A ​titkos történet 84% 678 csillagozás

Tulajdonképpen hihetetlen, milyen szimpla dolgokból áll össze egy ilyen nagy epikus regény. Kell hozzá: 1 rész erős sztori, 1 rész markáns szereplőgárda, majd megszórjuk az egészet innovatívan felhasznált regénytechnikai eszközökkel. Mindebből már olyan koktél keverhető, hogy az ember a kocsmaajtót se találja meg utána. Tartt égbekiáltó profizmussal alkalmazza ezeket a végső soron botegyszerű motívumokat, és (mint egy szem cseresznyét) a tetejére odabiggyeszt még némi görög filozófiatörténetet is, dekorációs elemként.

A titkos történet néhány egyetemistáról szól, akik úgy döntenek, megölik egyik barátjukat. Még mielőtt bárki spoiler-t kiáltana: ez a véres esemény már a bevezető oldalon megtörténik – maga az odavezető út az, amit Tartt a következő bő kétszáz oldalon kiszálaz. Olyan trükk ez, amit az írónő remek érzékkel választ ki a lehetséges megoldások közül. Ha ettől a bevezetőtől eltekintenénk, ez a könyv azokra az E/1-es jellemfejlődés-regényekre hasonlítana, ahol az elbeszélő személyes konfliktusokat él meg, barátokat szerez és veszít, míg a végén új személyiségként kerül ki a küzdelmekből (tisztára mint a Szívtipró gimi-ben… már ha valaki emlékszik még erre a korszakalkotó sorozatra egyáltalán…), de az a fránya nyitójelenet vészjósló árnyékként ott lebeg minden mondat fölött. Mert persze, az „új személyiség” dolog az éppen stimmel, de hogy milyen úton-módon… Ráadásul Tartt ahhoz is elég fifikás, hogy nem a regényvéget metszi le, és implantálja az elejére, hanem inkább a történet közepét – ha nem így tenne, aligha tudná tartani ezt a feszített tempót, a mese óhatatlanul vontatottá válna. A gyilkosság utáni események leírásában szintén brillírozik: tulajdonképpen egy detektívregényt fordít visszájára, amiben így nem a bűn felderítése, hanem az eltitkolása a cél – az olvasó pedig csak vakarja a fejét, hogy kinek drukkoljon.

Mindehhez pedig hozzáadódik a remek szereplőgárda. Richard a nagy Gatsby-féle én-elbeszélői vonulatot követi: egyszerre részvevője és elemzője az eseményeknek, de folyamatos küzdelmet vív azzal, amit játszótársai el akarnak leplezni előle. A másik kulcsfigura pedig barátja (és egyben a regény tulajdonképpeni súlypontja), a feledhetetlen Henry Winter, aki titokzatos bábjátékosként mozgatja az eseményeket. (Vagy az események mozgatják őt. Ki tudja. Meglátja, aki akarja.) És a többiek is: csupa autonóm figura. Külön értékelem, hogy Tartt elsősorban nem leírásokkal, hanem a jóval olvasóbarátabb párbeszédes módszerrel mutatja be egymásrahatásukat – és hát a jól megírt párbeszéd… az bizony nagy kincs. Mindig nagyon lelkes tudok lenni, ha valaki jól csinálja – valahogy úgy, mint Tartt. Szóval nagyszerű regény ez: cinikus és szép példabeszéd barátságról, gonoszról, esztétikáról és etikáról. És mindezek mellett még jól működő krimi is. Nagy élvezet volt olvasni.

Viszonylag sokáig olvastam ezt a könyvet és furcsa kettős érzelmek munkálkodnak bennem a történettel kapcsolatban. Bár jobban belegondolva annyira azért nem kettősek, mert azért azt egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy egyáltalán nem ragadott magával a történet, a könyv cselekménye. Viszont tetszett Donna Tarrt szép, lassan hömpölygő stílusa, amibe jól bele tudtam feledkezni, igazából csak ezért olvastam végig a könyvet, mert egy idő után a történések (vagy éppen a nem történések) már nagyon nem tudták lekötni a figyelmemet.

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2016/12/donna-tartt-titkos…

Igazi regény.
Nehéz, intellektuális téma.
Fájdalmas.
Leegyszerűsíthetetlen.
Az Aranypinty a nyomába sem érhet.
Fel vagyok kavarva.

