Katarina, ​a páva és a jezsuita 91% 15 csillagozás

Beszélgettünk a múltkoriban arról, hogy mi a különbség (ha van) szórakoztató irodalom és szépirodalom között. (http://moly.hu/szavazasok/van-e-kulonbseg-a-szorakoztato-es-a-szepirodalom-kozott) Most nincs szándékomban újrakezdeni a vitát, csak jelzem, hogy a Katarina, a páva és a jezsuita kitűnően megépített hidat jelent a két kategória között. :) Sok ilyen híd-könyv kéne még. :)

Van itt minden, mint a búcsúban. Történelem, háború, kaland, szerelem (de mennyi szerelem!), kardozás, ágyúzás, utazás, imádkozás, hallgatás, röhögés, lélektan, népmese, műmese, hazugság, babona, filozófia, angyal, ördög, boldogság, egészség, perverzió, némi apokalipszis, no meg rengeteg víz.

Részletek a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/20/drago_jan_…

Ez a könyv először megijesztett engem, július eleje volt. Úgy gondoltam, inkább másba kezdek, mert nekem ez most nem… De aztán a szabadság végén még voltak szabad óráim, és belevesztem. Nekem a mágikus realizmus nem igazán a kenyerem, a vallás meg pláne nem, de nagyon életszerű volt az egész. Az én értelmezésemben ezek az ördögökkel, angyalokkal kapcsolatos részek a XVIII. századi ember gondolkodását meghatározó hit megkerülhetelen elemei. A hömpölygő mondatok, az egybefüggő, szinte párbeszéd nélküli oldalak megijeszthetik elsőre az embert, lásd én júliusban, de mikor elkaptam a fonalat, nem volt megállás. A történelmi szál (hétéves háború) és a zarándoklat leírása mesterien groteszk, a szerelmi szál viszont legkevésbé sem az. A hitehagyott jezsuita és a 30 éves, művelt hajadon zarándoknő szerelme nagyon emberi és mély.

Jancar magyar nyelven megjelent regényeit,elbeszéléseit már olvastam, szándékosan a sor végére hagytam e könyvet, mely a kritikusok szerint fő műve. Most már biztos vagyok benne, a kritikusok nem tévedtek.
A 18. század második felében zarándokok indulnak Szlovéniából Kölnbe. Ebben az időben egy ilyen zarándoklat nem egy fáklyás menet. Ezeket az embereket élelmezni, szállásolni kell útközben, s ha ezt ők nem kapják meg szépszerével, megszerzik erőszakkal. Néha még a pápa is elítéli a zarándokok cselekedeteit.
Katarina, ki még nem ismeri a testi szerelmet, ki még csak álmaiban bujálkodik, csatlakozik a zarándokokhoz. Windisch hadnagy, ki még nem szagolt puskaport, ki gyakran bejárt Katarináék udvarába s ott páváskodott, szintén elindul élete első áhított csatájába. A zarándoklat során Katarina szerelembe esik Simonnal, egy kiugrott jezsuita szerzetessel. Úgy érezzük ez a szerelem örök, így jó, így kell lennie. Jancar ekkor veszi a bátorságot, s szétzilálja, szétszaggatja e szerelmet összekötő szálakat. Az író ezt kíméletlenül teszi, de tudatosan. Nem foglalkozik az olvasó tudatállapotával, elvárásaival. A fordulatok folytán szívünk megkeményedik. Úgy éreztem, mintha ledarálták volna a lelkemet.
Él bennem egy kép. Megyek a Tesco parkolón keresztül, be kéne néznem a Líra könyvesboltba. A bejárattól balra egy lángosos bódé, előtte sor. Mellette egy kisebb fabódé, rajta a felirat: Lélekdaráló. Itt nem áll senki, úgyhogy odalépek a bódéhoz. Egy ember könyököl egy húsdarálón, és cigarettázik. Rajta viseltes, megkopott kék köpeny, és svájci sapka. Mikor észrevesz, tapossa a csikket. Már megint maga az – kérdi. Mit olvasott már megint? Mondom neki, mire ő enyhe fintorral. Jancart? Akkor meg is érdemli. A múltkor már elmondtam magának, óvatosan azzal a lélekkel. Felőlem ide járhat hetente, de azt tudnia kell, a lélek minden darálás után csak keményszik. Aztán egyszer csak olyan kemény lesz, hogy már nem tudom ledarálni. Egyébként kész van. Felnyúl egy polcra, melyen fél tucatnyi átlátszó műanyag zacskó sorakozik, bennük látszólag levegő. Levesz egyet, s odaadja. Most viheti, azt csináljon vele amit akar, mondja még búcsúzóul. Én átveszem, zavartan megköszönöm, s behúzott nyakkal somfordálok el a lángosra várók mellett.
Nehogy Ti is így járjatok!

