Az ​Aranypinty 57 csillagozás

Donna Tartt: Az Aranypinty

„Olvastad ​már az Aranypintyet?” – koktélpartik és baráti beszélgetések visszatérő kérdése volt ez a könyv megjelenése idején Amerikában. Tizenkét év hallgatás után jelentkezett új könyvvel az amerikai kortárs irodalom egyik legtitokzatosabb ikonikus figurája, és bebizonyította, hogy megérte a várakozást.
A könyv páratlan módon rögtön a második helyen nyitott a The New York Times bestsellerlistáján, majd hamarosan első lett, és 40 héten át szerepelt a tíz legolvasottabb könyv között. A kritikusok Az év könyvének választották, és 2014-ben elnyerte a Pulitzer-díjat. Ezzel egy időben megkezdte hódító útját a nemzetközi színtéren is: Finnországban, Franciaországban, Németországban és Olaszországban is bestseller lett, és eddig több mint 30 nyelvre adták el a jogokat, a megfilmesítésért pedig a legnagyobb hollywoodi stúdiók versengtek egymással.
A történet főszereplője egy szerető anya és egy távol lévő apa fia, a tizenhárom éves Theo Decker. Csodálatos módon túlél… (tovább)

Eredeti mű: Donna Tartt: The Goldfinch

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Park, Budapest, 2016
800 oldal · ISBN: 9789633553459 · Fordította: Kada Júlia
>!
Park, Budapest, 2016
798 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633551899 · Fordította: Kada Júlia