Egyébiránt Az Aranypinty egyik mottója nagyon illik rá:
spoiler

A nagybetűs Könyvélmény.
Egyrészt végtelenül szerethető és szimpatikus szöveg, elképesztően gyönyörű mondatokkal. Lassan sodor magával, de mégis úgy, hogy sosem akarod abbahagyni, vagy legalábbis olvasnád még egyszer ilyen hosszan. Hagyományos cselekmény, coming-of-age-be mártott krimi, érdekel és izgulsz, miközben megismered szereplőit, barátkozol velük, lelkükbe látsz, átragad rád annyi szeretet az ógörög és a latin nyelv iránt, hogy holnap te is mennél nyelvet tanulni. Csodálkozva veszed észre, hogy vége – kezdenéd is újra, hogy még egyszer átélhesd ezt a hangulatot, ezt az érzést, ezeket az érzelmeket.
Másrészt pedig végtelenül okos és kegyetlen szöveg, ami a lelkedbe vág. Pontosan tudja, hogy mit érzel: Tartt profi ligában játszik, muszáj időnként újraértékelned mindent. Hogy még jobban fájjon, hogy még mélyebbre vonódj. És persze olyanokat mond, hogy nemcsak a történetben értékelsz újra dolgokat, de magadban is.
Egyszerre szép, magával ragadó és fájdalmasan elgondolkodtató. A legjobb kombináció. Mondom, Könyvélmény.

Rettenetes történet rendkívüli tudással megírva. Még most is borzongok tőle. Bevallom, nem tetszett, de annyira lekötött az írás, hogy képtelen voltam abbahagyni az olvasást, amíg meg nem emésztettem a maga teljességében. Ha egyáltalán valaha meg tudom.

Voltaképpen minden benne van, amit NEM szeretek a mai világirodalomban, és különösen az amerikaiakéban. De itt nincsenek sémák, nincsenek közhelyekbe csomagolt bölcsességek. Tényfeltáró módon meséli el a nyomasztó, tragikus történetet, amelyben senki nem szimpatikus, senki nem jó, és ennek ellenére senki nem gonosz. Csak sodródnak az eseményekkel a hősök, de a sorsukat jórészt vagy maguk alakítják, vagy maguk döntik el, engedik az erősebb egyéniségű társaiknak alakítani azt.

Szerintem ez nem bűnügyi regény, mert akkor a Bűn és bűnhődés is az. Lélektani regény igen, mert az elbeszélő folyamatosan boncolgatja az érzelmeit minden történéssel kapcsolatban, és próbálja megérteni a többiek indítékait.

Lehet-e élni úgy, hogy tudod, bűnt követtél el, az áldozatod nem érdemelte meg a sorsot, ami általad érte, és mégsem tehettél mást? Vagy ha mást tettél volna, mi történhetett volna? Jó oldalra álltál? Volt választásod? Mindig van választás.

A szereplők voltaképpen felmentik magukat, és megpróbálnak túlélni, de a lelkük mélyén tudják, hogy súlyos bűnt követtek el. Mindegyikük saját maga, a lelkiismerete által nyeri el méltó büntetését.

Ami nagyon nem tetszett, a bő lére eresztett monológok súlyos oldalakon keresztül az amerikai fiatalok egyetemi életéről, melyek főleg annak ecsetelésében tobzódtak, hogy milyen és mennyi kábítószer és alkohol fogyasztása után ki hogyan és hol és mennyit hányt, hogyan és mennyire volt rosszul. Sajnos ez engem nemcsak nem érdekel, hanem ha erről kell olvasnom, egyszerűen undorodom és felháborít. Az egész világ, ha ilyen. Ráadásul a történetvezetés szempontjából nem volt sok jelentősége.

Ami nagyon tetszett, a tanítási módszer a kiválasztottak számára. Hogy kötetlen beszélgetések zajlanak az órákon, nincs felelés és röpdolgozat, hiszen az a záróvizsgák célja és feladata. Van viszont kemény munkára ösztönző rengeteg házifeladat. (Csak azt nem értem, hogy lehet ezt állandó alkohol- és narkómámorban abszolválni.)

Tisztelt Írónő!

Amikor az első fejezet első oldalán ebbe a mondatba ütköztem: Ott töltött éveim feláldozható, műanyag pohárként eldobható múltat teremtettek nekem., elszomorodtam. Miért kellett ez a szószaporítás: feláldozható? Aztán rájöttem, hogy a szószaporítás önnél stíluselem – egyszerűen nem tud, vagy csupán nem akar tömören fogalmazni. És itt nem csupán azzal van bajom, hogy az effajta bőbeszédűség a mű terjedelmét is erősen megnöveli, hanem azzal, amikor a ráadás szavak, jelzők, mondatok már semmit nem tesznek hozzá az elmondottakhoz: se plusz információt, se plusz színt vagy árnyalatot. Nem vagyok a hömpölygő mondatok ellensége, például a József és testvéreiben lenyűgöz Thomas Mann zseniális locsogása. Ám a fölös mondatrészek úgy kókadoznak az irodalmi alkotásban, mint virágzó bokron az elszáradt levelek. S ilyen levelekből e regényében sajnos elég sokat véltem felfedezni.