Először is ehhez a könyvhöz le kell lassulni. Türelem kell hozzá, a bonyolult, hosszú, de lírai szépségű mondatok élvezéséhez szükséges lelkiállapot. Aztán jöhet a nagy Út.
1756-ot írunk – kirobban a hétéves háború, készülőben a jezsuita rend felszámolása, Dobrava lakosai vigíliára készülnek. A virrasztás, álmatlanság, az őrködés ideje ez, meg a tavaszi pezsdülő, fürge, eleven, vérpezsdítő életé.* Közösségek és egyének sorsát eldöntő kavargásnak indul egész Európa (és a nagyvilág – az amerikai kolóniák, a jezsuita redukciók és így tovább).

Március van – hét év után ismét zarándokút indul Dobravából Kelmorajnba (Köln am Rhein) az Aranyládához, a szent ereklyékhez. Katarina, az uradalmi intéző művelt, olvasott, harminchoz közeledő hajadon lánya elhatározza: itt az ideje kilépni a várakozás, az unalom, az egyhangúság posványából, útra kell kelni. Az emberi tisztaság** (és esendőség) kel útra a isteni igazság tiszta értelmének és önmaga rendeltetésének keresésére. A zarándokokkal egyidőben indul útnak Franc Windisch is, a rizsporos parókás, kardos Páva, a leendő hős harcok, fényes győzelmek és selyemkendők finomkodó, öntelt bajnoka – Katarina álmainak lovagja.
Egyszerre vonul északra az isteni jelenlét bizonyítékára, a meg nem értett érintésére, lelki megsejtésére áhítozó zarándokhad és a haza védelmére, dicsőség és zsákmány reményében felsorakozó hadsereg. Egyszerre, néha hasonló, máskor különböző módon néz szembe a két csapat álmaival és a valósággal, élettel, halálállal. A sorsot és történelmet formáló vándorláshoz útközben csatlakozik a dél-amerikai misszióból és a jezsuita rendből kirukkolt, a Paraguayban felépített kis paradicsom szétdúlása okozta álmatlanságban szenvedő Jézus katonája, Simon, aki az egyszerű zarándokok közt, a néphitben keres vigasztalást és reményt.
Katarina, a Páva és Simon története révén bontakozik ki a XVIII. századi történelem képe – hatalmi machinációk és tönkretett missziós munka, háború, pusztítás és építés, a kelet-európai kisvárosok babonákkal, előítéletekkel, álmokkal, sejtésekkel, esővel, sárral, középkori hangulattal tele világa. Dél-Amerika nemcsak Simon alakja révén kapcsolódik be a történetbe, hanem az erőteljes mágikus realista elemek révén is. Fantasztikum, buja, fülledt érzékiség, a szavak szinte tapinthatóvá válása, az álom és valóság összefonódása, égi és földi szint állandó kapcsolata, angyalok és ördögök, szent tisztaságú és bűnös, vezeklő alakok kavarodása kíséri a történelem színterén kialakuló kaotikus kavargást.
A céltudatos vonulásokból ijedt, tétova vergődés lesz, az ájtatos, szerény, hívő, jámbor zarándokok vonulása tobzódó korhelykedés, züllés, zavargás – erőltetett menet szerű, veszélyekkel teli sodródás. A lelki szükségletek kielégítésére indulók szembesülnek testi szükségleteikkel, belülről jövő kísértéseikkel, melyek elől a kolostor falai nem védenek. Az égi haza ígéretét keresők a földi élettel találják szembe magukat. A hadba induló, unatkozó, ide-oda vonuló, várakozó, evő-ivó, szórakozó katonáknak földi voltuk, pávaszépségük végességének tudatosításával kell megküzdeniük.
Lélektanilag legérdekesebb az utolsó negyed, ahol a három szereplő egy helyen, egymással, egymás mellett és egymás ellenében próbál sorsot formálni – sorsot elfogadni. Itt szövődnek össze, találkoznak a történet motívumai, itt csúcsosodik ki a történet, itt szembesülsz a félbehagyott, örök építkezésben levő Kelmorajnnal, itt érzed azt, hogy – ez igen!

