságosan rájátszik a drámára, különösen a visszaemlékezések esetében, illetve néhány jelenetnél éreztem, hogy mintha a szerző nem bízna eléggé a története erejében, ezért muszáj megtámogatnia néhány, a szereplők között elcsattanó pofonnal, hogy az olvasó is biztosan érezze, ez most fontos. Komolyan, szerintem ennyit még regényekben sem pofozkodnak a sértett lelkű hősök, de olyan kiegyensúlyozott voltam egész hétvégén, hogy ez most nem tudott igazán zavarni.

9 hozzászólás
>!
Amadea
Dragomán György: Máglya

Egyenletesen veszem a levegőt. Négy kis levegővétel, az ötödik nagy. Érzem, hogy tágul a tüdőm, az oxigén végigszáguld az ereimen, az egész testem megborzong az érzéstől. Próbálok a szokásosnál nagyobbakat lépni. A vállamat lazán tartom, nem szabad megfeszíteni, mert megindul a savasodás és hamar elfáradok.

Halkan motoz a bambusz, ahogy közeledek a felüljáróhoz. Senkiföldjének hívom magamban. Elhagyatott, betonozatlan út, tele gödrökkel és nagy kavicsokkal, egy helyütt négyszögletes fémdarab csillog a porban, mindig vigyázok, hogy kikerüljem. Az út végén varjak lépegetnek a ritkás fűben, jobbra-balra biccentik a fejüket, miközben rám néznek. Lelassítok, lassan a zsebembe nyúlok. Ajándék kell nekik.

Ingoványos terepre tévedtem, amikor nagy merészen (és nagyjából kipihenten) leemeltem egy olyan könyvtár polcáról a Máglyát, ahol végre nem sikerkönyv (=csupán két hétre kölcsönözhető) volt – éreztem, hogy több idő kell neki –, de elegem volt az évek óta tartó néma kekeckedésből, amit az író könyveivel műveltem. Végül is egy könyv, csak nem esz meg, a csapnivaló történelmi tájékozottságom és az olvasmánylistámon csekély számban szereplő magyar írók ellenére se.

Tényleg nem evett meg, de nehezen barátkoztam össze Emmával, nem akartam kamaszlány-bőrbe bújni, nem akartam életemnek arra az időszakára emlékezni. Doktor úr, nyilvánvaló, hogy maga még sose volt tizenhárom éves lány, mondja Cecilia az Öngyilkos szüzekben, amikor fensőbbségesen közlik vele, hogy ő még nincs annyi idős, hogy tudja, milyen nehéz az élet. A felnőtteknek ez nagy hibája; elfelejtik, hogy ami most piszlicsáré dolognak tűnik, tizenhárom éves korukban nekik is óriási probléma volt. A kislányok mindig nagylánynak akarnak látszani és hevesen elutasítják, ha lekislányozzák őket. A fürdőruha identitásbeli világítótorony, Hamupipőke báli ruhájának strandmegfelelője, csillogó vért a maró tekintetek ellen. Felnőttkorban (jobb esetben) csak egy csinos cucc. Egy hat-tíz-tizenhárom-stb. idős gyereknek más a világa. A körvonala még bizonytalan, a vázát még bármi összezúzhatja; még nem alakult ki az egyéni értékrend, amely kapaszkodót adna, a kapott minták (sokszoros) felülbírálása még nem történt meg. Nagyon kemény munka és nagyon sokba kerül.

Emmának többszörösen: egyszerre küzd a saját tragédiájával és a nemzeti traumával. Hogyan tekintsen a múltra? Elveszíti a szüleit, az otthonát, mindazt, amit ismert, hogy egy idegen emberrel nézzen farkasszemet, akiről az intézet igazgatója azt mondja, a nagymamája, és akiről az anyja soha sem mesélt. Minél több szereplője van, annál többféleképpen lehet elmesélni egy történetet és Emmának van a legkevesebb első kézből való információja ahhoz, hogy átlássa a képet, de megpróbálja. Összeszorítja a száját, próbál nem sírni és úgy megőrizni a szülei emlékét, ahogy ő emlékszik rájuk, nem pedig bemocskolva a falubeliek gyűlöletétől. A nagymamáját is csak a saját szemével igyekszik nézni; bolondnak, besúgónak nevezik – a háta mögött vagy a szemébe mondva –, de ő egy magányos embert lát, aki nem mozdítja el a nagyapa tárgyait, gyűrűjével a gyúródeszkára koppint, megtanítja a háztáji mágiára és olyan kakaót főz, ami még a csontjait is átmelegíti és egész napra erőt ad. Nem hagyja, hogy elárassza az oktalan gyűlölet, a tömeg megsemmisítő, vérszomjas ereje, nem hagyja, hogy eltiporják a gyerekek az osztályteremben vagy a felnőttek az utcán.

Nagyon érdekes ez a rezignáltan magyar mágikus realizmus – nyilván egészen más, mint Márquez színes, fülledt világa –, a rögvalóság és a nagymama boszorkányságának ellentéte, erről és a könyv témájáról is oldalakat lehetne még beszélni, de még össze kell pakolnom a cuccomat és hajat kellene mosni. Az olvasmányaim közül a Homokhegy jut eszembe, ami hasonlít rá, de az is csak hangulatában. Vagy az Ingókövek, arra jellemző ez a fájdalmas, ismerős múltidézés a vibráló dolgok mögöttiségével.

