Thanos ​győz 87% 70 csillagozás

Káprázatosan megrajzolt kalandozás térben és időben. A főszerepben Thanos, kétszeresen, mert az önmagával történő szembenézéshez nem elég a tükör. Azt úgyis csak összetörné. Nem úgy, mint jövőbeli énjét. Ja, mindegy, mert azt is összetöri. Vagy fordítva? Egy csettintés és a spoiler fele már el is tűnt. Társa ebben az utazásban/küzdelemben a kissé idegesítő szellemlovassá, és ezzel együtt teljesen karakteridegenné vált Frank Castle. Elgondolkodtató és határozottan szórakoztató kikapcsolódás.
De, ami igazán tetszett, az a fő történetszál után, a könyv végén lévő, sokféle rajzstílusban megalkotott, javarészt teljesen abszurd egypercesek. Már csak azokért érdemes kézbe venni.

Aki jártas a képregényekben spoiler, az tudja, hogy a cím egy eleve lehetetlen forgatókönyv: Thanos átmenetileg győzedelmeskedhet esetleg, de az, hogy ő győz, nem létezik.
Nos, ilyen szempontból a képregény egyfajta mi lenne ha, ami mégis a rendes Marvel-univerzumból indul ki és szembeállítja az Őrült Titánt egy lehetséges jövőképpel. Ez a sztori is szépen bemutatja, hogy ha egyszer győzne a gonosz, akkor bizony eléggé egysíkú lenne az élete. A sztoriról mást nem mondanék, nekem összességében tetszett, illett Thanoshoz, bár egy apró történeti vagy inkább grafikai bakit felfedeztem. spoiler
Új karakterként bemutatkozik a Kozmikus Szellemlovas, aki szó szerint és átvitt értelemben is haláli egy pofa, nagyon bírtam a karakterét és remélem a jövőben még olvashatok róla magyarul is. Az eredete mondjuk igencsak meglepő volt, mindenkire gondoltam, csak rá nem. A kötet végi, egyébként is humorra kihegyezettebb rövideken is sokat dobott a narrációja.
Grafikailag nagyon tetszett a kötet megvalósítása, egyébként is szeretem az ilyen kozmikus jellegű sztorikat, és itt újfent szépen sikerült az űrt ábrázolni.

Vannak olyan képregények, amik a tágabb közönségnek szólnak, bárki élvezheti háttértudás nélkül, és vannak azok, amiket nem, mert célszerű ismerni hozzá valamennyit az adott karakter/karakterek háttértörténetéből. Namármost: a Thanos győz nem az előbbi kategóriába tartozik. És mivel a nagy lila óriást (aka őrült titán) csak az Infinity War-ból ismerem, így teljesen más képem van róla, mint amit a képregényből megismertem.

De tegyük hozzá, ez nem baj. A Thanos győz-ből megismerhettem múltját, jelenét és jövőjét, örök keringőjét a Halállal, beteljesületlen szerelmével spoiler. Lekötött az izgalmas gondolatkísérlet, ami a Lokiban is, azaz mi is történik, miután az antagonista eléri a célját. Thanos azonban másra jut, mint a megtévesztés mestere, és utazása sokkal kevésbé volt érdekes számomra. Túlságosan öncélúvá, tét- és tartalomnélkülivé vált az a küzdelem, amit Thanos folytat saját magával – szó szerinti és átvitt értelemben is. Pedig a mondákat idéző hangvétel kellően patetikus, mégis működő keretet biztosított a történetnek, és megadta a remek felütéseket, ami kellett ehhez a nagyszabású sztorihoz. Mégis hiányoltam Thanos igazi motivációját, ami miatt az Infinity War nekem nagyon is működött: ott a titán céllal pusztít, nem l'art pour l'art, hanem célja van ezzel, míg itt a Halállal való eljegyzés és az őrület szándéknak túl kevés, bár kétség kívül költői képet eredményez.
Így a fő történet inkább remek rajzolásával, energikus képeivel nyűgözött le inkább. Nagyon tetszett a színek kavalkádja, főleg a sok vörös, és az egész oldalas arcok. Geoff Shaw remekül ábárzolta az érzelmeket, de a harcok is kellően látványosra sikerültek, tablóin pedig az ahhoz értőek biztos rengeteg részletet fedeznek fel. A másik kedvencem egyértelműen a Szellemlovas karaktere volt: őrült kommentárjai remekül feldobták az egyébként egysíkú történetet.

