Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A rágógumitolvaj 105 csillagozás
„Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az, aki vagy?” – kérdezi Roger a naplójában, mert neki aztán tényleg van oka, hogy elege legyen önmagából. Negyvenhárom évesen egy írószer-nagyáruházban dolgozik, rakosgatja a tollakat és a nyomtatópapírokat, vedeli a vodkát, és csak úgy csöpög belőle a bánat, mert valahol, valamikor nagyon elronthatott valamit az életében…
De egyszer csak elkezdi olvasni a naplóját egy munkatársa, Bethany, a „halott lány”. Aki persze nem halott, csak úgy öltözik, mintha az volna. Vagy mintha szeretne meghalni: fekete cuccok, fekete rúzs, fehérre festett arc.
Roger és Bethany barátok lesznek, pedig csak egymás naplóját olvassák: különös, keserű gondolataikat az életről, amelyben mindenki kész katasztrófa. S most, hogy van végre olvasója, Roger elkezdi írni régóta tervezett regényét, a Kesztyűk tavá-t: egy öregedő író történetét, aki a feleségével együtt vedeli a whiskyt, és csak úgy csöpög belőle a… (tovább)
Eredeti megjelenés éve: 2007
Enciklopédia 37
Szereplők népszerűség szerint
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 17
Most olvassa 2
Várólistára tette 64
Kívánságlistára tette 29
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Lúzernapló haladóknak.
Ügyes egyensúly a humor és a vérszomorú valóság közt. Érdemes még élni negyven fölött?
Van még értelme bárminek is?
Hát húsz alatt?
Nevetni csak csendesen befelé tudtam és ez váltakozott azzal, hogy cselesen markolászta a lelkem és időnként jó nagyot szorított rajta, hogy fájjon.
Kérem a többi könyvét is.
Az élet nem egy habostorta. Legalábbis nem mindenkinek. Van, akinél a hab hiányzik, van akinél még a torta is. Van, akinek jut ez is, az is, de egyik rosszabb, mint a másik. Van úgy is, jobb esetben, mikor csak egyszer-egyszer zabálja fel valaki a tortát a tányérodról. Mindenki azt hiszi a másikról, bezzeg neki jobb, könnyebb, de legalábbis elviselhetőbb az élete.
Nem önsegítő könyvnek szántam, véletlen egybeesés, hogy pont tegnap este borultam ki valamin. Ritkán esik meg, de megesik. Az pláne ritkán esik meg, hogy annyira kiboruljak, hogy még olvasni is alig tudjak. De csak fogtam a könyvet, csak néztem a betűket, végül is nemcsak túljutottam a nehezén, de kezdtem jobban érezni magam, kezdtem kicsit kívülről, távolabbról nézni a saját kis nyavalyámat. Douglas Couplandnak még megnevettetnie is sikerült, ez elég nagy szó az adott körülmények között.
Sovány vigasz persze, ha másoknak sokkal szarabb nyomorúbb az élete, de ha egy adott pillanatban ez segít, nosza vegyük igénybe.
Az biztos, hogy nem könnyű senkinek: se fiatalnak, se öregnek, se családosnak, se elváltnak, se dolgozónak, se munkanélkülinek. De sokat segít, ha kéznél van egy barát, egy anya vagy lány, egy társ, na meg egy jó könyv.
Az a jó ebben a könyvben, hogy pont az, aminek mondja magát: sötét humorba bújtatott könnyű depresszió, finom társadalmi szatíra. Se több, se kevesebb.
Egyszer mindenképp jó elolvasni. Mert rólunk szól. Mert könnyed. Mert megnevettet. Mert azért néha tud fájóan igaz lenni. És mert egyszer az életben mindenkinek kell rágót lopni az üzletből.