Enciklopédia 5


Kedvencelte 13

Most olvassa 25

Várólistára tette 148

Kívánságlistára tette 109


Kiemelt értékelések

>!
Littlewood P
Donna Tartt: Az Aranypinty

Rájöttem, mit bírok annyira Donna Tarttban. Ő is úgy tudja, hogy az emberrel minden fontos megtörténik az un. felnőtt élete megkezdése előtt. És azt, hogy minden, ami utána, abban a sok-sok évben jön, nem más, mint ezeknek a fontos dolgoknak a feldolgozására/megismétlésére/túlélésére (szerencsecsillagzat szerint aláhúzandó) tett folyamatos, hiábavaló kísérlet.
Ezt például én is így tudom, ezért hatnak rám ennyire azok a történetek, amik a felnövés folyamatával és a személyiség formálódásával foglalkoznak (hát igen, elég megnézni a kedvenc olvasmányaimat, nehezen is tagadhatnám). Ez biztos ízlés kérdése, én legjobban arról az életkorról szeretek olvasni, amikor még semmi nincs kőbe vésve, még ezerféle elágazást kínálhat a jövő, minden pont kialakulóban van. Mert akkor íródnak a dolgok, később inkább csak magyarázódnak, szóval a titok ott keletkezik. Ezért aztán bármiről szívesen olvasok, ami átvezet/visszatekint/kapcsolatot teremt a felnőtt- és gyerekkor között. Bármiről és mindenről. Még arról is, amikor ezek a fertőkök ottan tudatmódosítanak és szeszkualizálnak té s tova, és nemértemeztkiélvezi, akkor például én igen. Szóval a papírformának eléggé megfelelő eredmény volt, hogy megszerettem a főszereplőt és könnyen azonosultam vele. Vagy nem is azonosultam, inkább drukkoltam neki, pedig neki aztán kemény meló drukkolni, mert folyton csinálja a hülyeséget, és lehet tudni, hogy ebből gond lesz, de azért csak csinálja. Komolyan, ennyi aggódást egy őrangyal sem bírna leizzadás nélkül, amennyit én paráztam Theo dolgain. A hülyéje. Aztán a többi szereplőt is megszerettem, nagyon élőnek tűntek, Boris és Hobie olyanok, hogy ha leülnének az asztalomhoz, amikor mondjuk a barátaimat várom valahol, nagyon meg sem lepődnék. Pippa, de még a kevésbé fontos (?) szereplők is, mint Platt, vagy Kitsey is olyanok, hogy ugyan típuskarakterek, de mégis van bennük valami, amitől lejönnek a lapról, és ez a valami valószínűleg a rájuk szánt idő. Ennyi oldalban jut rájuk is, és ettől kiszínesednek. És hát Popcsik. <3 Ez a név. Az egyik legjobb poén, amit könyvben olvastam.
Ugyanezt az élő, tapintható hatást keltették a helyszínek, városok, éttermek, utcák, boltok, műtárgyak, általában, a tárgyak (ja, a tárgyakról majd később), amikor olvastam róluk. Az egyetlen, ami eleinte komolyan zavarba ejtett, az anakronizmusok voltak. Folyton szembejött valami, ami ellentmondott annak, hogy ez egy nagyjából mostanában/közelmúltban játszódó történet. Nem nagy, cselekményfordító dolgokra kell gondolni, csak mindennapiakra, de néha olyan érzésem volt, mintha itt valaki nem igazán lenne tisztában ez elmúlt húsz év technikai fejlődésével. Azaz a tényével még igen, csak a jelentőségével nem, hogy ez mennyire változtatta meg az emberek életét. Utólag sem tudom eldönteni, hogy Donna tényleg olyan típus, aki még mindig írógépen alkot (de csak ha nincs bedugva a mojoba), nyilván, mivel ez az egyetlen kultúremberhez méltó módja, vagy direkt így akarta. spoiler Aztán a könyv második felére ez is átment pozitívumba, mert akár szándékosan, akár véletlenül, de olyan érzést keltett, mintha a történet egyszerre játszódna napjainkban és száz évvel régebben, amitől időtlennek tűnt az egész.
De ami a lényeg, és ezzel kellett volna kezdenem ezt az értékelést, ha jól súlyoznék, hogy ez a könyv megerősítette azt a (tév)képzetemet, amely szerint van az a minőség, aminek az elismerése nem függ ízléstől. Nem arról van szó, nyilván, hogy mindenkinek tetszeni fog az egész, mint könyv, hanem hogy mindenki spoiler, aki végigolvassa annyit el fog ismerni, hogy Donnának legalább van egy jó oka az írásra. Az, hogy ő tud. És elég rendesen kiemelkedik ezen paramétere mentén a mezőnyből. Nem csak az összes indulóból, hanem az élmezőnyből is. Ez az a szint, ami már nem függ szándéktól, és ennek a felismeréséhez szerintem nem kell szakirányú képzés vagy annotált Joyce összes előzményként.
Az ilyen szellemdús, kifejező, átgondolt, klisémentes szöveget, amiben időnként meg kell állni, és úgy csodálni egy tökéletes mondatot, mint a címbéli festményt, akkor is nagyon szeretem olvasni, ha nem szól semmiről. Ez pedig ráadásul még szól is, kimondottan jó történettel, de mégsem az a lényeg. Mert tulajdonképpen a 80%-át ki lehetne húzni, és még mindig ugyanaz a történet maradna. Tény. Viszont messze nem ugyanaz a könyv. Szintén tény. Nem kisebb horderejű. Mert a különbség a jó és a mestermunka között valahol abban a 80%-ban van eldugva. De komolyan, ha szakácskönyvet írna, azt is elolvasnám. Vagy mosogatószer-reklámot. Vagy fejtegetést az élet értelméről, enyhén közhelyes tartalommal, egy egész fejezeten keresztül spoiler.
De száz szónak is egy a vége (ebben a könyvben, mert most elkezdett érdekelni és kikerestem, 297 ezer szó van, 297 ezer jó szó, egyébként, és abból meglepő módon az egyik az utolsó), szerintem Donna Tartt stratégiája elég jó. Nekem ez elég jól alátámasztotta, hogy hatékonyabb tízévente írni egy könyvet, mint évente tízet.

