A ​kis barát 42 csillagozás

Donna Tartt: A kis barát

„– Szörnyű dolog gyereknek lenni – mondta –, mások kényének-kedvének kiszolgáltatva.”
A Cleve család nagy élvezettel idézi fel múltjának csaknem minden részletét, de egy végzetes anyák napja eseményeit nem hozzák szóba soha. Azon a napon a kilencéves Robin Cleve-et felakasztva találták egy fán az előkertben. Tizenegy évvel később a rejtély – és a bűncselekményre utaló talányos nyomok – megoldása még mindig ugyanolyan kilátástalannak tűnik, mint aznap, amikor megtörtént az eset.

A tizenkét éves Harrietet Houdini és Robert Louis Stevenson példája ösztönzi, amikor egyetlen barátjával nekilát, hogy megkeresse bátyja gyilkosát… és megbüntesse őt. De ami gyerekes játéknak indul, abból hamarosan sötét, veszélyes utazás lesz egy mississippi kisváros fenyegető alvilágában.

Eredeti megjelenés éve: 2002

>!
Park, Budapest, 2019
644 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633554135 · Fordította: Kada Júlia
>!
Park, Budapest, 2019
644 oldal · ISBN: 9789633555897 · Fordította: Kada Júlia

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Jim Hawkins · Maugli


Kedvencelte 3

Most olvassa 12

Várólistára tette 117

Kívánságlistára tette 116

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Amadea>!
Donna Tartt: A kis barát

Amikor dübörögve megkezdődött a karácsonyi szünet és sejthető volt, hogy tisztességes időt tölthetek az olvasással, úgy éreztem magam a könyvespolc előtt ücsörögve, mint egy gyerek a cukorkásboltban. Elkezdtem Az elvesztett gyerek történetét, de idegesített éreztem, hogy most nem erre van szükségem. A tekintetem tétován visszarebbent a polcokra és magához vonzotta a fakó fekete háttéren baljósan imbolygó kígyórajz.

Sejtettem előre, hogy ennek a könyve nyert ügye van, mégiscsak Donna Tartt írt egy Délen játszódó regényt! A megérzésem nem csalt, a könyv felvonultatott kb. mindent, amit szeretek; bizonyos hangulati elemeket, érdekes szereplőket, olyan apró, hétköznapi részletekkel, amelyektől sokan a világból kiszaladnak, de engem kilóra meg lehet velük venni. Nagyon, nagyon lassan olvastam, hogy soha ne legyen vége.

Vannak bizonyos sztereotípiák, amelyek minden, déli környezetben játszódó könyvben és filmben megjelennek; a forró nyarak álmosító délutánjai, amikor kezd lecsúszni egy-egy ital (hogy aztán a fülledt estében még több kövesse és felszínre hozza a régi családi sérelmeket, mert itt minden családnak vannak eltemetett titkai, de inkább pokollá teszik egymás életét, mintsem új életet kezdjenek máshol), a vontatott beszédmód és jellegzetes kiejtés, az oszlopos, fehér házak és a nyomorúságos kalyibák ellentéte, a szélben lengedező fehér lepedők és a mocsár szélén tengődő családok mocskos kölykei, a fekete szolgálók helyzete, akik jobban szeretik a családok gyerekeit, mint a saját szüleik, az ideggyenge, egész nap ágyban heverésző anyák, a kígyók (rengeteg kígyó), a krokodilok, legyek és a misztikus-rituális beütésű gyilkosságok.

Donna Tartt az összes ismert klisét felvonultatja, de az ő éles látásmódja révén lesz ez a regény lebilincselő (nem mintha velem nehéz dolga lenne, de értékelem az igyekezetét). Elképesztően élők a karakterei, főszerepben a Cleve család nőtagjai; az álmatag, Ofélia-szerű szépség, Allison, az öntörvényű, vadóc Harriet, a család gerincének számító, vaskezű nagymama, Edie és a nénikék, ezek a víg vénkisasszonyok, akik pasztellszín csacsogásukkal állandó hátteret szolgáltatnak a család számára. Benne van a gyerekkor minden kalandos izgalma és három generációra visszamenően a család története – kissé kifigurázva a déli módit, pl. a Nagy Családi Rezidencia nem valami hangzatos ültetvényes névre, hanem az Istencsapásra hallgat –, köztük a szörnyű eset, amikor Allison és Harriet testvérét, a kilencéves Robint meggyilkolták.

