Főzőskönyv 95% 110 csillagozás

Ez a könyv egy óda a főzésről, a főzés iránti csillapíthatatlan szenvedélyről.
Szinte lehetetlen eldönteni, hogy mi okoz benne nagyobb gyönyörűséget, az elkészült finomság, vagy a hozzá vezető út, a vágyakozás, a tervezgetés, az álmodozás róla. És ha már örülünk neki jó előre, akkor talán az étel is sokkal ízletesebb lesz.
Csupa emlék, nosztalgia itt a főzés, de legfőképpen játékos, bátor kísérletezés és kaland. Látjuk a sokféle elágazó utat, hogy vajon mi mindent szórhatnánk még bele vasfazékban rotyogó ételünkbe, mivé válhatna nyáron és mivé télen, hányféle ízvilág bontakozhatna ki belőle más-más fűszerezéssel, hogy aztán elkötelezzük magunkat az éppen a legcsábítóbbnak tűnő változat mellett.
Nagyon szerettem a kötetben Erdélyt, a zakuszkát és a vinettát, a szerző családi történeteit, amik a gyerekkorába repítettek vissza. A Távol-Kelet, Észak és Dél ízei szintén megjelennek, hol Helsinkiben érezhetjük magunkat lazaclevest kanalazva, hol pedig Mantovában illatozik a sütőtökös ravioli.
Néha aztán egy-egy tárca, novella, regényrészlet vagy hangulatos anekdota szakítja meg a receptek sorát, szintén gasztronómiai vonatkozásokat hordozva.
A legerősebb érzés, amit a könyv átad, az az életöröm, a főzésben, az evésben megtalált, szeretteinkkel megosztott öröm. A szerző néha még fel is nevet egy-egy meglepő, váratlan ízre rácsodálkozva.
A kötetet becsukva ellenállhatatlanná válik a vágy, hogy egy-egy receptet haladéktalanul kipróbáljunk, de az örömteli, minden íz- és illatcsodáért hálás attitűd talán még a titkos hozzávalóknál is fontosabbnak tűnik.

Talán csak nekem tűnik fel (vagy valóban úgy van az?), hogy mostanság gyarapodnak a hazai könyvpiacon a kortárs szépírók főzőskönyvei. Hangsúlyozottan nem szakácskönyvek, receptgyűjtemények, vagy hasonló szerkezetű praktikus ötlettárak, gyakorlott (esetleg gyakorlatlan) háziasszonyok (esetleg háziurak) konyhai mindennapjainak bearanyozása végett. Nem bizony…. Ezek a művek kifejezetten a szépirodalom és a gasztrozófia ölelkezésének szerelemgyermekei, bár ez az ölelés néha szemérmes, alig is valamit láttató, vágyteli sóhajok mögé bújtatott együttlét csupán. Ilyen az, amikor a Csernabandi tollából olvasok sztorikat, kultúrtörténeti esszéket, adomákat, ahol is a sorok között, mintegy mellékesen, csakúgy magától a kockás abroszra varázsolódik egy tál szalontüdő szalvétagombóccal. Szinte csak szemlesütve kanalazgatom, míg tátott szájjal hallgatom a hozzá járó történetet. Tanulok belőle, ismereteket raktározok el, de kicsikét tartózkodóan mégis kívül maradok, ahogy az úri társaságban illik és dukál.

Máskor azonban valami buja, vérbő lüktetést tár elém a szerző. A vaslábosban rotyogó, generációk tapasztalását hordozó, családi konyhatörténeti produktum születésének leszek tanúja. A szülői ház emlékeivel, ízekkel, illatokkal teli orgazmikus folyamatba nyerek bebocsátást, először csak zavart voyeur-ként, majd egyre felbátorodottabb kipróbálóként, részeseként a Dragomán-boszorkánykonyha kínálta gyakorlatnak. Igen, Dragomán, a szerelemszakács a Főzőskönyvben a praxist kínálja fel, a saját személyes tapasztalatokat osztja meg és felszólít, hogy próbáld ki te is… És közben elmélkedj, ahogy ő teszi, emlékezz nagymamád ráncos mosolyára, édesanyád lisztes kezére, emlékezz szeretetre, gyermekkorra, a boldog békeidők soha vissza nem térő világára. És közben, amíg gyúrod, kevered, habarod, vagy rántod, egyszerűen csak örülj! És aztán a végén is örülj, amikor büszkén az asztalra állítod majd a kész csodát és rákacsintasz a gyerekedre, hogy emlékszel kisfiam, így csinálta a mama is…?! Örülj, hogy az ízek hatévessé tesznek újra, örülj, hogy a nagymamád elismerően mosolyog rád onnan fentről, ahol te most gondolod, hogy vigyáz rád… Szóval örülj az ételnek, örülj az együttlétnek, örülj a feltoluló érzelmeknek és emlékeknek! …és ha ezt a könyvet olvasod, örülj neki, hogy a szerző megmutatja, mennyire közel is áll egymáshoz az irodalom és a konyha. Csak szeretni kell. Mindkettőt. És tudni kell örülni. Mindkettőnek.