20 hozzászólás
>!
Kkatja
Donna Tartt: Az Aranypinty

Aztakutyapintyét, ez aztán lefárasztott, egyfelől a súlya végett (majd két kilós féltégla) másfelől a mondandóját tekintve is.
A titkos történetet imádtam, csakis erre való tekintettel küzdöttem át magam ezen a majd 800 oldalon, mert küzdelem volt ez a javából, molytársak, küzdelem az unalom ellen, a túlírtság és a cselekmény semmilyensége miatt. Mert míg A titkos történet egy vérbeli, feszes, izgi lélektani thriller volt (emlékezetem szerint), ezt mintha nem is Donna írta volna… illetve nem akarom ennyire lehúzni, mert a hangulatai és pillanatképei néha veszettül a helyén voltak és elvarázsoltak, no meg a filológiai eszmefuttatásait is imádtam, de ez sem tudta feledtetni a cselekmény iszonyat vontatottságát, érdektelenségét, mert annyira nem érdekelt a drogos, piás, Pippáról álmodozó Theo, mint amennyire nem fogott meg az örök rosszfiú Boris sem, hiába olvastam róla több száz oldalt, és a többiek sem éltek, mind papírszereplők voltak egy papundekli világban.
A bútorrestaurálós részek viszont tetszettek, ott szinte éreztem a viasz és a terpentin illatát, de a többi sajnos, túl nyögvenyelős volt.
Theoban az anyja elvesztése utáni lelkiismeretfurdalás és fájdalom átmegy egy örök veszteségtől való rettegésbe spoiler, ami végigkíséri a későbbi útját, keveredve az apja és önmaga iránt érzett undorral, amiből aztán masszív önsorsrontás lesz az évek során.
Viszont valaki elárulhatná, hogy az elején annak mi értelme volt, amit az öreg mond Theonak a halála előtt (Tűz. A villa Ma~adiban. On a tout perdu. – Mondd meg Hobie-nak, hogy tűnjön el a boltból. Mert ezekre később semmilyen utalást, kifejtést nem találtam… vagy csak átaludtam…)
Na mindegy, bennem azt az érzést keltette, hogy a fele ilyen terjedelemben sokkal jobban kidolgozva egyes karaktereket, sokkal élvezhetőbben működött volna a ez történet, és a végét is szebben lezárhatta volna, ott is mintha elfogyott volna belőle a szó (vagy csak rászóltak, hogy köszi Donna, ennyi elég lesz) sitty-sutty kész vége…
Sokkal jobbat vártam, kár érte és azért a Pulitzerért…

>!
Park, Budapest, 2016
798 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633551899 · Fordította: Kada Júlia
14 hozzászólás
>!
meseanyu MP
Donna Tartt: Az Aranypinty

Kevésbé tetszett, mint A titkos történet, a vegasi részt sokszor kimondottan untam, meg persze nagyon taszító is volt. De összességében jó volt megint elmerülni egy ilyen lassú, nagy ívű történetben, annyi gyönyörű részlet, andalító mondat: kimondottan bekuckózós könyv, kiváló volt az ünnepek alatti lustuláshoz.

>!
mate55 P
Donna Tartt: Az Aranypinty

Donna Tartt egy olyan történetet vetett papírra, mely a rengeteg, alaposan kidolgozott karakterével, összetett, sok szálon futó sztorijával megfilmesítésért kiált. És ezt a kiáltást már rengetegen meghallották. Muszáj újra és újra feltennem egy kérdést, mert valahogy folyamatosan ez jár a fejemben, miközben a könyvről elmélkedem. A történet elején történt tragikus esemény spoiler után ki járt rosszabbul. Az anya, aki életét vesztette spoiler vagy Theo, aki csodával határos módon megmenekül, de minden összeroppan körülötte? És ennek a tragikus eseménynek következtében kezdődik a fiú számára az az élet, amely szinte folyamatos lecsúszás a (jó és rossz döntések) hatására. Látszólag Theo a regény főszereplője, ám „szerepe” nem lenne ilyen jól működtethető potenciális háttér nélkül. Rendkívül érdekes ugyanis a személyiségfejlődése, mely során a hallgatag, visszahúzódó, másoknak megfelelni akaró, ám némi talpraesettséggel és önállósággal is rendelkező fiúból az évek során egyre inkább olyan felnőtt válik, aki megpróbálja eldönteni, hogy mi a jó neki, és aszerint cselekedni. Rendkívül fogékony a bűnözésre, ugyanakkor egy ilyen fiatalember esetében persze a szerelmi szál is másként működik. Hisz nem az a lángolóan romantikus alkat, teljesen másként éli meg az ilyesmit, mint egy átlagos irodalmi hős. Túl lehet lépni valaha is a múlton? Magunk mögött lehet hagyni a fájdalmat, a gyászt, a szenvedést, az emlékeket, hogy végre valahára újra boldog és teljes életet éljünk? Mélyebb és szebb annál. Igazabb. Olyan, mint az Aggteleki cseppkőbarlangba a cseppekből épülő cseppkövek, mint a Lillafüredi-tó, amin, nyaranta csónakázni szoktunk, vagy mint a Szinva-hegyi patak, ami, ha leülsz mellé, lassan elmossa a bánatodat. spoiler