Ez vet örök árnyékot a család életére és ez lesz a tizenegy-két éves Harriet megszállottságának tárgya, kideríteni, ki ölte meg a bátyját. Azt hinnénk, egy kisvárosban semmi baja nem eshet, de többször kerül komoly veszélybe, amikor a helyi törvénykerülő, börtöntöltelék család után nyomoz, aminek az egyik tagja közveszélyes őrült, a másik elvakult hittérítő őrült, a harmadik meg szimplán őrült. Ám ez a könyv nem egy krimi, Harriet nyomozása gyakran háttérbe szorul, miközben arcok, történetek és érzelmek sokasága villan fel ebben a színes kaleidoszkópban (meg rengeteg kígyó).

Próbálom értelmesen összefoglalni, miért is olyan nagyszerű ez a regény, de nem igazán megy. Hátborzongató ez a nő, mennyire képes a szavak erejével egy teljes, létező világot megalkotni.

Ui.: A Park ismét egy igényes kiadványt adott ki a kezei közül, hálás vagyok nekik és legfőképpen Kada Júliának a fordításért.

1 hozzászólás
cseri P>!
Donna Tartt: A kis barát

Az összes Tarttok közül (3 db ugye) ez tetszett a legjobban, hogy most azért-e, mert tényleg ez a legjobb, vagy csak jókor talált meg, amikor nagy szükségem volt egy belemerülős olvasmányra, igazán nem tudom. Az biztos, hogy alig bírtam letenni. És hogy mit tud a könyv, hát, Tartt hangulatteremtésben erős, és minden könyve más környezetben játszódik, ez az igazi amerikai délen, Mississippiben, és ami a társadalmi körképet illeti, van itt nagy múltú, bár kissé lecsúszott igazi déli család (noha már a hetvenes években vagyunk, ha jól gondolom, de még csak nemrég kellett túladni az Istencsapás néven emlegetett impozáns udvarházon), fekete szolgálók, és lakókocsiban tengődő kocsmázó, lövöldöző, droggal kereskedő white trash. Nyár van, meleg, kígyók mindenütt, és két gyerek egy tizenkét évvel azelőtti bűntény nyomába ered.
spoiler
Biztos sok mindenről lehetne beszélni a könyv kapcsán, az egyik témája a trauma hatása. Ahogy egy gyerek tragikus halála után széthull az egész család. Ami valahol a legtermészetesebb, hogy ezek után már leginkább csak a túlélés marad, de ott van még két gyerek, akik ezzel teherrel nőnek fel. Lehet ezt jól kezelni? Persze hogy is lehetne. De mégis. spoiler
Szóval egy mesterien felépített, végig izgalmas, elgondolkodtató könyv, nagyon élveztem.

1 hozzászólás
Chöpp>!
Donna Tartt: A kis barát

Borzasztóan, és szinte végig haragudtam az írónőre. Ha nem Ő írta volna, el sem jutok a végéig. Meggyőződésem, hogy 200 oldal nagyon simán kihagyható lett volna belőle. Ráadásul a végének kellett volna a közepének lennie, majd onnan folytatni egy Igazi végkifejletig. Úgyhogy csalódás, és sajnálom a rá pazarolt időt. Leginkább azért vagyok mérges, mert aki ilyet tud írni, az nagyszerű és csodálatos könyvekre hivatott.