Akinek pedig anno tetszett a Máglya fénye, vagy netán hallotta már az Oroszlánkórus bömbölését, annak külön öröm lesz újra visszaemlékezni ezekre a művekre az okosan beillesztett novellabetétekkel.
Ajánlom a kötetet, lélekemelő, sőt igen sokszor kifejezetten lelkesítő olvasmány.

S amit még ajánlok hozzá, az a Magvető youtube csatornája, ahol számos kiváló tartalommal lehettek gazdagabbak főzéstudomány és irodalom terén egyaránt, a Főzőskönyv és a szerző jóvoltából. Csak egy példa: link

Szégyen ide vagy oda Dragomán szépírói munkásságát nem ismerem. Időnként kacérkodom vele, de valahogy eddig mégsem szántam rá magam. Azért eddig, mert bár a Főzőskönyv szakácskönyv, de mégis inkább szépirodalom. Annak ellenére hogy nem olvasok Dragomán-regényeket, a blogját a közösségi oldalon azóta követem, hogy felfedeztem a kenyérrúd receptjét. Itt jegyezném meg, hogy bár jónak tűnnek a receptek egyet sem készítettem el, valószínűleg nem is fogok. Nem azért mert nem jól megírtak, és nem azért mert nem kaphatóak a hozzávalók. Azonban én nem szeretek annyira főzni mint az író, engem nem gyönyörködtet a két héten át készülő örökkovász vagy a 4 órát sülő hús. Én a minnél gyorsabb, annál jobb elvét vallom. Ugyanakkor ha véletlenül az életem során bármikor abba a helyzetbe kerülnék, hogy a Dragomán-Szabó T. páros meghívna egy ebédre azonnal indulnék. És tényleg jónak tűnnek az ételek, de jobb a hangulat amivel elmeséli, jobb a főzést át-átszövő nosztalgia, a jövő ígérete és a jelenért való hálaadás. Szuper ahogy az illatok az ízek úgy érintenek meg, hogy nem is valóságosak. A háromtagú fejezettördelést (az étel története, a recept, és egy novella) megtöri egy-egy novella, ezek nem mindegyike teszett, de ahogy az életről és az ételről mesél az csodálatos.

Ez nem egy szokásos szakácskönyv, hanem egy gasztronómiai-kulináris utazás a konyha és a lélek bugyraiba. Dragomán szenvedélyes alázattal ír és főz, így az egésznek van egy sajátos egyéni bája, hangulata.

https://gaboolvas.blogspot.com/2021/05/fozoskonyv.html

Ez volt ám a finom lakoma, molyocskáim, tényleg olyan jó volt olvasni, mint egy csodás vacsorát végigenni kellemes családi körben, közben hallgatva Apám régi történeteit.
Szégyenszemre még nem olvastam semmit Dragomán Györgytől, de ez itt is most meg is változott, mert a receptek mellett beleszerettem a novellabetétekbe is, amilyen humorral, életörömmel és érzéssel ír ételről, életről és főleg annak mindenféle élvezetéről, az megér több misét és egy pár órát az életünkből, hisz sokaknak ismerősek lehetnek ezek a gyermekkori élmények, amikkel itt találkoztam minden oldalon.
Sokat tanultam is belőle, pl. hogyan kell hagymát vágni, gyorsan, egyszerűen :)) és már be is szereztem egy szakszerű „hússzúrkálót” becsületes nevén jaccardot, ami nem trancsirozza fel a husikát, mint a klopfoló és vadászom az ideális vaslábast, amiben minden étel finomabbra fő.
Szóval az én konyhámban ott a helye, és elsőként persze mit próbáltam ki?
Hát persze, hogy a korvapusztit – a finnek híres fahéjas fültekercsét, mert isteni lett az a kardamomos kelt tészta, teljesen beleszerettem. spoiler https://www.facebook.com/dragomangy/posts/2836054189837590
Ma pedig megfőztem a hús nélküli borscsot, nagyon királyi lett ez is, és akarom még a a zakuszkát, a tépett disznópecsenyét, a sütőtökös raviolit, a lazaclevest és a saját kovászos pizzát, a vaniliaesszenciát… és az összes finomságot, amit itt felvonultat nagy szeretettel Dragomán uram, mert mindegyik receptet és a körítést is egy élmény volt olvasni, egy másik lesz kipróbálni!
Szóval csak olvassátok, örüljetek, főzzetek és éljetek ilyen boldogan, amit ez a könyv sugároz magából ezerrel! :))

