Az ​arany jegyzetfüzet 79 csillagozás

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Anna ​Wulf sikeres írónő, aki egyedül neveli lányát az 1950-es évek Londonjában. Napjai rettegésben telnek. Attól fél, hogy idővel kicsúszik lába alól a talaj, elveszti kapcsolatát a külvilággal, és megőrül. Ezért naplóba kezd, gondolatait négy jegyzetfüzetbe rögzíti; a feketébe Anna múltja, a pirosba politikai nézetei, a sárgába az érzelmi élete, míg végül a kékbe a mindennapok történései kerülnek. Szerelem és visszautasítás, hűtlenség és szexuális felszabadulás, politikai szekértáborok és családi traumák, elvesztett haza és megtalált női identitás története Az arany jegyzetfüzet, mely Doris Lessing főműve, és a 20. század talán egyik legfontosabb regénye. 2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A nyolcvannyolc éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismerté. Idén a Megint a szerelem és Az arany jegyzetfüzet című regényekkel… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1962

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Irodalmi Nobel-díjasok Ulpius-ház

>!
Ulpius-ház, Budapest, 2008
958 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632542102 · Fordította: Tábori Zoltán

Enciklopédia 6


Kedvencelte 6

Most olvassa 7

Várólistára tette 105

Kívánságlistára tette 51

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

pepege>!
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Fura azt látni, hogy ennyire alulértékelik ezt a könyvet. Mi bajotok ezzel a könyvvel? Pedig jó ez! No, persze nem tökéletes, én még fordítási hibákat is találtam benne (pedig ez nagy szó, mert én általában nem veszem észre az efféléket. Nem is vagyok nagyon toppon angolból, de itt inkább a magyartalan kifejezések szúrták ki a szememet. No és a személynevek ragozásai!! Borzasztóan kizökkentettek az olvasásból!)

Az arany jegyzetfüzet tulajdonképpen több kisregény összefűzése. A „keretregény: az öt részre osztott Férjetlen nők, melynek a főhőse Anna Wulf, az írónő. Anna írt egy könyvet, ami Afrikában játszódik, afféle önéletrajzi ihletésű mű. Ezzel a regényével befutott, annak jogdíjából él barátnőjével, Mollyval – annak lakásában. Mindketten elváltak, Molly egyedül neveli fiát, Tommyt, aki eléggé különös, visszahúzódó fiú. Molly ízig-vérig kommunista, Anna belépett ugyan a pártba, de nem igazán tartja magát kommunistának. (Ha ezeket összevetjük Doris Lessing életrajzával, felismerhetünk benne közös pontokat). A két barátnő eléggé feminista módon viszonyul a férfiakhoz, illetve túl sok csalódás érte őket, ami miatt keserűség (is) árad belőlük. Anna pszichológushoz is jár (Cukor Mutter), aki segíteni próbál, hogy átlendüljön az írói válságán. Ebből a célból javasolja, hogy Anna vezessen naplót. De ő nem időrendben kezdte el megírni, hanem témánként. Volt egy fekete jegyzetfüzete, amelyben a múltját írta le (ez gyakorlatilag az a bizonyos regény, amit kiadtak és aminek a jogdíja folyik bele folyamatosan a zsebébe), a piros kicsit kusza, itt a politikai nézetei vannak vázolva (belépés a pártba, távozás a pártból, ez a része nem volt túl hangsúlyos, szerencsére hosszú sem). A sárga jegyzetfüzet tetszett a legjobban, mert itt az érzelmek voltak előtérben. De nem ám egyszerűen leírta az érzéseit, hanem regényt írt belőle (regény a regényben). Más neveket adott a szereplőknek, de Ella története igazából Annáé. A kék jegyzetfüzetbe pedig a mindennapok történései kerültek, amely szorosan összefügg a Férjezetlen nőkkel. Ezek a jegyzetfüzetek váltakoznak tehát a könyv lapjain – szerintem épp megfelelő arányban. A legvégén azt is megtudjuk, hogyan keletkezik az arany színű jegyzetfüzet. ;)
Gyanítom, a fentiekkel nem lettetek túlzottan okosabbak. Az az igazság, hogy nagyon sok mindent lehetne mesélni erről az ezer oldalas regényről, mert hát bőven volt cselekménye – és főleg eléggé szövevényes. De nincs értelme elspoilerezni. Leszámítva, hogy egyetlen karakter sem volt a könyvben, akivel azonosulni, egyetérteni tudtam volna (vagy fogalmazzak úgy, ki lett volna a négy kereke), sőt, némelyiküket néha inkább jól fejbe kellett volna kólintani, szóval ettől függetlenül számomra mindvégig szórakoztató volt, érdekfeszítő, sokszor pikáns. Ha nem lettek volna azok az ordas helyesírási hibák*, talán még többre értékeltem volna.

