A ​fehér király 89% 1080 csillagozás

Erről nem nekem kellene írni, hanem apámnak. De ő már nincs. Én meg mit is mondhatnék? Mit mondhat az ember az egyetlen, múlhatatlan, megismételhetetlen gyerekkoráról? Mit lehet mondani az elmondhatatlanról?
Én nem tudom, hogy milyen az, amikor apa nélkül maradsz. Nem tudom, milyen az, amikor csak azért nem halsz éhen a 3 gyerekeddel, miután a férjed életfogytiglani lehetőséget kapott a Duna-csatorna ásására, mert az apád magához vesz és eltart. Mindnyájatokat. Nem tudom, milyen az, amikor gúnyolnak, amikor kiközösítenek, amikor megvetnek, mert az apád közveszélyes bűnöző, a rendszer ellensége, te pedig csak egy áruló ocsmány kis kölyke vagy. Én csak a következményeit tudom.
Hogy milyen az, amikor az apádat majdnem agyonverik a szekuritátén, mert az apja közveszélyes, rendszerellenes felforgató elem, amikor kirúgják az egyetemről, amit sosem fejezhetett be, mert az apja közveszélyes stb. Csak az állandó házkutatásokat tudom, a szétdobált lakást, az ellopott könyveket, a megsemmisített filmeket és diákat, a lehallgatásokat, a további láb-alól-eltevési kísérleteket, ezúttal már anyámra is kiterjesztve. Csak ezt tudom.
És azt, hogy milyen volt, amikor nem volt. Nagyjából semmi nem volt. Volt olaj, olyan, hogy a szagától is rosszul lettél és volt halkonzerv. Paradicsomos. És volt kenyér, jegyre. És volt havonta fél vaj/fő. És voltak véghetetlen sorok. És üres üzletek. Volt a semmi, de abból aztán jó sok.
És az egész rendszernek mindmáig kitörölhetetlenül vörös- és barna okker színe van. Olyanok voltak az épületek, a bársonyhuzat a székeken, talán még a mindennapos áramszünetnek is vörös okker színe volt. A többi pedig – a körülmények dacára – színes. Csodaszép. Mert csak egy volt belőle: a gyerekkorom.

Erről a könyvről mégsem nekem kellene mesélnem.

A meg-nem-alkuvásukra pedig mindig büszke leszek. Vagyok. És hálás, mert ez is örökség.

(Toldás: a könyv végéről legalább kellett volna beszélnem, mert az nem olyan megható, amilyennek első pillantásra látszik, hanem sokkal meghatóbb. Inkább lenyűgöző, borzongató. És ritka.)

Mint egy hidegháborúban élő Huckleberry Finn. Egy gyermek szemszögéből végigvitt Orwelli fejlődéstörténet, amelyben nyilvánvalóan a rendszer szolgáltatja a személyiségformáló ingereit. Sötét „vígjáték” ez egy burkolt tragédiában, ami egyszerre bájos és zavarba ejtő. A totalitárius társadalom életének félelmetes arcképe, valahol egy regény és történetek gyűjteménye között. A fejezetek szinte mindegyike önálló novellákként is funkcionálhat, de nem egészen meglepő, hogy a kommunista rendszer egyik legfélelmetesebb elemzője is lehetne. Töredékes felépítésével hűen tükrözi az akkori világot (egy 11 éves fiú szemén keresztül), s közben figyeljük a hiábavalóság életeinek frusztrálódását, ahogy a felesleges kegyetlenség átkerül a társadalmi létrán, és elfogadjuk, (ahogy ő is) a rendszer szürreális logikáját. Mert az ártatlanság a reménnyel együtt hal meg benne, és amikor az egyéni megváltás lehetősége pislákolni kezd, az is hamar kihunyni látszik. Rövid, gyakran brutális epizódok sorozatával könyörtelenül félelmetes képet fest egy olyan társadalomról, ahol még a legártatlanabb találkozás is erőszakos következményekkel fenyeget.