Másik gondom e regényében egyes szereplők motivációjának és környezetének bemutatása. Éppen a narrátor esetében ezek igen gyenge lábakon állnak. A csóró családi kiinduló környezet képe sematikus és lapos – érződik, hogy ön nemigen élt ilyen miliőben –, gyorsan át is ugrik innét a sokkal ismerősebb középosztálybeli és egyetemi világba, aminek a rajza ellen nem emelhetek kifogást: amit jól ismer, azt pontosan is ábrázolja. Ám rögtön újra berzenkednem kellett az elbeszélő döntése miatt: spoiler. S az egyetemisták ténykedése általában is mintha fennkölt párbeszédekben, extravagáns kísérletekben és vad vedelésekben merülne ki. Nem régen fejeztem be Williams Stonerét, s rezignáltan kell megjegyeznem: annak szikár valóságát az ön romantikus kultúrhorrorja, spoiler meg sem közelíti.

Ám most valószínűleg igazságtalan vagyok, hiszen, míg a Stoner klasszikus, veretes szépirodalom, addig az ön munkája egy nagyon jó mesterségbeli tudással megírt bestseller, s egyes fordulatai, drámai csúcsai, a bűnügyi szál, spoiler igazán ügyes. Nekem inkább az a bajom, hogy ezzel az írással mintha komoly szépirodalmi babérokra pályázna, ám ahhoz egyfelől túlságosan extravagáns az elbeszélt helyzet (realizmusnak), másfelől viszont nem eléggé őrült (groteszknek).

Mindemellett szabadjon visszatérnem a kezdeti problémához: nem attól lesz egy regény nagy regény, hogy sok szóból áll. Conradtól A sötétség mélyén, vagy Vonneguttól Az ötös számú vágóhíd jóval rövidebb, mint az ön alkotása, csak azokban minden szó szükséges, és a helyén van. Ha e regény megírásának mintegy tíz évéből az utolsó két-három hónapot a tömörítésnek szenteli, lehetett volna a végeredmény még sokkal jobb is. Így sem veszítem önt szem elől, de legközelebbi könyvét némi szkepticizmussal veszem majd kézbe.

Őszinte híve,
kaporszakall

Ez megint lassú folyású volt (úgy látszik nekem ezek bejönnek, a férjem meg kitépi tőlük a haját), néha nagyon izgalmas, de nagyrészt inkább csak nagyon hangulatos, elmélkedős. Nem krimi vagy thriller, hanem lélektani regény, zsongítóan gyönyörű leírásokkal, érdekes figurákkal, elgondolkodtató történettel.

Donna Tartt szerintem egy Francis Scott Fitzgeraldba oltott Stephen King. Mondjuk majdnem meg is fojtott ezzel a minden részletre kiterjedő, plasztikus történetvezetésével.
Nem az, hogy letehetetlenül beszippant a történet, hanem hogy egyszerre vagyok kint is, bent is; részese úgy, mintha csak egy ablakmélyedésbe, egy fa mögé bújva, szorongva lesném ki az egészet, ugyanakkor mégis egyfajta távolságtartó narratívával, epikusan hömölyögve szól a fejemben.
Én még könyvet ilyen lassan nem olvastam. Úgy értem, könyvet, amit élvezek, s aminek ezáltal a végére akarok járni. Na ennek nem akartam (élveztem, de még mennyire hogy élveztem), pedig én aztán szoktam akarni. Aztán az lett, hogy amikor már annyira aggasztónak találtam, hogy vége, hirtelen felindulásból megvettem Az aranypintyet. Csodás esték jönnek. (És rémes reggelek. De erre most nem akarok gondolni.)

Alapvetően vegyes érzelmeket váltott ki belőlem ez a történet. Már az első oldalakon kiderül,hogy egy főiskolai baráti társaság az egyik tagjukat megölik.
A könyv hátralévő részében az egyik barát lassan hömpölygő meséléséből ismerhetjük meg a miérteket. Mi vezetett odáig, hogy erre a tettre vetemedjenek? Engem igazából a túlzott alkohol és drog/gyógyszerek jelenléte zavart,ami mondjuk lehet állandó eleme ennek a korosztálynak (tisztelet a kivételnek),de nem tudtam elvonatkoztatni ettől.
De egy jó történet volt, helyenként körmömet rágva az izgalomtól olvastam :)

Élmény volt olvasni, mert egyszerre költői és festői az írásmódja. Tetszett az, ahogy átadja a sajátos sötét, kultikus hangulatát.
De a narrátor végig távol tartott magától a történettől, külső szemlélő maradtam. Ami annyira nem is baj, mert valójában a szereplőket sem volt könnyű kedvelni, így készséggel tartottam a két lépés távolságot. És sajnos sűrűn ki is zökkentem egyes részeknél, nem kötött le. off
Jóindulatú ez a 4*, többet vártam.