Fülszöveg: „Te is ki akarsz szállni? Gyakran szeretnél másvalaki lenni, bárki, csak ne az aki vagy?” – Erről egyből a Stop the world! I want to get off graff jutott eszembe. Coupland mindkét főszereplőt bedobta ugyanarra a munkahelyre egy írószer áruházba. Egy ilyen unalmas helyről ki nem szeretne elmenekülni? Még ha csak képletesen is, mert igazából csak Bethany az, aki világot szeretne látni, Rogernek meg tökmindegy. Elkezdenek „napló-levelezgetni”, hogy azért valahogy mégiscsak teljen az idő, s miközben kiderülgetnek apró információk a másikról meg az élet dolgairól, találkozhatunk olyasmi eszement történetekkel is, mint az Gen X-ben. Roger ihletet merítvén a levelezgetésből beizzítja a Kesztyűk tava című regényét, melynek időközben Bethany anyja is rajongója lesz, s így már két szálon fut a történet, néha beugrik egy-egy levél Roger volt feleségétől meg a dolgozóktól is, hogy színesedjen az élet.
Egy nap alatt elolvastam, s ha most valaki megkérdezné, hogy ki az az író aki igazán szórakoztatóan tud írni, akkor Coupland nevét mondanám. Nagyon sajnáltam, hogy elfogytak a lapok, olvasgattam volna még, igazán.
Ez a könyv fura. Vagy mondhatnám azt is, hogy lökött. Lökötten nyomasztó. Aztán meg, hogy mégsem az, mert bár ennyi sok(k) csuda a világban nincsen egy olyan unalmas helyen, mint egy irodaszer-nagyáruház, azért fellelhető benne némi arcrángás. Nem, humornak nem mondanám, de közelít valami olyanhoz és a feketébbikhez. Túloz, kifigurázz, szatírikusan ironizál. Mindenki csődtömeg a regényben, mi más is lehetne?;)
Valamiért a Shop Stop és társai ugrottak be, pedig az teljesen más, és nagy kedvenc…
Igazából a közepétől kezdtem el igazán élvezni, és onnantól gyorsan le is daráltam. A Kesztyűk tava nálam is betalált. Az anya-lánya karaktert viszont nem tudta jól különválasztani az író. Tök egyforma a szövegük. Néhány kulturális utalásnak utána kellett menjek, pl. fogalmam sincs kik a Brady-család. És a második feléből bőven hiányoztak nekem Roger naplóbejegyzései, pedig az elején olyan jól indultak a fejtegetései… Mert igen. Azokért, az egy-két-három mondatokért, gondolatsorokért érdemes elolvasni. De azokért nagyon.
„A csigák mindig verik a szappanoperákat.”
Talán túl korán olvastam ezt a könyvet. Húsz leszek. Mégis úgy érzem, szerencsésebb ez így, mert közben nyugtathattam magam azzal, „kívülálló vagyok”. Még…
Pedig ez a könyv mindenkiről szól. Mindenki részben-egészben felismerheti magát a sok karakter valamelyikében, mert tényleg túl valóságosak. Ezt a könyvet olvasni olyan, mint véletlenül megpillantani magunkat egy kirakatüvegben: ez lettem én? Esetleg ha félénkebbek vagyunk, és nem merünk a tükörkép szemébe nézni: ilyennek lát engem a világ?
Az a jó ebben a könyvben, hogy hangot ad azoknak a gondolatoknak, amiket a saját belső monológunk szokott ismételgetni a fejünkben…
Ahogy ezt az értékelést írom, az az érzésem, hogy engem is csak megírt valaki – aki a saját életét is nagyítóval nézi –, és olyan kicsinek érzem magam ettől, hogy szédülni kezdek. Ezt húzzuk ki.