A kötet másik nagy erénye a Thanos Annual 1 fordítása. A kis epizódok (az ókori eposzokhoz hasonlóan) remekül színesítették Thanos figuráját, vagy kiváló szórakozásnak bizonyultak. Az illusztrációk pedig kellően szolgálták a történet céljait, helyenként más mélységet is adtak a történetnek, mélyítették a tragédiát, megmutatták a pusztítás líráját, vagy különös feszültséget vittek karikatúraszerű képeikkel az alapvetően tragikus mesébe.

A Főnix lángol. Galactus fal. A Szemlélők megfigyelnek. Az Égiek ítélkeznek. Thanos él. Thanos tagad. Thanos győz.
*
A hatalmas Thanos az ő óriási, pusztító trónján. A hamu ura. A semmi királya. Győztes. Vitathatatlanul…
…és egyedül.
*
Nos, úgy ér véget, ahogy minden valaha elmesélt történet véget ér… a halállal.

Sokkal jobb volt, mint vártam, igazi (jó értelemben vett) elszállt állatság.* A Kozmikus Szellemlovas jelenléte nagyon jót tett a kötetnek, simán az egyik legjobb Marvel-karakter, itt pedig kiválóan oldja az apokaliptikus vízió komorságát, kontraszttal emelve ki Thanos sorsát.
A másik kedvencem a spoiler volt, aki itt eléggé hasonlított a spoiler verzióhoz (ami nem baj, sőt). Külön kiemelném még az Annualból átemelt rövid kis szösszeneteket, amik, ha lehet, még betegebb és elborultabb, ugyanakkor roppant szórakoztató képet festenek az Őrült Titánról.
A grafikai kivitelezés pazar: látványos, de nem temeti maga alá a történetet. Az ilyen képekért érdemes képregény kézbe venni. És hát melyik képregényrajongónak nem dobban meg a szíve, amikor a Bukott elmondja, miért várt eddig a végső összecsapással, vagy amikor a Lovas megmutatja, hogy mire képes?
A magyar kiadás a szokásos Fumax-minőség. Összességében öt vérhópehely az ötből.

*: spoiler

Oké, ez zseniális volt!

A fő sztori fordulatos, végig izgalmas, érdekes, a rajzok fantasztikusak, a befejezés pedig nem is lehetett volna jobb!

Aztán meglepődve láttam a szerző levele után, hogy itt még van valami!
Rövid történetek, amiket nem spoilereznék le semmilyen módon, legyen elég annyi, hogy mindegyik zseniális a maga módján!

Ez a kötet kötelező mindenkinek, főleg most, a Végjátékot is látva!

A kiadás egyébként hozza a szokásos magas színvonalú Fumax minőséget, remek munkát végeztek!

Aztamindenit. Erre nem voltam felkészülve. Donny Cates for president. Számomra eddig ez az év meglepetése. Zseniális sztori, Geoff Shaw bitangjó rajzai, első osztályú külcsín by Fumax – az összképet csak a némiképp túlságosan is összevissza Annual rontja el. Brofist!

Thanos sötét oldalát egy igazán sajátos, és elborult módon mutatja, be a Thanos Győz c. képregény, ami egyben azt is bizonyítja, hogy a karakter brutalitását még mindig van hova fokozni.
Donny Cates egy olyan szintű kreativitást vitt bele a történetbe, hogy csak néztem. Egy teljesen elrugaszkodott ötlettel állt elő, és az Őrült Titánt egy olyan aspektusból mutatta be, ahogyan korábban még nem volt szerencsénk látni őt.
Emellett az egész történet kapott Geoff Shaw rajzolásának, valamint Antonio Fabela színezésének köszönhetően egy olyan őrületes atmoszférát, ami tökéletesen párhuzamban állítható Thanos igazi, mélyről jövő jellemével.