*Na, tessék: én is beléptem a lábjegyzetelők klubjába!**
**Nincs most a kezem ügyében a könyv, hogy megnézhessem, de emlékeim szerint Anna, Ella és Patricia ragozása nem ment valami fényesen (Ella-val, Anna-vel, Patricia-vel), de ezt még majd lecsekkolom. Azt tudom, hogy azon szórakoztam, vajon a fordító hogyan ejtette ki azt a nevet, hogy épp azt a – hozzá nem illő – toldalékot rakta mögé. Sosem bírtam rájönni. :)

2 hozzászólás
eme>!
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Nem, egyáltalán nem alakul jól a Lessinggel való viszonyom. Bár nem tartom rossznak, azért A fű dalol sem az a remekmű, amire számítottam, Az ötödik gyerek pedig, hát… gyengécske.
Az arany jegyzetfüzet sem sokat javított a helyzeten, ha egyáltalán. Számomra ugyanolyan kudarc, mint főhősnője, Anna Wulf számára identitásának írás általi tisztázása, szerepeinek egységbe rendezése. Hihetetlenül sokat próbál markolni Lessing, de valahogy szétfolynak a keze között a szálak. Az ötvenes évek szinte minden lényeges kérdését belezsúfolta a regénybe és főszereplője alakjába, sőt visszalépett a századelőbe is, beleépítve Virginia Woolfot, a pszichoanalízist, vagy épp a lelkesen „új-világot-teremtünk”-forradalmiságot.
Wulf őrjítő magányában, önbizalomhiányában Cukor Mutter freudi díványára menekül, és elkezdi szétboncolni önmagát, életét. Ennek eredményeképpen születnek meg a színes, különböző kézírással teleírt füzetek, egy szétdarabolt napló, mely egy szerepeire esett identitást és egy egész korszakot igyekszik megvilágítani. Közben meg megbomlik az elme…
Jut külön füzet az értelmiségi, író Annának, a különböző női szerepeit játszónak (anyának, feleségnek, szeretőnek, barátnőnek), a politizáló-marxista Annának… És mindegyik Annán érződik a magány, a kétségekkel, a félelmekkel, csalódásokkal, kiábrándulásokkal való küzdelem. Az üresség és értelemkeresés, az érzelmi sterilitás, az idegenség önmaga szerepeitől. Na meg az emiatt érzett állandó, mardosó bűntudat. Mégsem tudtam megkedvelni, sem együttérezni vele, még csak sajnálni sem. Egyszerűen untatott, túl sok volt belőle, túlírta jegyzeteit. A néha szarkazmusba csapó önirónia sem tudott segíteni rajta. Meg az sem, hogy érződött, Annától eltérően Lessingben van szenvedély.Gyakran kaptam magam azon, hogy jó ideje olvasok, közben meg messze kalandoztam gondolatban. A baj az, hogy nem a regénnyel kapcsolatosan. Visszalapoztam becsülettel, bár nyugodtan folytathattam volna, hiszen minduntalan újra és újra előkerülnek a füzetek, a témák… Női szerepek, azok minden vetületével, problémájával, baloldaliság mint hit, mert hinni kell valamiben, még magánmítoszteremtés árán is, alkotás a kudarcok ellenére ésatöbbi ésatöbbi. Egy kritikát és önkritikát gyakorló, de normákból, klisékből, megszokásokból igazán kilépni nem bíró ember önmarcangolása.
A regény témaválasztása kétségkívül remek, de a kivitelezést ezúttal is gyengének tartom. Szerkezet és karakterábrázolás terén is vannak gondok, stílusa pedig sokszor erőltetett, nyögvenyelős, párbeszédei néhol színpadiasnak, néhol már-már didaktikusnak, hiányzik szövegből az erő, az életszerűség. Nem lesz már belőlem Lessing-rajongó, érzem.

Off.
Csodálkozva kaptam fel a fejem, mikor ezt olvastam:
1953
Júl. 6. FORRADALOM ROMÁNIÁBAN.