Először szinte untam. Aztán, bár nem lett semmivel sem érdekesebb, mégis elkezdtem szeretni a szinte szerethetetlen szereplőket. :) Borzasztó egy lúzer világban élünk lúzerként, legbelül mindenki döglődik (még az is aki úgy tesz, mint ha nem). Mégis, hogyan éljünk, hogy ez ne így legyen? Mintha nem kapnánk rá választ, aztán mégis kapunk. Nem direkt módon, az igaz. Mert igazából egyetlen értékes dolog van ebben a világban, ami kézzelfogható és azonnali, ami nem a ködös jövőbe vagy a másvilágra tolja a boldogságot. Ez pedig nem más, mint a mély, emberi (ÉN-TE) kapcsolat, legyen is az bármilyen formában. Ha pedig ez megvan – azaz az erre való képességet kifejlesztettük –, kit érdekel bármi más?
Amikor befejeztem, azon gondolkoztam, hogy mitől van az, hogy egy csomó negatív szereplő (depressziós, életunt, elhanyagolt, stb) valakinek a tollából szerethetővé válik (számomra), más történetben pedig nem.
A Csirkejátékkal jártam úgy, hogy elkezdtem olvasni, aztán annyira nyomasztott meg idegesített, hogy a második felét már csak átlapoztam, nem is tudom, mi lett a vége. Nem is jelöltem be, hogy olvastam.
Ebben a könyvben viszont szimpatikusak voltak a figurák, drukkoltam nekik nagyon, hogy normálisak boldogok legyenek.
(A gondolkodásom eredménye az lett, hogy a Csirkejátékban a „ha nekem szar, akkor neked se legyen jó” elv jelent meg (ameddig elolvastam), itt pedig nem csak én szurkoltam a szereplőknek, hanem ők maguk is biztatták egymást.)
Népszerű idézetek
Don't happy, be worry. Hopp, fordítva.
197. oldal, Budapest: Európa, 2008
Apám egyik este hozott egy zacskó katonát, én meg alig bírtam magammal. Elkezdtem játszani velük, de aztán bejött anyám, hozta a telefont, leült, és azt mondta: „Jó, játszhatsz a katonákkal. De itt fogok ülni, és ahányszor egy meghal vagy megsebesül, felhívom az anyukáját. Mehet? Egy, kettő, három, játék…”
266. oldal (Európa, 2008)
Az is lehet, hogy az emlék olyan, mint a karaoke: a színpadon állsz, a képernyő alján megy a dalszöveg, mindenki tapsol neked, te meg kénytelen vagy rádöbbenni, hogy a legkedvesebb dalod szövegének a felét se tudod. Csak utána, amikor valaki más alázza meg magát a színpadon taps és nevetés közepette, akkor jössz rá, hogy éppen azt szeretted a kedvenc dalodban, hogy fogalmad se volt a jelentéséről, és többet olvastál bele, mint amennyi valóban volt benne. Szerintem jobb nem tudni az életed dalszövegét.
92. oldal
Az életem legszebb részének annyi, a maradék meg úgy süvít el mellettem, mintha hozzá lennék pillanatragasztózva egy olyan automata rodeóbikához, ami egyben időgép is.
Az álmok nem válnak valóra. Az álmok meghalnak. Az álmok kompromittálódnak. Az álmok végül metadont árulnak egy bokszban az Olive Garden végében. Az álmok léprákot kapnak.
127. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Margaret Atwood: Pénelopeia 84% ·
Összehasonlítás - Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak 95% ·
Összehasonlítás - Elle Kennedy: The Deal – Az üzlet 94% ·
Összehasonlítás - Lawrence Hill: Valaki ismeri a nevemet 94% ·
Összehasonlítás - Rohinton Mistry: India, India I-II. 94% ·
Összehasonlítás - Robin O'Wrightly: Andrea tutto bene 98% ·
Összehasonlítás - Ashley Audrain: A szív sötétje 92% ·
Összehasonlítás - Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér 91% ·
Összehasonlítás - Margaret Atwood: Az özönvíz éve 91% ·
Összehasonlítás - Margaret Atwood: Testamentumok 91% ·
Összehasonlítás