Történelmi regény. Lélektani regény. Szerelmes regény. Sorsregény. Filozófiai regény. Vagy valami más – ahogy olvasni szeretnétek. Nem könnyű olvasmány, de maradandó élmény.

* vigília = nagyobb egyházi ünnep előestéje, ilyenkor szokásos, imádságokkal töltött éji virrasztás szerzetesi közösségekben, álmatlanság, az éjjeli őrség megnevezése a régi Rómában, lat vigilia 'virasztás, ébrenlét, éjszakázás, valamely hely (különösen város, tábor) őrzése, őrködés, vigyázás, őrt állani, éjjeli vallásos ünneplés' < vigil 'virrasztó, ébren levő, őrző, vigyázó, őr' < proto-indoeurópai *weǵ-/*wog-/*weg- 'élénk, fürge, eleven, tevékeny, aktív, erős, izmos, szilárd'
** A Katarina név tisztát jelent.

Kedvenceim azok a kihívások, amelyek hatékonyan tágítják a látókörömet, és ugyanakkor egy percig sem érzem, hogy egy-egy könyvet csak kényszerből olvasnék. Ilyen @Timár_Krisztina közép-európás kihívása, amelyet kötelességemnek éreztem megpróbálni (és kötelességemnek fogom érezni csatlakozni, ahányszor csak újraindítja :)). Ennek teljesítésében pedig elérkeztem Szlovéniához. Még ha eredetileg nem is ezt a könyvet szerettem volna olvasni, csak éppen az Alamuthoz nem sikerült hozzájutnom (majd legközelebb), úgyhogy jobb híján emellett döntöttem, ha már Krisztina ezt is bátran ajánlotta. Nem is bántam meg. Látókör tágítására is kiválóan alkalmas, nem csak azért, mert ablakot nyit a szlovén irodalomra, hanem olyan dolgokra is másképpen segít ránézni, amik esetleg nem annyira ismeretlenek számunkra. Zarándoklatban például már magam is részt vettem (és tervezek is még, a regény ellenére is), háborúban hála Istennek nem (és nem is szeretnék), de olvastam róla már sok mindent, sokféle szempontból. De ez a regény mindkettőt máshogy (utóbbit egyébként alig, inkább csak lehetséges következményeit) mutatja be.
A regény cselekménye alapvetően három szereplő, Katarina, a Páva (Windisch) és a jezsuita (Simon) életének összefonódása majd szétválása. Mindhárman elindulnak a maguk útjára: Katarina és Simon egy zarándoklathoz csatlakoznak, Windisch pedig katonákat vezet háborúba. Mind valamilyen céllal indulnak az útra, és az út mindhármukat megváltoztatja, de nem úgy, mint amire számítottak. Mindhárom karakter izgalmas, a maguk előtörténetével, vágyaikkal, reményeikkel, és jól sikerültek a mellékszereplők is, a zarándokvajda, a felesége, a plébános, Ptuj atya, és mások.
Nagyon tetszett a mágikus realista indítás, az alaphelyzet bemutatása, a sertéskondát megszálló ördögökkel, a baljós jelekkel, komor hangulattal, Katarina álmával, illetve a regény első része, amely bemutatta az „úton lévő” Szlovéniát (Alsó-Ausztriát), amely változásban van, az új eszmék mellett viszont még ott van a régi is, a babonák, hagyományok, az ellenőrizetlen, népi bölcsesség jellegű tudás. Ilyen indítás után arra számítottam, hogy a mágikus realista jelleg végig átütő marad, és a fő téma is a társadalmi változás, a régi és új műveltség, hiedelmek, babonák, vallás, tudomány, technika, stb. egymás mellett létezése lesz. Tévedtem.
Sajnos ez a mágikus realista jelleg mintha alábbhagyott volna a regény későbbi részeiben. De sebaj, jött helyettük más. Izgalmas volt, és végig fenntartotta az érdeklődésemet, még ha nem is különösebben hízelgő a zarándoklat bemutatása, a Kelmorajnba igyekvő „magyar” zarándokoké, az ellentmondás a zarándoklat magasztos célja és mindennapi valósága között. De úgyszintén izgalmas volt az ellentét a Páva, Windisch háborúról alkotott elképzelései, a győztes csatával kiérdemelt dicsőség és az ütközet tényleges kimenetele és következményei között. Sajnos így utólag elég zavarosak csak az emlékeim a regényről (már megint túl sokáig halogattam az értékelést), amely olyan sok mindenről szólt: bűnről, ártatlanságról, tisztaságról, szabadságról, dicsőségről, vágyakról, álszentségről, csalódásról, és maga a regény egyszerre történelmi, lélektani, filozófiai és szerelmes. És pont azért, mert annyiféle előzetes várakozásra sikerült rácáfolnia, annak ellenére, hogy sok részletet elfelejtettem, összességében mégis maradandó élményt nyújtott.