Amindenit, gondoltam. Én csak egy forradalomról tudok, az sem volt az igazi. Miről is volna szó? Gyorsan beírom a keresőbe, nem sok használható találatot dobott ki, de végül tisztázódott a helyzet: munkatáborból való csoportos szökésről van szó, a cavnici ólombányából szökött meg 14 politikai fogoly. Ugyanezen a napon egy másik bányából is megszöktek hárman. (http://www.memorialsighet.ro/evadarea-de-la-cavnic-6-iu…). Szó sincs forradalomról, de azért köszönet Lessingnek, hogy felkeltette az érdeklődésemet a történtek iránt.

csillagka P>!
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Hu de nehéz szülés is volt ez! legalább háromszor álltam a feladás határán, mégis végigolvastam és nem bántam meg.
Nézzük az első benyomásokat „olvasott leszek” listán szereplő Nobel-díjas nő által jegyzett csodálatosan szép borítójú könyv. Nem lesz itt baj kérem szépen, teljesen jó párosítás, micsoda 64% mi van itt? mindenki megőrült? A borító rendesen félre vitt, nagyon tetszik, sőt talán ebben az évben az egyik legjobb kompozíció, első ránézésre nekem könnyed érzést kelt, ez a könyv nem illik hozzá, teljesen melléviszi az érzéseket, a jegyzetfüzet nem egy csajos, bohókás lányregény ahol a bálban letörik a cipősarkok, ez egy kőkemény filozófia dráma, annak is a rosszabbik a neurotikus fajtájából.
Ha jól nézzük nem is egy, hanem kapunk majdnem hat-hét regény egy áráért, tehát ár-érték arányban biztosan az egyik legjobb befektetés, mégsem tudtam igazán szeretni, bár az első egy-két hullámvölgy után tagadhatatlanul voltak számomra érdekes részek, CCCP-hez ragaszkodó nyugati kommunista vergődése nagyon tetszett, jó gondolatokat vettet fel a sárga füzet, amit nagyon untam az a fekete és benne megint a gyarmati Afrika, kicsit túl sokat olvasok erről mostanában sokkal jobb előadásban.
Lényeg a lényeg tagadhatatlanul voltak benn mélységek, de megtaláltam a magasságokat is, ez egy női, nem csajos könyv, rólunk, talán értünk az ötvenes évek szemüvegén keresztül.
Ne a borító alapján ítéld meg! Olvas bele és utána ha nem varázsolt el azonnal tedd le, mert nem sok olyan marha lesz mint én aki ezt végigrágja :)

katalins>!
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Nem túl jó érzés, amikor befejezel egy régóta várt, közel ezeroldalas könyvet, és a végén rájössz, hogy nem érzel semmit. Nincs nagyon mit írnom a regényről. Ha őszinte akarok lenni, a piros kivételével tetszett az összes jegyzetfüzet, bár legjobban a fekete. Viszont elég zavaró volt, hogy a sárgában teljesen mások a nevek, mint a kékben. Anna kapcsolatai mind nagyon furák voltak, de lehet, hogy a független életmódjához nem is illett volna egy hagyományos értékrendet képviselő pasi.

Petra027>!
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Már egy jó ideje várólistámon volt. Aztán beválogattam a Nobel-díjas kihíváshoz a polcomra. Az évtizedeken túl az oldalszámokat jelöltem be a könyvek alatt. Mondanom sem kell, hogy ez a leghosszabb kötet a 12 közül. Gondoltam havonta kettőt elolvasok és fél év alatt így teljesítem a kihívást. Ezért így előrébb vettem a sorban és február közepe felé neki is láttam. Az első 200 oldalon átverekedtem magam, aztán igyekeztem napi 100 oldalt elolvasni,hogy folyamata legyen a fejemben a történetnek. Megértem azokat, akik alulértékelték vagy félbehagyták. Nem könnyű olvasmány. Sok pátbeszéd, politizálás, filozofálgatás és történet a történetben van benne. A fülszöveg írja, hogy a főszereplő írónő az őrület szélén áll és sok mindenben megkérdőjelezi az elveit. Mivel nem olvastam a szerzőtől más könyvet így nem tudom, hogy a többi könyvében is így csapong vagy ez szimbolikusan jelzi a főszereplő lelki állapotát, ami végigkíséri a történetet. A végére kerek egésszé vált a könyv. Igazából az 1950-es évek Angliáját jól bemutatja a szereplők elméjén keresztül. Érdemes volt végig olvasni. Nem bántam meg. Viszont rá kell hangolódni.

