Két ​sír (Pendergast 12.) 92% 43 csillagozás

Bejött! Tetszett! Izgalmakkal teli, olvasmányos történet. Ez a Pendergast nevezetű fickó az élvonalba repíti a sorozat egyes könyveit! Talán épp ezért nem elég hozzá egyetlen író!
Köszönöm.

Véget ért a Helen trilógia. Gondolkodtam, hogy fél csillaggal kevesebbet adok, de végül mégis 5 lett, mert ismét nagyon izgalmas történetet írt Preston és Child, bár az előző kettőhöz képest már más volt ez a záró rész.
Ott kezdődik a könyv ahol az előző abba maradt, Helent elrabolják Pendergast pedig hajszát indít, hogy megmentse feleségét. Nagyon feszült és izgalmas volt a hajsza, bár mivel olvastam a 14. és 15. részt tudtam, hogy spoiler, igazán megdöbbentő volt.
Aztán megismerhettük Pendergast depressziós oldalát, amikor elhagyta minden életkedv, aztán egy sorozatgyilkosság vissza rángatja az életbe, és az előző könyvekben felvezetett Szövetség történetszálát beépítették az írók a szállodai gyilkosságokba és nem is akárhogyan. Színre lép Alban és Tristam. Igazából ebben a kötetben nem tudott annyira kibontakozni a sorozatgyilkos üldözése és az után való nyomozás szála, mert Pendergast hamar rájön az összefüggésekre, az első találkozása Albannel igazán érdekesre sikerült, és még többet megtudunk ennek révén a szövetségről.
Aztán elkezdődik a hajsza nemcsak a szállodai gyilkos után, hanem Pendergast megtudja hol bujkál felesége gyilkosa, eljutunk Brazíliába. A könyv utolsó harmada itt játszódik és nincs megállás a történetben, egy hosszú akciójelenet tele meglepetésekkel, csak forgatja az ember az oldalakat, hogy mi következik a következőn, mert annyira izgalmas és feszült nagy fináléval.
Megismerjük Constance múltját is Felder doktor segítéségével, igazából nem volt rossz, hogy írtak erről, de inkább olyan töltsük ki a sorokat írói húzásnak éreztem, ahogy Corrie történetét. Az ő eseményszála is érdekes volt, csak hirtelen lett vége, és ennyi felvezetés után amit kapott Pendergast és a Szövetség összecsapása, mindegyik más történetszál eltörpül.
@Lénaanyukája olvastam az értékelésed, és a kérdésed, hogy miért Két sír a kötet címe – sokat agyaltam rajta, de nem tudtam rájönni. Főleg a végső akció jelenetek miatt tömegsír is lehetne a címe.

Háát… nem tudom! Az előző kötetnél írtam, ha ez is olyan jó lesz… – kedvenc lesz a Helen-sorozat!
Bár Pendergast mindent megtett, átment akcióhősbe, onnan depresszióba és letargiába, majd újra akcióhősbe, de a szerzőpáros kicsit többet is tehetett volna egy remek befejezésért! A történet ugyan majdnem tökéletesen zárt lett, nem maradt nyitott kérdés sem Brazíliában, sem Constance (és Felder), sem Corrie (és az apja) esetében, de pontosan erről a két utóbbi mellékszálról gondolom, hogy vagy felesleges kitérők voltak, aminek a fősodor szempontjából kevés volt a jelentősége, vagy kellett volna egy kis plusz befektetés a szerzők részéről, hogy jobban összehangolódjanak ezekkel az eseményekkel, vagy legalább némi integritás legyen köztük és Pendergast nyomozása között. Ha ettől eltekintek, ez egy kiváló regény lenne, izgalmas, olvasmányos, fordulatos krimi, kalandregény, ráadásul egy csomó plusz információt is ad azokról a helyekről, amerre járnak a szereplők. De talán jobb lett volna egy kis plusz segítséget elfogadni Corrie-tól, Vinnie-től vagy Constance-tól – összedolgozni a mellékszálakat és integránsabb lett volna a könyv! Persze, ezt én gondolom így, de ettől függetlenül ajánlom (a trilógiát) mindenkinek, aki izgalmas olvasmányra vágyik.