>!
Sapadtribizli P
Dragomán György: Máglya

Máglya… Mágia

Nagyon erős szöveg! Éreztem a cibere illatát, éreztem a tészta állagát, mielőtt a fánknak valót kiszaggatják belőle, láttam a nagyszüleim házát, és segítettem, vagy csak figyeltem nagymamámat…
Régen nem varázsolt el így szöveg, főleg úgy, hogy közben bepillantást nyerhettem egy olyan feje tetejére állított világba, amibe bár beleszülettem, de nem emlékezhetek rá.
Egy ilyen világban, ahol minden generáció meg kell küzdjön az „ideológiákkal”, az egymásra aggatott halálos címkékkel, csak a természetfölötti erők állandóak és biztosítanak örök újrakezdést. Igazából nem is a természetfölöttiség, hanem inkább a természet közeliség az, ami ezt a körforgást lehetővé teszi: a rengeteg állat például; vagy a teremtő ember, a tűz, a víz, stb.
Nehéz letenni ezt a regényt, mert szép. Nehéz, mert nagyon fájdalmas. Mert izgalmas. Mert nem idealizál, csak elmesél, de úgy, mintha veled történne meg mindaz, amit elmond. Mert figyelmeztet, hogy figyeljünk kicsit jobban, a természetre, magunkra, az emberekre. Mert azt mondja, hogy tehetünk a sorsunk ellen (ha például tudjuk a prímszámokat), közben pedig megmutatja azt is, hogy csak nagyon ritkán lehet a sorsot megváltoztatni… Ezért is tetszett a vége, hogy Emma (az Emmák) már nem akarták a sorsot uralni, és mégis…
De azért a végével még sem vagyok teljesen megbékélve, mert annyira feszült és izgalmas volt, és ahhoz képest annyira hirtelen lett vége, hogy a könyv letétele után hiányt éreztem. Zakatoltak bennem az események, és nem kaptam egy hosszabb befejezést, ahol a feszültség lecsapódhatott volna; olyan volt, mint mikor egy filmet a tetőfokán abbahagynak. Persze, lehet, hogy pont ez volt a cél, mert az akkori feszültségek még most is ott rezonálnak néha bennünk – hol erősebben, hol gyengébben…
A Nagymama többször is elfelejtett mindent, az egész életét, de engem ez a könyv mégis legfőképpen emlékezni tanított.


Népszerű idézetek

>!
baranyigergely

A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból.

77. oldal

>!
Malnai_Istvan

Nagymama azt mondja, hallgassak csak, az néha könnyebb. De tudjam meg, hogy minél tovább hallgatok, annál nehezebb lesz a hallgatás is és a beszéd is.

96. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hallgatás
>!
Biedermann_Izabella

Csak onnan tudod, hogy mégis elaludtál, hogy felébredsz.

235. oldal

2 hozzászólás
>!
bcsbcs

A könyvtárosnő a titkos könyveket a második sorban tartja a legfelső polcon. Először oda kell tolni a nagy, háromméteres, kerekes létrát. Elég nehéz, jól meg kell lökni, azután már szépen gurul.
Ha a helyén van, fel kell mászni a legtetejére, fel kell állni a kis deszkaplatóra, félre kell húzni a vörös kötéses évkönyveket, és mögöttük ott vannak a titkos szerelmesregények. A könyvtárosnő azt mondta, ma már nem írnak ilyen szépeket, ezek nagyon régiek, még a háború előttről valók. Nemcsak regények vannak ott, hanem a titkos divatlapok is. Nem szabadna ilyesmit tartani a könyvtárban, de a könyvtárosnő azt mondja, ezektől szebb az élet.

207. oldal

>!
Malnai_Istvan

Nagyapám egész élete arról szólt, hogy nemet mondjon, csak ahhoz, hogy ezt megtehesse, valaki másnak igent kellett helyette mondani.

360. oldal

>!
balagesh MP

Nagymama elnéz mellettem, a fekete rongykupacra, azt mondja, úgy látja, hogy ez a fürdőruha nem vált be.

247. oldal (HUSZONNÉGY)

>!
Chrissie

Anya azt mondta egyszer, hogy az igazi futás olyan, mint a vízszintes zuhanás, a súly nem lefelé ránt, hanem előre, a test nem áll ellen, hanem csak követi, aki így fut, az gyorsabb a szélnél, legyőzhetetlen.

68/363

1 hozzászólás
>!
Kek P

A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története.

96. oldal

>!
AeS P

Nagymama azt mondja, hallgassak csak, az néha könnyebb. De tudjam meg, hogy minél tovább hallgatok, annál nehezebb lesz a hallgatás és a beszéd is.
A terítőre szórt héjdarabokat piszkálja a gyűrűsujjával, körme hegye lassan köröz a viaszosvásznon, hosszú csigavonal marad a nyomában.
Azt mondja, ő is sokáig hallgatott egyszer, olyan sokáig, hogy szinte nem is tudott megszólalni soha többet.

96. oldal (Magvető, 2014)

>!
szigiri

Sokszor azon szokott gondolkozni, vajon Ré tudja-e, hogy elmehetne, tudja-e, és azért jön vissza hozzá, mert vissza akar jönni, vagy egyszerűen csak azért, mert nem tudja, hogy mást is tehetne.

1 hozzászólás

Enciklopédia 9


Hasonló könyvek címkék alapján

Timár Krisztina: Mese a keselyűspusztai Kincses-házról
Grendel Lajos: Einstein harangjai
Berg Judit – Polgár Judit: Alma
Hidasi Judit: Április út
Vámos Miklós: Szitakötő
Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek
Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen
Kiss Noémi: Sovány angyalok
Soltész Béla: Rabszolgasors
Bodor Ádám: Sinistra körzet