imrekati>!
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Hú, hogy ez milyen jó könyv! Nem habkönnyű, mint ahogy azt a borító sejteti. Megérdemelt Nobel díj.

chamichaze>!
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Ez egy nehéz utazás volt. Az első ötven oldalon lassabban rágtam át magam, mint az utána következő hatszázon. De az utolsó ötven is megviselt, fojtogatott, és nem jött feloldás a végén, mert csak így megy tovább minden. A közepe táján, ahol Anna éppen paródia kísérletekről ír, beugrott Adrian Mole, amitől nagyon abszurd lett minden, de szórakoztató is. Nem tudom most jobban megfogalmazni, ez egy több mint hatszáz oldalas tömény hullámvasút, aminek minden szakaszához tudtam kapcsolódni és azt kívántam, legyen már vége. Most szédülök.

Knekató>!
Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

A nagy kihívásra választottam ezt a könyvet. Kíváncsi voltam rá, hogy miért kapott Nobel díjat. Az első pár száz oldal alatt szinte erőszakot kellett elkövetni magamon, hogy ne hagyjam félbe. Aztán volt a közepén pár száz oldal olyan rész, ami haladós volt, érdekesnek, főleg elgondolkodtatónak mondanám. Aztán a vége pár száz oldal maga volt a borzalom.
Megfejtenem nem sikerült, hogy miért kaphatta a Nobel díjat, de van pár tippem. Tán azért, mert a háború utáni időkben játszódik és sokat foglalkozik az akkori politikai helyzettel? Sok témát feszeget ezen kívül is, pl. a feketék és fehérek közötti konfliktust az afrikai gyarmatokon, az egyedül élő nők életét, az elvált nők életét, stb. De fő vonal a politika, azon belül is a kommunizmus különböző megnyilvánulási formája a különböző országokban (Szovjetunió, Kelet-Európa, Nagy-Britannia, Amerika, Afrika)
Egyébként meg az volt az érzésem, hogy az írónő ebbe a könyvbe mindent beleszórt, ami abban az időszakban eszébe jutott. Így aztán néha azt sem tudtam, hogy most mi van? A főszereplő való életéről olvasok? Vagy az írónő által kitalált írónő életéről olvasok? Vagy az írónő által kitalált írónő által kitalált valakiről????
Már maga ez is őrület, de az utolsó száz oldal már ténylegesen is az őrületről szólt.
Nem egy olyan könyv, amit jó olvasni, és jól érzed magad, amíg olvasod, pedig én ezért szeretek olvasni. A középső 3-400 oldal lehetett volna akár egy jó kis elgondolkodtató, érdekes könyv is, kár, hogy elé és mögé került még több száz oldal zagyvaság.


Népszerű idézetek

Robertaiixiix>!

– Az álmunkban ontott könnyek az igazi könnyek az életünkben. Az ébrenlét könnyei önsajnálatból születnek.

libapásztor>!

Mert a nagy embereket nem lehet háborgatni. Minden erejükkel azon van­nak, hogy hogyan gyarmatosíthatnánk a Vénuszt; lel­ki szemeik előtt már egy szabad és nemes lelkű emberekből álló társadalom képe lebeg. Eközben az emberek tízezer évvel vannak mögöttük, bebörtönözve a félelembe. A nagy embereket nem lehet háborgatni. És nekik van igazuk. Mert tudják, hogy itt vagyunk mi, a sziklagörgetők. Tudják, hogy mi mindvégig ott fogjuk görgetni a sziklát a roppant nagy hegy lábánál, miközben ők odafenn állnak a hegy csúcsán, gondtalanul.

Kapcsolódó szócikkek: emberek · félelem · társadalom
1 hozzászólás
imrekati>!