Dragomán György bebizonyította, hogy lehet olyan is egy magyar kortárs regény, hogy nem érzel 5 perc után késztetést, hogy a Dunába ugorj. A fehér király komor háttere mellett sem ment át siratóénekbe, sem depis nyünnyögésbe, a remény minden szörnyűség ellenére ott van a sorok között. Talán azért tud ilyen lenni, mert egy kisfiú az elbeszélő? Egy fiú, aki mindig magával hordja az apja képét, minden egyes nap várja, hogy visszatérjen, aki nem veszti el a hitét? És közben próbálja élni az életét egy barátságtalan világban, ahol azért a sok rossz mellett vannak kalandok és csibészségek is – no meg nagylányillat.
A vége szívszorító.. Jobban mondva a vége is. Az kiváltképpen. Dragomán pedig nagyon tud írni, könnyű volt felülni gondolatainak hullámaira, aztán sodródni a történeteivel. Kedvenc lett!

A regény egy romániai iskolás gyerek, Dzsátá szemszögéből meséli el apja elvesztését és a felnőtté válás folyamatát a Ceaușescu-diktatúra legreménytelenebb éveiben, egyben betekintést nyújtva a totális hatalom hétköznapi mechanizmusaiba. A tulajdonképpeni novellasorozat az antikommunista apa letartóztatásától és a Duna-csatornához való elhurcolásától a kommunista nagyapa temetéséig tartó történetsor. A fehér király – sajátos jelkép, az apa figurája, ill. hiánya végigvonul a történeteken. Dragomán, az Erdélyből áttelepült író biztosan önéletrajzi átélt tapasztalataira építette a kötetet. A gyermeki nézőpont kiemelt jelentőségű a regényben. Az egyes szám első személyben elmondott, az átélt élményekkel, érzésekkel telített monológokban Dzsátá tulajdonképpen önanalízisét vezeti végig a regényen, különböző állapotait tárja az olvasó elé. Az erőszak, a megalázottság, az elnyomás a Caucescu diktatúra különböző sajátosságait rajzolja meg, amelyet ilyen gyermeki szemmel és gondolatokkal nem ismerhettünk. Kitűnő regény, ezt nemzetközi fogadtatása, megfilmesítése is igazolta. Ajánlom!

Ez volt az első könyv, amit Dragomántól olvastam. Random került sorra, előtte semmit nem olvastam, hallottam az íróról.
Azt hiszem elég komoly könyvet sikerült kifognom, nyilván köszönhető ez annak is, hogy nem akármilyen szemszögből került bemutatásra a történet.

Végtelen hosszú mondatok. Élő beszédben alighanem egy maratoni futóversenyt le lehetne bonyolítani egyetlen mondata alatt. Ráadásul a történetből szinte folyamatosan ömlik a brutalitás. Talán csak abban a – kettő? – fejezetben nem, ahol a főhős kiskamasz fiú a lányok anatómiájáról igyekszik ismereteket szerezni. Habár az egyikben, ahol osztálytársa szoknyája alá lesve kék-zöld foltokat lát a kislány combján, a brutalitás rejtve, de szintén jelen van. De ezek a fejezetek – noha ezek a kamaszlét szokványos jelenségei – valahogyan idegennek éreztem a regény egészéhez viszonyítva. Az ábrázolt fizikai és mentális erőszakot is kissé hatásvadásznak tartom. A Caucescu korszakban természetesen minden elképzelhető volt Romániában, de ilyen halmozott állapotban még az adott korszakban is kissé túlzottnak éreztem. Ha ezzel Dragomán György arra utalt, hogy a diktatúrában nem maradt a társadalomnak egyetlen szegmense sem érintetlen ettől a barbarizmustól, azt kissé visszafogottabb formában is tökéletesen értettem volna. Az meg már nem a szerző asztala, hiszen jóval túl van regénye határain, hogy ma már minden társadalom a velejéig át van itatva erőszakkal. Legfeljebb demokratikus keretek között olykor jogi eszközökkel is eredményesen fel lehet lépni ellene. Diktatúrában erre esély sincs. A regény egyébként igen jó, ám a fentiek miatt számomra nem öt csillagos.