Vannak szakácskönyvek, melyek olyan álomszép képeket tartalmaznak, hogy az ember azonnal meg akarja maga is alkotni azokat az ízes csodákat. A Főzőskönyv ugyanilyen, csak épp a szerző itt a szavakkal bánik úgy, hogy magunkénak akarjuk tulajdonítani azokat az életérzéseket, melyeket megjelenít…

Kapcsolatom a könyvvel úgy kezdődött, hogy követem Dragomán György közösségi oldalát, és szilveszter előtt az egyik írásában igazán kedvem leltem. Arról szólt a fáma, hogy miként lehet egy jóféle újévi lencselevesre szert tenni. No' hiszen, erre már én is felkaptam a fejem, mivel akár igaz, akár nem, de a gazdagság és áldás reményében én is az apró szemű hüvelyessel indítom rendre az évet. Az ember megteszi, ami telik tőle, nem? Eme lencseleves tárkonyos is, meg paradicsomos is, és beletévedhet abba a fazékba nagy duzzogva egy kis kolbász is. Nem is a dicskoszorú reményében, dehogynem hanem inkább az írás átütő stílusa miatt, végül megalkottam a végtelen jólétet hozó levest. Az újévi ebéd után a rendesen kiürült mélytányérok láttán megrészegülten újabb sikerekre vágytam. És ha a 2021-es esztendő még forradalmi anyagi változásokat nem is hozott, annyi azért került a bankszámlámra, hogy megvehessem immáron Dragomán György újonnan megjelent kötetét, a fent említett leves történetét is tartalmazó Főzőskönyvet.

Teljes olvasmányÉLMÉNY itt: https://annamarie-irkal.blogspot.com/2021/06/dragoman-g…

Azt hiszem, hogy ami a legeslegjobban tetszett Dragomán (nem csak) receptes könyvében, az az, hogy nem démonizál semmit, amit pedig manapság minimum illik egy valamit magára adó embernek. Cukor van a receptjeiben, kelt tészta, szénhidrát, zsír, és egyetlenegyszer sem gondolja újra, nem keres helyettesítőket, nem veszi megúszósra, nem hiteti el, hogy öt perc alatt készen van, igazából mintha teljesen szembemenne a mainstream szakácskönyvekkel.
És ez nagyon-nagyon jó. Mert bár én abszolút értem, hogy az ételallergia népbetegség, a meghatározott összetevőjű élelmiszerek fogyasztása és a speciális diéták szigorú betartása valakinek életmentő spoiler, én szívesebben vállalok be időről időre olyan ételeket, amik kívül esnek a trendeken. Igaz, nekem nem kell szigorú szabályokhoz ragaszkodnom, tehát kérlek, most ne a gluténérzékenyek rohamait, a mogyoróallergiásokat, vagy a súlyos cukorbetegeket hozzátok példának, értem őket.
De tudom, hogy az én életem teljességéhez hozzátartozik a nagymamám baracklekvárjával betöltött karácsonyi sütemény, a gyerekkori nyarakat idéző főtt kukorica, a dödölle, a krumpliprósza, a Lajcsi szelet, sőt, tudjátok mit? Azért lettem végül felnőtt, hogy ha úgy van, ehessek reggelire fagyit.
Dragomán a saját ízeit állította össze egy kötetbe, lehet próbálgatni, kísérletezgetni, és egyébként a konkrét receptek mellett egy csomó jó tipp is van benne, ami általánosságban felhasználható bármilyen konyhában.

Csodálatos könyv, fejhajtás, adózás a főzés tudománya és a csodás alapanyagok előtt.
Én nagyon szeretem Dragomán írásait, a pozitív szemléletét, a nyugodt, igazán hedonista stílusát. Szakácskönyvet ma már boldog- boldogtalan kiadhat, amit azonban az író itt hozzátesz, azt nem kapjuk meg a többiben. Ez a könyvnek a különlegessége, erőssége, varázsa. Én ezt éreztem olvasás közben; varázslatot. A személyes történetek a receptek mellett (sőt sokszor a recept úgymond mellékesen kerül oda a történet mellé) az író betekintést enged nekünk egy- egy utazás élményeibe; imádtam ezeket a történeteket. A botlásokat is, a próbálkozásokat, míg egy- egy mozzaant tökléletes nem lett. NA ebben nagyon különbözünk, én az vagyok, aki, ha nem sikerül, inkább kivágja az ablakon :D…
Receptek és ekészítési idejük alapján biztosan lesz olyan, amihez nem is fogok hozzákezdeni ,ennek ellenére sok olyan recept mellé került kis sticky note, amit elkészítek, megjegyzek és én is viszem tovább.
Ha most lenne Három kívánság c. műsor Tibi bácsival felnőtteknek, akkor azt kívánnám, hogy Dragomán György főzzön nekem valamit és együtt ebédeljünk meg, beszégetve.