A buszhoz sietők lába között ma kövér londoni házigalamb bóklászik. Egy férfi belerúg, a galamb a levegőbe repül, a lámpaoszlopnak vágódik, nyakát szegve fekszik, a csőre nyitva. A férfi meghökkenten áll: azt várta, hogy a galamb elrepül. Lopva körülnéz, eliszkolni készül. Elkésett: egy vörös képű amazon máris feléje tart.
– Maga vadállat! Rugdossa a galambokat?
Most már a férfi képe is tűzpiros. Zavarában vigyorog, komikusan értetlenkedik.
– Mindig el szoktak repülni – védekezik, bizonygatja igazát. Az asszonyság kiabál:
– Megölte! Agyonrúgta szegény kis állatot!
A galamb azonban nem pusztul el, a nyakát nyújtogatja a lámpaoszlopnál, a fejét emelgeti, a szárnyát próbálgatja, újra meg újra összecsuklik. Mostanra kisebb csődület gyűlik össze, köztük két, tizenöt év körüli fiú. Sunyi képük, villogó tekintetük az utcai csibészeké; mozdulatlanul állnak, figyelnek, rágógumiznak.
– Szólni kell az állatvédőknek! – mondja valaki.
– Nem lenne rájuk semmi szükség, ha ez az agresszív alak nem rúgott volna bele szegény jószágba!- kiabál az asszonyság.
A férfi meghunyászkodva toporog, mint valami bűnöző, a tömeg gyűlöletének céltáblája. Csak a két fiú marad mentes minden érzelemtől. Az egyik mellékesen megjegyzi:
– Az ilyeneknek börtönben a helyük.
– Igen, igen! – kiabál az asszonyság. A galambra rá se néz, minden idegszálával a rugdosót gyűlöli.
– Börtön? – mondja a másik fiú. – Szerintem huszonöt botütés a fenekére.
Az asszonyság most jól megnézi magának a fiúkat, és rájön, hogy ugratják.
– Igen, meg neked is!- kiabál velük dühtől remegő hangon. – Csak nevettek, amíg szegény kis madár szenved!
A két fiú most már valóban vigyorgott, de nem kínjukban, értetlenkedve, mint imént az elkövető.
– Nevessetek csak! – sziszegte az asszonyság.- Nevessetek. A ti feneketekre kéne a huszonöt botütés. Úgy bizony!
Eközben egy homlokát ráncoló, gyakorlatias ember lehajol a galamb fölé, és megvizsgálja. Felegyenesedik és bejelnti:
– El fog pusztulni.
Igaza van: a madár szeme elködösül, és vér bugyog tátott csőréből. És most az asszonyság elfeledkezik gyűlölete három tárgyáról, előrehajol, szemügyre veszi a madarat. Az ajka icipicit szétnyílik, visszatetsző érdeklődéssel figyeli, ahogy a madár vergődik, tekergeti a fejét, aztán elernyed.
– Megdöglött – közli a gyakorlatias ember.
Az elkövető összeszedi magát, mentegetőzve mondja, de világossá téve, hogy mindennek van határa:
– Sajnálom, de ez baleset volt. Még sose láttam galambot, amelyik ne tért volna ki az útból.
Mindannyian megrovón nezünk erre a kérges szívű galambrugdosóra.
– Baleset! – kiált az asszonyság. – Még hogy baleset!
De mostanra a tömeg oszlani kezd. A gyakorlatias ember felveszi a döglött madarat, de ezzel hibát követ el, mert most nem tudja, mit csináljon vele. Az elkövető eloldalog, az asszonyság azonban utánaered:
– Mi a neve és a lakcíme? Fel fogom jelenteni.
– Jaj, ne csináljon a bolhából elefántot! – méltatlankodik a férfi.
– Felteszem, szegény kis madár meggyilkolását nevezi bolhának!
– Hát, elefántnak nemigen, mert vagy gyilkosság, vagy elefánt – jegyzi meg az egyik tizenöt év körüli, aki zsebre vágott kézzel, vigyorogvy áll. Barátja veszi a lapot, ő is bölcselkedik:
– Igazad van. Bolhát még lehet csinálni egy gyilkosságból, de elefántot soha.
– De mi van akkor, ha a galamb elefánt? – mondja az első.- Holott pedig bolha?
Az asszonyság feléjük fordul, az elkövető hálásan eleszel, meggyőződése ellenére csak úgy süt belőle a bűntudat. De amíg az asszonyság keresgéli a megfelelő szavakat, amikkel leteremtheti a fiúkat, a gyakorlatias ember a tetemmel a kezében, ügyefogyottan áll, és az egyik fiú gúnyosan megszólítja:
– Galambpástétomot csinál belőle, uram?
– Csak szemtelenkedj, mindjárt kihívom a rendőrséget! – ripakodik rá a gyakorlatias ember. Az asszonyság boldogan kontráz:
– Úgy is van, úgy is van, már rég ki kellett volna hívni!
Az egyik fiú hosszan, hitetlenkedve, gúnyosan, elismerően füttyent.
– De jó móka! – mondja. – Kijönnek a zsaruk, és letartóztatják magát egy köztéri galamb eltulajdonításáért, uram!
Aztán – a rendőrség szó első fölemlítésére – odábbállnak, olyan gyorsan, amennyire csak méltóságukból telik, gurulva a nevetéstől.
Csak a dühös asszonyság, a gyakorlatias ember, a madártetem és néhány nézelődő marad. A gyakorlatias ember körülnéz, meglát egy szemétgyűjtőt a lámpaoszlopon, és odamegy, hogy bedobja a döglött madarat. Az asszony azonban az útjába áll, és megragadja a galambot.
– Adja nekem! – mondja gyengédségtől elfúló hangon. – Eltemetem szegény kis madarat a virágosládámba!
A gyakorlatias ember hálásan elviharzik. Az asszonyság egyedül marad, undorodva bámul a galamb csőréből csöpögő alvadt vérre.