Egyre jobban összefonódó cselekményszálak, köteteken átnyúló motívumok, és a főhős szinte már szadista lelki kizsigerelése lehetne a Pendergast sorozat Helen Esterhazy trilógiájának fő hívószava. Az egy dolog, hogy az események már-már vászonra illő szaporasággal követik egymást, lendületük magával sodró, unalomra zéró esély. De hogy miképpen lehet 12 kötet után még mindig újat mondani a protagonista karakteréről, az már valóban a lektűrön belüli művészet kérdése lehetne. A magam részéről őszintén remélem, az eljövendő történetekben a szerzőpáros kissé kíméletesebben jár el Pendergast ügynök hányattatásainak ecsetelésekor, és feloldozza az olvasót az alól, hogy oldalanként újra és újra azon tűnődjön, vajon mekkora terhet bírnak el egy ember vállai, még akkor is, ha történetesen egy sokat próbált FBI-ügynök az illető. A Két sír minden, csak nem csalódás; nyugodtan nekirugaszkodhatnak a Pendergast-ciklus szerelmesei.

Mindegyik rész 5 csillag, akármi történik is, akárhogy is van megírva stb.stb.

Ott folytatódik a sorozaton belüli trilógia, ahol az előző véget ért. Izgalmas hajsza, Pendergast átmegy állatba, aztán 360 fokos fordulattal maga alá zuhan. Majd harmadnap feltámad és ismét hajszába kezd, ami nem volt túl izgalmas. A családi drámát szerintem túl tolta az író páros, így – fél csillag.

Mikor már épp azon volnék, hogy hanyagolom a sorozatot, mert csak nyújtják, mint a rétestésztát, a történet pedig kezd elég lapos lenni, akkor jön ez a kötet, megváltozik a véleményem és megújul a lelkesedésem.
Őszintén megmondva, ebben a részben a két mellékszál, Corrie és Dr. Fender története picit sem érdekelt, végtelenül bosszantott, mikor épp róluk volt szó. Szívem szerint semmi mással nem törődtem volna, csak Pendegasttal. Szerencsétlen, eléggé magába zuhant, kíváncsi voltam, mi rángatja majd ki és nem is kellett csalódnom. Hihetetlenül feszített tempójú, akció dús volt a kötet, főleg az utolsó harmada, szinte egy szuszra olvastam el a egész brazil részt. Kíváncsi leszek ennek a történet vonalnak a folytatására, úgy érzem, kapunk még belőlük.
spoiler
Újult lelkesedéssel folytatom a sorozatot, lassan végére érek.

Vérbeli Pendergast regény. Se több, se kevesebb.

Nagyon izgalmas volt, meg sem kottyant a terjedelem. Tristram nagyon jó kis karakter. Viszont kezdem unni, hogy minden kicsit is negatív figura kövérkés, izzadó kezű, stb. Pl. hajós részben a személyzet gonosz felügyelőnője, aki igazán durva halált hal, ebben a részben „visszataszító” kinézetű patológusnő, akiről annyit tudunk meg, hogy túlsúlyos és nagy szőke haja van. De minden részben van ilyen.

Kedvenc olvasmányaim közé tartoznak a Preston-L. Child könyvek, de ez a könyv annyira nem jött be. Nyögvenyelősnek (le kell zárni az előzményeket), túlzónak tűnik.
A meseszövés kedvéért itt-ott téves megállapításokat tesz. Pl. „A motor halk berregését alig lehetett hallani (371. o.).” A víz még a suttogást is nagyon messzire elviszi, nem ám a motorhangot…
Vagy: „… előkaparta a zsebéből az öngyújtót…(373. o.)” Micsoda?! A rabruhából, a véres katonaingből?!
Na, jó. Azért jó volt.