Eddig szentül hittem, hogy nem vagyok egy Dragomán-rajongó, bár tény, hogy a Merítés-díjátadón folytatott beszélgetés hatására olvastam el a Hideghegyet. Már akkor is erősen hatott rám, ahogy azt mesélte, hogy az emlékezetében létrehozta magának a város térképét; valami ilyesmi történik itt is, a gyerekkorba való visszatérésre tesz kísérletet. Nem olvastam Proustot, de valahogy hasonlónak képzelem. Nekem is megvannak ugyanúgy a szagok, ízek, hangok a nagymamám házából. Remekül kiegészítik az ételleírásokat a beékelt novellák is, rímelnek egymásra a Máglya és a könyv mesélőjének emlékei, megjelenik az esendő gyerek, aki hibákat követ el, de közben főszereplőként újra és újra visszatér az apa, az egész könyv nagyon személyes és emberi ettől. Arról majd máskor szólok, hogy milyen jól „marketingeli” magát. Nem annyira szakácskönyv ez, mint inkább elmélkedés egy-egy étel kapcsán, emiatt nem olyan egyszerű élesben használni, mert nem áll rá rögtön a szemem, hogy mi a következő lépés, és néha egy-egy fotó sokat segített volna (mondjuk a finn fültekercs leírásánál). Eredetileg ajándéknak szántam, egyelőre eldöntetlen, mert nem került sor a rokonlátogatásra, én meg egy kicsit beleszerettem. Annyira meghozta a kedvemet a főzéshez (és az evéshez), hogy a párom (szakács) már megkérdezte, hogy „Mi van, beköltöztél a konyhába?” Borscsot, burgundit, gombás rizottót, pizzát készítettem belőle, de szerintem még mást is fogok. És persze kedvem támadt Dragománt olvasni.

Két vallomással kell, hogy kezdjem az értékelést. Az egyik az, hogy a szerzőtől nem olvastam eddig semmit, ehhez képest karácsonyi ajándékként kaptam meg ezt a fantasztikus könyvet, ráadásul egy ilyen dedikálással: „… szeretettel, örömmel, sóval és kenyérrel.” Köszönöm, kedves Dragomán György! A másik a konyhához kapcsolódik: nem vagyok egy nagy konyhaművész, bár főztem már húslevest, sőt, kocsonyát is, meg a családban én készítem a legjobb tojásrántottát, de olyan élvezettel még soha nem főztem, és olyan jóízűen még nem olvastam szakácskönyvet, mint ezt a „főzőskönyvet”. Mert ez nem szakácskönyv, ez egy irodalmi alkotás, amelyben vannak ugyan receptek, de tele van sztorival, visszaemlékezéssel a nagypapára és a nagymamára, meg Erdélyre, családi történetek leírásával – és ráadásul van még benne néhány novella is! (Különösen tetszett a hagymavágásról, illetve a cukorról szóló történet.) A szerző irodalmár, szakács, művész, vegyész, bölcsész, matematikus egy személyben (bár a vulkánvizes lágytojásnál van egy kis számítási hiba, az a fólia legalább 27-szer éri körbe a lábos kerületét:-)). És nagyon tetszett!! Azt ugyan nem tudom, hogy fér bele ennyi minden a szerző idejébe – heti 2x kenyérsütés, aztán pizzasütés, szilvaízeltevés, vanília elrakás, kovászos uborka, sós citrom stb – ez csak néhány az általa bemutatott és gyakorolt dolgok közül!! De a könyvet csak ajánlani tudom mindenkinek, és még a legtöbb, amit tehetek, hogy kiválasztok belőle magamnak egy napi ételsort – talán nem felejtem el, és egyszer megcsinálom! Reggelire spanyol omlett, ebédre erőleves és valamilyen tépett hús, vacsorára fokhagymás pirítós, desszertnek pedig gesztenyés alagút és szalagos fánk! És kívánok ehhez a családnak, a könyv olvasásához pedig mindenkinek jó étvágyat!! Örömmel, szeretettel!!