1 hozzászólás
Nazanszkij >!

– […] Tudod, mit akarnak igazából az emberek? Úgy értem, mindenki. A világon mindenki azt gondolja: bár lenne csak egyetlen ember, akivel komolyan elbeszélgethetnék, aki tényleg megértene, aki kedves lenne hozzám. Tényleg igazából az emberek erre vágynak, már ha őszinték.

urmosbeata I>!

… az író az életre való képtelenségét írja ki magából.

Robertaiixiix>!

Az a helyzet, hogy a regény feladata változni látszik; egyre inkább az újságírás határterületévé válik; azért olvasunk regényeket, hogy számunkra ismeretlen életterekről információt szerezzünk, Nigériáról, Dél-Afrikáról, az amerikai hadseregről, egy bányászkolóniáról, a Chelsea-ben élő kiváltságosokról, stb. Azért olvasunk, hogy megtudjuk, mi történik. Ötszász vagy ezer regény közül talán egy ha megfelel a regény ismérvének – a gondolatiságnak. Rájöttem, hogy a legtöbb regényt ugyanazzal az érdeklődéssel olvasom, ahogy egy riportkönyvet. A legtöbb regény akkor tarthat számot a sikerre, ha abban az értelemben eredeti, hogy a társadalom egy olyan szeletéről vagy egy olyan személyiségtípusról tudósít, amely még nem bocsáttatott be az irodalmi köztudatba. A regény a széthulló társadalom, a széthulló tudat eszközévé vált.

Robertaiixiix>!

(Julia-nak keserűen viccelődik arról, hogy Jane Austin itatóspapír alá rejtette a kéziratát, ha bejöttek a szobába; a stendhali szállóigét idézi, miszerint az a nő, aki ötven alatt írásra adja a fejét, álnév alatt tegye.)

Doma2>!

Mi is az élet: hozzászokás a legelviselhetetlenebb dolgokhoz….

Robertaiixiix>!

Egész életünket azzal a küzdelemmel töltjük, hogy elfogadtassuk a nálunknál icipicit kevésbé butább emberekkel olyan alapigazságokat, amiket a nagy emberek mindig is tudtak. Mindig is tudták, tudták már tízezer éve, hogy embert a magánzárkába csukással csak őrültté vagy állattá tesszük. Mindig is tudták, hogy a rendőrtől vagy földesurától rettegő szegény ember nem egyéb rabszolgánál. Mindig is tudták, hogy az erőszak erőszakot szül. És mi is tudjuk. De tudják-e szerte a világon a tömegek? Nem tudják.

Nicole_Kinney I>!

Mert az az igazság, hogy a nőkben mélyen van ez az ösztönös vágy, hogy ők gyúrjanak férfivá egy férfit. Mollyban például. Gondolom, ez amiatt van, mert az igazi férfiak egyre kevesebben és kevesebben vannak, és mi ijedtünkben megpróbálunk férfiakat teremteni.


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Virginia Woolf: Clarissa
Angela Carter: Esték a cirkuszban
Virginia Woolf: Mrs. Dalloway
Alice Munro: Asszonyok, lányok élete
Virginia Woolf: Orlando
Jane Austen: Büszkeség és balítélet
Alice Walker: Kedves Jóisten
Alice Walker: Bíborszín
Margaret Atwood: Macskaszem
Lewis Grassic Gibbon: Skócia lánya