5 hozzászólás
>!
Dominik_Blasir
Donna Tartt: Az Aranypinty

Majdnem tökéletesnek tartom. Ez a majdnem azonban olyan súllyal telepszik rám, hogy már-már elgondolkodtam fél csillag levonásán (nah, de azt azért nem). Két gondom volt ugyanis Az Aranypinttyel: egyrészt nekem a Las Vegas-i idő után nagyon megtört a regény íve, nagyon nagy volt a váltás, és csak nehezen tudtam visszavergődni Theo életébe; másrészt pedig a végén egy kicsit kevésbé akciófilmbe illő megoldást is el tudtam volna képzelni. Az előbbit egyébként kiválóan ki lehetett volna küszöbölni mondjuk további háromszáz oldal betoldásával – engem nem zavart volna, tényleg.
Ez pedig mindent elmond arról, hogy mennyire szerettem olvasni (pedig nem vagyok egy hosszúkönyv-párti). Imádtam Theo felnövését, nem-felnövését, mégis-felnövését, kezdeti éveit New Yorkban, barátságát Borisszal, drogos-kereskedő világát újra New Yorkban, szerelmét, nem-szerelmét, barátait, művészettel és szépséggel kapcsolatos gondolatait, még az utolsó nagymonológot is az életről, mert abból minden benne van, ami mostanában foglalkoztat. Menthetetlenül rajongok Tartt stílusáért: valószínűleg biedermeier bútorokról is értekezhetne, akkor is belevetném magam a könyvébe. Ja, várjunk csak, de hát pont ezt tette.
Úgyhogy majdnem. Tökéletesnek pedig megmarad A titkos történet.

>!
HA86
Donna Tartt: Az Aranypinty

Végre! Végre olvashattam, annyi év várakozás után. :) És most, hogy az utolsó oldal –
ami nem más, mint köszönetnyilvánítás annak a rengeteg embernek, akiknek a közreműködése nélkül nem jöhetett volna létre ez a mű – többedik elolvasásán is túl vagyok, csak a mérhetetlen üresség maradt bennem. Mert amíg tartott a regény, addig esténként, a hosszú munkanapok végén volt egy másik életem is, körülbelül úgy, mint Babits Gólyakalifájában a főhősnek. És ebben a másik életben megtörténtek velem mindazok a dolgok, amelyektől ebben az életben rettegek, és azok is, amelyeket áhítok.
Mert miről is szól ez a regény? Leginkább talán veszteségről, gyászról, és az emberi élet múlandóságáról, szembeállítva a halhatatlan dolgokkal – például az igazán nagy műalkotásokkal, amelyek dacolva a térbeli és időbeli korlátokkal, emberek millióihoz jutnak el, és nem számít, eredetiben-e vagy csak reprodukciókon. És rámutatnak valamire, ami túlhúzódik a mi rövidke életünk káprázatán: valami igazira, amibe kapaszkodva (majdnem) minden földi szenvedés elviselhetővé válik, pusztán a tudat miatt, hogy az a valami – ebben a regényben történetesen Carel Fabritius 1654-es festménye, az Aranypinty ­– él, és élni fog azután is, hogy én már nem leszek.
Donna Tartt nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a regénnyel, ami örökérvényű kérdéseket feszeget (mi az élet értelme? hogyan lehet (túl)élni? hogyan kell helyesen élni? stb.), és én úgy érzem, a szó klasszikus értelmében nem tökéleteset alkotott – hanem értékeset. A különbség a tökéletes és az értékes között éppen annyi, mint az egyik szereplőnek, Hobie-nak a restaurátorműhelyében a nagyon régi, de alig használt, és éppen ezért hibátlan bútorok, és a nagyon régi, de agyonhasznált bútorok között. Az agyonhasználtban van egyfajta szándékolatlan többlet: fényes ott, ahol gyakran hozzáértek, csorba ott, ahol folyton nekiütötték a falnak és így tovább. Nem hibátlan, de nagyon is emberi. Éppen, mint Donna Tartt aranypintye, amiről néhány kritikus azt írja, valójában „pulyka”, érdemtelen a Pulitzer-díjra, és sikere (a Harry Potter sikeréhez hasonlóan) bizonyíték a felnőttirodalom infantilizálódására. Ha őszinte akarok lenni, akkor a kezemet a szívemre téve elismerem, hogy a fanyalgó kritikák nem teljesen alaptalanok. Ugyanakkor… Hobie szavai járnak a fejemben: (…) ha egy festmény igazán a szívedig hatol, hogy attól kezdve másképp látsz és gondolkodsz és érzel, nem az jut eszedbe, hogy „jaj, imádom ezt a képet, mert egyetemes érvényű”. „Imádom ezt a képet, mert az egész emberiséghez szól.” Ha szeretsz egy műalkotást, nem ez az oka. Hanem olyasmi, mint egy titkos suttogás a sikátorban. Pszt, te. Hé, kölyök. Igen, te. (782. o.)
És igen. Ha szeretsz egy irodalmi alkotást, arra ugyanez érvényes. Azért szereted, mert a szívednek kedves: Hozzád szól, csak Neked írták.