Olyan volt ezt a könyvet először kézbe venni és olvasni, mint az első napsütéses, meleg tavaszi napban sétálni egy hosszabb tél után! Egyből magába szippantott a könyvből feltárulkozó világ, miközben a stílusából már az első oldalak után éreztem és tudtam, hogy ez egy olyan könyv lesz, amilyen könyvek miatt állítom magamról, hogy szeretek olvasni. Abban a bizsergető, beszippantó, fejbevágó esztétikai élményben volt részem, amit a művészeteken kívül máshonnan nem lehet megszerezni.
A regény másik erőssége, hogy nem is igazi regény ez, hanem „csak” szorosan összekapcsolódo novellák; ugyanakkor a történetek mélyek és élnek. Volt egy pillanat, mikor szabályosan együtt rettegtem a főhőssel, és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nem kell a mindennapoktól rettegjek ilyen formában a saját életemben, és arra is gondoltam, hogy milyen jó, hogy vannak ilyen könyvek, hogy megismertetnek ilyen érzésekkel, például az igazi félelemmel. Rettegtek a könyv szerplői azért, hogy nekem a való életbe már ne kelljen ezt az érzést így átélnem, megélnem…
Ugyanakkor nem volt számomra minden történet ugyanolyan erős, az eleje mintha keményebbre, megkapóbbra sikerült volna, egy idő után lanyhult az érdeklődésem – talán pont a miatt, hogy a történetekből nekem nem rajzolódott ki a regény íve, és így összességében kicsit lapos lett a mű – mint regény – dinamikája. A történeteket érdekes lenne össze-vissza is elolvasni, csak találomra fellapozni, biztos vagyok benne, hogy úgy is sokat adnának az olvasónak.
Szerettem. Ismerős volt, fájdalmas és mégis szép.

Alattomos könyv ez. A zsigereimbe hatolt, horogra akasztott, a kisfiú fecsegő prózájával, a nosztalgikus-de közben elriasztó korképével. Mi ez a szomszédok hangulat?, mi ez a horror retró? Kérdezgettem. Miért érzek sokszor úgy, mintha egy másik létsíkba kerültem volna, és most itt hömpölyög előttem ez a mérhetetlen tudatfolyam. Még csak nem is kronologikus sorrendben követik egymást a fejezetek. Az elbeszélő hol érettebb, hol végletekig szánandó, ölelnivaló kisfiú, hogy legszívesebben megütném azt, aki bántja! Megzavarodtam ettől a narratív megoldástól. Sokszor fuldokoltam, elvitt az ár. És ennek a folyamnak talán van eredője, egy naiv kisfiú, mint egy tétova patak, megkezdi útját, és aki szeretetében tulipánokat lop anyukájának, és menekülnie kell. És talán van egy tengerbe ömlő, végtelenbe és ködbe vesző, és éppen ezért lezáratlan vége, hogy ugyanez a fiú fut a kocsi után, amelyet talán sosem ér el. Menekülés keretezi, szorítja gátba, az egyébként se eleje, se vége szöveget. Egy pontja viszont biztos, hogy van, egy középpontja, és ez az origo, innen ered számomra minden meghatározó, ami reményt vetít előre a jövővre nézve. És tétova fénnyel világítja meg a múltat. Ez pedig a Fehér Király megszerzésének a pillanata. Mert a fiú nem hajlandó a hatalom szabályai szerint játszani, lesöpri a bábukat, és ővé lesz a Fehér Király. Ez a tetőpont kimagasodik az egész, fojtogató, homályba vesző hömpölygésből. Mint egy világítótorony, mutatja a fényt, ami kfielé vezethet. Ha egyszer sikerül, másszor is sikerülhet neki. Igaz, erről már nem tudosít a regény, de zsebében a babu. Van remény.
spoiler

