Megemelem a kalapom Dragomán György előtt. Első regényként ilyen munkát tető alá hozni, az teljesítmény a javából. Elképesztően jól megírt, a diktatúrák peremvidékének borzalmait tökéletesen és élethűen ábrázoló történet, amiben minden aprócska részletnek rendkívül fontos szerepe van. Nem tudjuk meg a helyszínt, nem tudjuk meg az időt, de a pusztuló környezet, és a rendelkezésre álló eszközök erőteljes balkáni hangulatot árasztanak. Ebben a könyvben minden tárgy, minden helyszín, minden személy félelmet ébresztő, kegyetlen, sivár és rideg. Maga Fábián is igazi antihős, ugyanúgy megvan benne is a kegyetlenség, a gyilkolásra való képesség, ahogy a kormányzóban. Mindenki barbár, mindenki titkokat őriz. A történet egyébként kevés nevesített szereplőt vonultat fel, talán két kezemen meg tudom számolni azokat a karaktereket, akikről egyáltalán megtudunk valamit, a többieket csak csoportként ábrázolja az író. Ők az önkéntesek. Akik ezen a fegyenctelepen, ebben a kényszermunkatáborban, ebben az elnyomásban sínylődnek. (Hogy mi is a helyszín pontosan, az az olvasó fantáziájára van bízva.) Ha teljesen őszinte akarok lenni, én úgy gondolok erre a helyre mintha egyszerre lenne a purgatórium és a pokol. A történet keretes szerkezetű, víz felett, hídon áthaladva jut el ide a főhős, mintha utolsó útját tenné meg az alvilágba, majd a könyv utolsó oldalán, víz felett, hídon áthaladva menekül el innen, itt ez az áthaladás akár a megtisztulás szimbóluma is lehet. Hogy milyen megtisztulásé? A szerelem ereje menti-e meg, vagy az ébredező igazságérzete, erről még nekem is formálódik az elképzelésem.
A kormányzó az emberek elméjével trükköző őrült, talán szimbolikusan megjelenítve maga az ördög. A kísértés, aki rosszba visz, aki elterel, és ha vele mész, akkor a pusztulás lesz a te osztályrészed is. Persze az is lehet, hogy tévedek, és nincsenek ilyen mélységek ebben a történetben, szimplán az, ami, a pusztítás könyve, amiben gyötrő betegségeken, kegyetlen gyilkosságokon és halomra ölt állatok vérén keresztül haladunk előre. Először azt akartam elmondani, hogy meglepően kevés nő szerepel a történetben, aztán végiggondoltam, hogy az idős főbérlő asszony, Sára, Léna és a két lány anyja, és a nővér szembeállítva a kormányzóval, Ghiárfással, Bebével, Fábiánnal, a Némettel és az orvossal nem is rossz arány. Az önkéntesek nem szerinti megoszlásáról semmit sem tudni, feltehetően több köztük a férfi, de ezt csak a megérzés mondatja velem. Ha hasonló okból kerültek ide, mint Fábián, parancsmegtagadásért, akkor zömmel férfiak lehetnek.
A fizikai pusztítás mellett elképesztő mértékű lelki pusztítást is ábrázol az író. A kormányzó mindkét gyermeke végletekig sérült érzelmileg, a Német elméje teljesen elborult az átélt kínok hatására, és valakinek el kellett szenvednie a legborzalmasabb dolgot, amit egy apa a gyermekével tehet.
Érdekes módon mégsem az öldöklés, a vér, vagy az agyvelő ábrázolása volt igazán gusztustalan számomra ebben a könyvben, nem is a lélektani játszmák. Dragomán tehetsége abban áll, hogy a leghétköznapibb jeleneteket (almaevés, cukorka szopogatása) is olyan végtelenül undorítónak ábrázolta, hogy jobban megrökönyödtem egy -egy ilyen momentumon, mint a legbrutálisabb oldalakon. Igazából nem is maga a cselekvés, nem az alma felvágása, megrágása lett gusztustalan, bár attól is forgott a gyomrom, hanem a helyzet, amiben hirtelen egy ilyen hétköznapi cselekvés vette kezdetét. Annyira oda nem illő volt, annyira történet- és tájidegen. Datolya a pokolban? Csokoládé? A szó hangzása is kifordult a számból. Ezek egy ilyen világban nem létezhetnek. Dragomán könyvében nem létezhetnek.
Egy biztos, nem lesz a kedvencem A pusztítás könyve, de az tagadhatatlan, hogy a legerősebb könyv, a legszuggesztívebb az idén olvasottak közül. Ezért automatkusan jár az 5 csillag.