13 hozzászólás
>!
szallosas
Donna Tartt: Az Aranypinty

„Az Aranypinty egy régen várt klasszikus történet veszteségről, megszállottságról, túlélésről és önmagunk megtalálásáról. Néhány oldal után magába szippant, nem hagy aludni, és nem engedi magát elfelejteni.” És tényleg. Amikor nem olvastam is ez járt a fejemben, most már, hogy elolvastam még mindig ott motoszkál hátul…
Néha nagyon szurkoltam Theonak, néha pedig kifejezetten ellenszenves volt! De semmiképpen sem hagyott nyugton. Mindenképp megérte elolvasni.

>!
zsófcsa 
Donna Tartt: Az Aranypinty

ejha… attól félek nem fogom tudni úgy értékelni ezt a könyvet, ahogy megérdemelné… sőt, azt kell mondjam, hogy ha tudom miről szól (azon kívül persze ami a borítóján szerepel), mielőtt felkerül a karácsonyi listámra, nem is biztos, hogy rávettem volna magam az elolvasására.
és attól függetlenül, hogy milyen hihetetlenül nyomasztó, elképesztően szépen van megírva. valóban letehetetlen, és bár a Pulitzert én is megkérdőjelezném, kötelező olvasmánynak mindenképpen jelölném! :)

>!
Cathleen
Donna Tartt: Az Aranypinty

_…értékelés nemsokára…_

A könyv nem tartogat túl nagy meglepetést, hiszen már a fülszöveg alapján sejteni lehet Theo sorsát…ennek ellenére megrázó és szomorú, minden egyes sora főleg úgy, hogy egy kis bepillantást nyerhetünk Theo és édesanyja szeretnivaló életébe. És ettől nagyszerű. Végre egy kortárs írótól származó könyv, ami igényes és tartalmas.
Donna Tartt gyönyörűen ír, végig Theo bőrébe tudjuk képzelni magunkat, a robbanás utáni órák, napok/hónapok/évek alatt…amíg felfogja, hogy édesanyja nincs többé, a bizonytalanság a jövőjét illetően, Barbouréknak köszönhető megmenekülése a nevelőszülőkhöz kerüléstől…édesapja hirtelen felbukkanása…a Las Vegasban töltött züllött élete Boris mellett, visszatérése New Yorkba, az újabb és újabb tragédiák, munka Hobie mellett, a drogok, a festmény eltűnése, majd a visszaszerzésére tett kísérlet. Tartt mindezt olyan érzékletesen írja le, hogy mi is félig-meddig kábultan mintha csak beszedtük volna azt, amit Theo haladunk lapról-lapra, oldalról-oldalra Theo életében és azon kívül is…hiszen hiába tettem le a könyvet, folyamatosan az járt a fejemben…vajon sikerül egyenesbe jönnie valaha a szereplőknek? Sikerül túltenniük magukat a tragédián és boldog életet élni? Nem tudjuk, az utolsó sorokat olvasva sem. Nincs kifejezett happy end…mégis megnyugszik az ember lelke, talán Theo jövője már szebb lesz.