    Régi tartozásom Dragomán könyveinek olvasása. Véletlenül esett a választásom erre a könyvére, csak az elolvasása után láttam, hogy többen is ezt ajánlják első találkozásul az íróval.
    Téma és forma szerencsés találkozása ez a könyv. A szerző egymáshoz lazán kapcsolódó novellafűzérből építi fel regényét. Ez a megoldás és a tizenéves főszereplő eszembe idézte ezt az olvasmányomat. Mindkét könyvben a kamaszkora elején álló kisvárosi fiú mindennapjai állnak a középpontban, és fontos szerepet kap az apa figurája. Ám míg az amerikai történetben a szereplők egymás iránt érzett szeretete, egymás megértésére törekvése dominál, addig Dragomán művében a csak becenevén megismert narrátor főhős teljesen magára marad, egyedül kell eligazodnia egy minden szegmensében erőszakra épülő világban. Az agresszivitás, a brutalitás mindent áthat, itt mindenki lefelé tapos, az erős minduntalan megalázza, kihasználja, értelmetlen cselekvésre kényszeríti a nála gyengébbet. Természetes, hogy egy ilyen világban az embereken eluralkodik a félelem, a zaklatottság, az elfojtás. A végtelen hosszúságú mondatok, a párbeszédeket is függő beszéddé alakító monoton narráció pontosan visszaadja ezt a szorongást. A szereplők képtelenek, vagy nem merik kimutatni egymás iránti érzelmeiket. Dzsátá, a főhős is hamar megtanulja, jobb, ha nem látja meg anyja könnyeit, ha úgy tesz, mintha nem hallaná titkolni akart zokogását. Jól nevelt, illedelmes, és bár folyamatosan feszegeti a határokat, napról napra tanulja, hogy milyen ez a világ, hogyan lehet benne túlélni. Megtanul durva és kíméletlen lenni, mégis megmarad az ártatlansága. Kívülálló lesz.
    Az író bár tesz idő- és térbeli utalásokat, ezek végeredményben elhanyagolhatóak, mert a mindenkori diktatúrák pontos természetét mutatja be. Márpedig ez oly nagyon fölfoghatatlan, hogy már-már groteszkbe hajlik. spoiler Sőt, Dragomán György megtalálja a módját, hogy a mágiát is becsempéssze a történetbe oly módon, hogy annak ott helye van, az olvasó teljesen természetesnek, mi több, helyénvalónak, szükségesnek érzi. Végeredményben a címbeli fehér király is ezt képviseli.
    Felmerült bennem, hogy felsoroljam a kedvenc részeim fejezetcímeit, de rá kellett jönnöm, hogy egyszerűbb és rövidebb lenne, ha a kevésbé tetsző részek címét írnám le, de azokat inkább fedje homály.
    Végül a befejezés: látom és őrzöm és remélem.

Nem lenne igazságos a macskás jelenet miatt lehúznom a könyvet, ugye? Na, akkor nem is teszem, pedig nagyon szíven ütött, rosszul lettem a jelenettől. Viszont szakmai szempontból átgondolva, megírni ezt a jelenetet… Na, jó. Kellett idő, hogy összeszedjem magam és túl tudjak lépni rajta, hogy aztán a könyv egészére figyeljek.

Ó, a kortárs irodalom és a bennem lévő szkepticizmus! Be kell ismernem milyen nagyot csalódtam és milyen jó így csalódni! Nem hittem, hogy tetszeni fog, pedig tetszett. Tetszett és ennek az oka az is lehet, hogy mégsem volt ez annyira mai, nem volt annyira új, amit annyira nem kedvelek a kortárs irodalomban. Érződik az a nyolcvanas év, és az a konzervatív neveltetés, ami meghatározza a hangot, az irányt és az elfogadott kissé merev szemlélőmódot, ami alapján kialakult bennünk egyfajta igény az ilyen írásokra.

Igaz, az én gyerekkorom Leninvárosban (Tiszaújváros) zajlott, de a hangulat hasonló volt. Banánt mi is ritkán láttunk, bár szerencsére a jegyrendszert már nem ismerhettük. Viszont sok hasonló történetet hallottam, mert városunk egyik első állomáshelye volt abban az időben az Erdélyből áttelepülőknek, akik zöméből Marosvásárhelyről érkeztek. El is feledtem már ezeket a régen hallott történeteket, és most rácsodálkoztam az ismerős dolgokra.

Egy jó történetnek mélysége van. Dragomán György olyan mélyre vitt le, hogy olykor fáztam tőle, mintha egy sötét kút mélyén ülnék, ahonnan egyre a napfényre kívánkoznék. Az írónak sikerült elérnie, hogy megváltozzon a véleményem a kortárs irodalomról. Egészen biztos, hogy Tőle legalábbis fogok még olvasni.

Ó…. lehet, hogy azt a félcsillagot mégis a macskás jelenet miatt csaltam el.