Timár Krisztina keltette fel rá a figyelmemet, nagyon egyedi könyvnek tűnt, mindenképpen kíváncsi voltam rá, noha a vallási és történelmi témák nem nekem valók, a mágikus realizmus döntött. Alapvetően nem zavartak a fentebb említett témák, tényleg érdekes volt és nyomokban valóban tartalmazott némi természetfelettit, összességében mégse tetszett.
Persze mindjárt az elején megalapozta a hangulatot az ördög, ahogy beköltözött a disznókba és a vízbe hajtotta őket, érdekes volt Katarina valóságos erotikus álma, ahogy az álom és a valóság összekeveredett és ahogy a különféle égi lények természetes módon jöttek és mentek az emberek között, és a történetvezetés is izgalmas volt: ez a mindenre kiterjedő, alapos, bensőséges gondolatmegjelenítés, a kicsit ismétlődő-nyomatékosító, lírai hosszú mondatok, de valahol a közepe táján megakadtak(m), mivel nem nagyon volt időm, pedig ez folyamatosságot igényel, hiába a nehéz megfogalmazás, megvan (megvolt) a lendülete, muszáj is egybe, különben követhetetlenné válik, ha annyiszor megpihenünk közbe. Nálam ez történt, és így elveszett az érdeklődésem, nagyon fárasztónak találtam, egy idő után nem történt semmi, csak az értelmetlen huzavona Katarina, a páva és a jezsuita között, nem lehetett látni, merre haladunk tovább, közben rengeteg múltbéli esemény is előkerült, amik, bár sokat hozzáadtak a szereplők jelleméhez, már inkább hátramozdították az események alakulását, sokszor egyáltalán nem értettem egyet a tetteivel (Katarináéval, az egész szerelmi háromszög, vagy mi, egyébként önmagában abszurd volt), hol egyikhez, hol másikhoz húzott ez a fiatal nő, már-már unszimpatikussá vált, pedig nagyon szurkoltam neki az elején, hogy találja meg a szabadságot a zarándoklat alatt.
A zarándokút amúgy egészen parádés volt. Tetszett, hogy olyan aprólékosan belepillantunk a zarándokok életébe, hogy ki milyen szándékkal indul, olykor-olykor egy-egy történet, legenda is elmesélésre kerül, persze főleg vallási célzattal, de ezek is érdekesek voltak, hogy mennyire hatással tudott lenni az emberekre (egy ilyen történetmesélés miatt robbant ki különben a háború is).
Amikor néha volt egy kis időm, pár oldal után akkor is többször éreztem úgy, hogy egész egyszerűen nem érdekel, így ki is fulladt az egész annyiban, aztán persze hogy így nem lehet vele haladni. Azért elolvastam, ha már egyszer ennyire belebonyolódtam, kíváncsi voltam, mi lesz a vége, de abszolút nem tetszett, nem úgy kellett volna lennie!
Rengeteg minden van benne, egyszerre sokféle regény ez, jól mondja eme. Épp ezért izgalmas, de épp ezért nehéz is. Hiába csak alig több, mint 400 oldal, egészen apró betűs, és a szöveg felépítése is zavaros, néha vannak benne rendesen tagolt párbeszédek, de alapvetően az egész a folyószövegbe van építve, így már csak emiatt is nehéz követni.
Jó sok időm elment vele (jól meg is törtem a gerincét), és valahogy sajnos nem adott semmit, pedig hogy vártam! Egyszer talán újra elolvasom, ha lesz összefüggően legalább 3 szabad napom… :/