Messze az idei év egyik legigényesebb története, amit bátran tudok ajánlani minden Marvel rajongónak. Engem kilóra megvett!

Mindig pici félelemmel kezdek bele egy-egy szuperhős/egyéb karakter a történetfolyamból kiragadott részeit tartalmazó kötetbe, mert nem tudom, mennyire szükséges ismerni az előzményeket, mennyiben lehet támaszkodni a filmekre (ugyebár itt eléggé nagy eltérések is szoktak lenni). Szerencsére a Thanos győz c kötet teljesen megállja a helyét mindenféle előzetes tudás nélkül (oké, annyit nem árt tudni, hogy ki az a Thanos, meg egy-két ismertebb szuperhőssel kell tisztában lenni – bár szerintem ez utóbbi sem akadályozza az érthetőséget/élvezhetőséget).
A történet, mint ahogyan a cím is mutatja, arról szól, hogy milyen lenne a világ, ha Thanosnak sikerülne elpusztítania minden ellenségét és ő lenne a mindenség ura. Nos, sejthetjük, hogy a világ nem fog virágba borulni, nem lesz teljes a boldogság, de a szerző azért ennél egy picit tovább is megy, sőt, egész jó csavarokat is behoz a történetbe, és itt nem csak a befejezésre gondolok. Persze, az is egészen jó, nekem különösen tetszett a lezárása ennek a sztorinak – igazából az utolsó szám (Thanos Annual 1.) az, ami miatt levontam egy fél csillagot, nekem az nem hiányzott volna, ha kimarad a kötetből. (Értem amúgy a funkcióját, de ha nem kaptuk volna meg, akkor sem dőlök a kardomba.)
Ki kell emelnem a történetnek a filozofikusságát, ami tulajdonképpen azért is nagy szó, mert elég erőteljesen van jelen, még úgyis, hogy ez a kötet inkább a látványra megy rá (értsd, rengeteg képet kapunk – gyönyörű a képi világ! – és nagyon minimális szöveget). Ilyenkor gondolkodom el újra és újra azon, hogy mennyire is tehetségesek a képregényrajzolók és -írók, hogy az az átlag 24 oldal is mennyi mindent tud magában rejteni, és hogy milyen jól is lehet történetet mesélni, karaktert ábrázolni, világot bemutatni pusztán illusztrációkkal. Szóval, az alkotóknak gratula, a Fumax Kiadónak meg ezer hála, hogy megjelent hazánkban is ez a kötet.

Túl sokat nem vártam a kötettől, így mindenképp pozitív meglepetés, hogy nem tipikus szuperhősködés, hanem egy komor, jól megírt, jól megrajzolt, modern történet. Nyilván van benne egy kis franchise-hangulat, hiszen az MCU-filmek nélkül valószínűleg nem nagyon érdekelt volna senkit egy Thanos-cím, de szerencsére az idióta Avengers és egyéb szuperek itt csak addig tűnnek fel spoiler szuperhős-sztorinak túl véres, de azért van benne néhány feszültséget oldó poén is, amik egy kicsit el is kendőzik a történet hiányosságait, mert azért bunyóból és először üss, aztán nyelvelj-ből azért itt sincs hiány. Death minden egyes képkockája zseniális, de ami miatt nem tudok öt csillagnál kevesebbet adni, azok a kötet végi kis színesek, apró szemelvények Thanos mindennapjaiból, ami már-már a deadpooli infantilizmus határát súrolja és egy kicsit görbe tükör az egész Marvel-univerzumnak is – vagy legalábbis én annak érzem. A borító mondjuk elég ocsmány, nem áll összhangban a nívós belbeccsel, bármelyik borítóvariáns jobb választás lett volna, vagy a hátoldali, kissé spioleres kép.

Egy alapvetően nem rossz történet egy olyan szereplőről, aki mindig csak negatív színben tűnik fel.
A történet nem lesz a kedvencem, már csak azért sem, mert az én kedvenc karaktereim közé tartozik Bruce Banner és Frank Castle. Viszont a halál úrnő ábrázolását és szerepét imádtam.