Népszerű idézetek

>!
mate55 P

De néha váratlanul olyan hullámban tört rám a szomorúság, hogy fuldokoltam tőle, és amikor a hullám visszavonult, csak bámultam a hátramaradt, sós vízben ázó roncsokat, amelyek olyan éles, könyörtelen és üres fényben úsztak, hogy szinte el is felejtettem: a világ nem volt mindig halott.

138. oldal

>!
mate55

– Könyvek? Jaj, ez nagyszerű. Az enyémet kiolvastam a gépen, kell egy új.

887. oldal

>!
nagyange P

Éjszakánként anyám sokáig ült a számológép mellett, és a számlákat tanulmányozta. Bár a lakbér fix volt, apám fizetése nélkül boldogulni minden hónapban kalandszámba ment, mert akármilyen új életet alakított ki magának máshol, a tartási elküldése nem szerepelt benne.

>!
mate55 

Köszönöm szépen a könyvet – ragadta meg a kezemet. – Ez a világ legcsodásabb ajándéka.

833. oldal

>!
mate55

A másik angolos csoport a Szép reményeket olvasta. Az enyém a Waldent, s én elrejtőztem a könyv hűvösségében és csendjében, amely menedéket kínált a sivatag fémlemezragyogásától.

341. oldal

>!
mate55 

Sose jutottam odáig, hogy olvassak, tudod, hogy leüljek az Anyeginnel… azt mondják, oroszul kell olvasni, fordításban nem érvényesül.

800. oldal

>!
zsófcsa 

Nagyon elszomorító, és olyasmi, amit csak most kezdek megérteni, hogy nem választhatjuk meg a szívünket. Nem kényszeríthetjük rá magunkat, hogy azt akarjuk, ami jó nekünk vagy ami jó másoknak. Nem válaszhatjuk meg, hogy milyen emberek legyünk.
Mert hát… vajon nem sulykolják-e belénk gyerekkorunktól kezdve, nem kultúránk soha kétségbe nem vont közhelye-e ez? … William Blaketől Lady Gagáig, Rousseau-tól Rúmíig és a Toscáig és Mister Rogersig furcsán egységes az üzenet, elfogadják nagyok és kicsik: ha kétségeink vannak, mit tegyünk? Honnan tudjuk, mi a helyes? Minden pszichológus, minden pályaválasztási tanácsadó, minden Disney-hercegnő tudja a választ: „Légy önmagad.” "Hallgass a szívedre."
De megmondom, mire szeretnék igazán, valóban magyarázatot kapni valakitől. Mi van, ha valakinek történetesen olyan szív jutott, amelyben nem lehet megbízni?… Mi van, ha téged a szíved valami kifürkészhetetlen okból, szántszándékkal és elmondhatatlanul tündöklő felhőben elsodor az egészségtől, háziasságtól, polgári felelősségérzettől és erős társas kapcsolatoktól meg a többi engedelmesen betartott mindennapi erénytől, egyenesen a rombolás, önfelemésztés, katasztrófa gyönyörű lobogása felé?

785. oldal

>!
Kkatja

     – Helló, szépségem. – Gyöngédsége főleg Pippának szólt, de éreztem, hogy egy kicsit nekem is. – Én megmondtam, hogy visszajön.
     – Te megmondtad! – támaszkodott fel a lány. – És most itt van.
     – Leszel szíves ezentúl hallgatni rám?
     – Én hallgattam rád. Csak nem hittem neked.

166. oldal

>!
Kkatja

Pippa csókjának íze (az a keserédes, különös íz) velem maradt egész úton visszafelé, amíg hajladozva és álmosan ültem a buszon, feloldódtam a bánatban és gyönyörűségben, valami szikrázó fájdalomban, amely a széljárta város fölé röpített, akár egy sárkány: fejem a felhőkben, szívem az égben.

167. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jessie Burton: A babaház úrnője
Dubravka Ugrešić: A fájdalom minisztériuma
Irvine Welsh: Mocsok
Marguerite Yourcenar: Mint a futó víz
Multatuli: Jáva gazdag és éhezik
Multatuli: Max Havelaar
Mischa de Vreede: 13 éves lány vagyok
Fons Adelaar: Hulla hopp
Ian McEwan: Amszterdam
Temesi Ferenc: Amszterdam stb.