Komolyan megszenvedtem ezzel a könyvvel, többször abbahagytam, majd újra nekirugaszkodtam. Gyakorlatilag az első kb. ötven oldal volt a vízválasztó, onnantól kicsit könnyebb volt olvasni. De minden egyes alkalommal, amikor ránéztem, valahogy a legcsekélyebb lelkesedést sem éreztem, hogy folytassam. De mivel utálok könyvet félbehagyni, plusz a határidő is sürgetett, az elmúlt kb. másfél hétben lenyomtam a könyvet.

És örülök, hogy megtettem, mert igazából nem rossz, sőt. Amikor olvastam, általában nem is volt vele semmi bajom, csak úgy repültem az eseményekkel, a három főszereplő gondolataival. Időnként majd' felrobbantam, hogy Katarina mit bénázik, Simon miért nincs sose ott, ahol kéne, és Windisch mekkora bunkó. És kedveltem a kutyákat a történetben.

Történeti, kultúrtörténeti szempontból is tanulságos volt a könyv, de ez sem szerettette meg velem a kora újkort…

Húsba vág és szívbe tép ez az olvasmány a maga körmondataival, a maga álomszerűségével, folytonosságával. Csak mondja, és mondja, és mondja, hogy mi van Katarinával, Simonnal és a Pávával, meg a többiekkel, a korral, a démonokkal, a béklyókkal, amikből olyan nehéz, vagy lehetetlen szabadulni, hogy mi van ezekkel ott, a 18. században. A korban, ahol annyira azért nem lehetett remek élni, bár nekik akkor az volt az etalon, de akkor is. Még egyszer biztosan nem fogom kézbe venni, és ajánlani sem ajánlom majd senkinek, vagy ki tudja. Mindenesetre olyan írás, ami nyomot hagy az emberben.

Ajánlás révén jutott a kezembe ez a könyv, ami miatt szerencsésnek érzem magam. Ez a könyv egy mélytartalmú, izgalmas csoda. Három ember kalandos, összefonódó élete révén láthatjuk meg, hogy ők, hogy is élek meg a szerelmet, a bátorságot, a fájdalmat, a haragot. Semmi sem hiányzik belőle, sőt még ad is magából. A végére az ember már csak arra tud gondolni, hogy milyen nagyszerű is az a tény, hogy ezt elolvashatta.
Ehhez hason könyvet még soha nem olvastam. Egy remekmű