1 hozzászólás
volgyi_anna I>!
Donna Tartt: A kis barát

Nem volt rossz, nem vitás, mennyire jól ír Tartt, de ez a műve tényleg egy picit too much informationt tartalmazott :) Bírom a részleteket, az apró mozzanatokat, de sokszor gondoltam arra, hogy „jójó, de haladjunk!” Szóval ok, hogy atmoszféra meg hangulatteremtés, de engem ez így sokszor leterhelt.
A titkos történet misztikus eleganciájával szemben ezúttal végig nyomasztó sötétséget éreztem, és nagyon nagyon büdöset :) Meg embereket ismertem meg, akik nem figyelnek egymásra, folyton elbeszélnek a másik mellett már-már annyira, hogy ez a szemellenzős hozzáállás gyakran kizökkentett a valóságból, mert nem létezik, hogy ennyi érzelmi hajótörött ember sodródjon össze egyetlen lakatlan szigetre!
Így született a 4 csillag – mert hát jó volt ez, de a szöveg felének kipusztításával zseniális is lehetett volna.

HA86>!
Donna Tartt: A kis barát

Már megint az a fránya hangulat. És jellemábrázolás. Meg emberismeret és mesélőkedv. Ezekben erős az egyik kedvenc íróm, Donna Tartt, és gyanítom, ez az, ami miatt mi, rajongók, egyáltalán nem bánjuk az indokolatlanul hosszúra nyújtott cselekményt. Mert mintha nem is igazán maga a történet számítana, hanem az, hogy tartson még. Hogy ne kelljen hamar elbúcsúznunk Harriet-től és Hely-től, és ne csak annyit tudjunk meg róluk, amennyi a fő szál, Harriet bátyjának tizenkét évvel ezelőtti meggyilkolása, szempontjából releváns, hanem minél többet (bárcsak lehetne mindent!), ami ezen kívül esik. És Donna partner ebben. Megvan a kiindulópont (a kamasz Harriet ki akarja deríteni, hogy évekkel ezelőtt ki akasztotta fel a kertben a bátyját, a kilencéves Robint) és a baljós irány (talál egy minden szempontból „megfelelő” gyanúsítottat, akin bosszút akar állni), a kilőtt nyílvessző tehát biztos úton halad a cél felé. Ám a cél mintha egyre távolodna. Donna felduzzasztja a szikár cselekményt, hiszen pontosan tudja, hogy mi, ráérős olvasók, tudni akarjuk, Harriet a zacskós tejet vagy a dobozos tejet szereti-e jobban, … na meg természetesen az se mindegy, milyen mintájú a kedvenc ágyneműhuzata.
Lassan haladunk a végkifejlet felé, de mindeközben behatóan megismerjük Harriet-et és a családját; a barátját, Hely-t; betekintést kapunk a feketék és a fehérek, a módosak és a mélyszegénységben élők békés együttélését ellehetetlenítő gyűlölködésbe; és a semmiből felépül előttünk Harriet lakóhelye, a Mississipi-beli kitalált városka, Alexandria. Itt garmadával állnak a családi házak, a kertek dúsan burjánzó növényektől és illatos virágoktól pompáznak, de mintha mégis a lassú enyészet felé tartana minden. A település szélén álló hatalmas szálló évek óta üzemen kívül van, az utak hosszúak és porosak, elszaporodtak a mérgeskígyók, és nem ritka az sem, hogy kisebb hordákba verődve gyanús alakok lődörögnek a környéken. Mint tizenkét évvel ezelőtt azon a bizonyos napon is. És mivel a rejtélyes bűneset tettes híján megoldatlan maradt, Harriet családjának a gyász mellett azt is fel kell dolgoznia, hogy Robin halálának felelősét nem találták meg, és talán soha nem is fogják. A Cleve család nem beszél sem Robinról, sem a halálának körülményeiről, a lelkük mélyén azonban őrlődnek. Az apa az egyik leggyengébb láncszem: ő „munka” címszó alatt egy távoli városban kezd új életet, és az anyagi támogatáson kívül alig-alig vesz részt a családja életében. Az édesanya beleroppant fia elvesztésébe, napjai nagy részét a hálószobájában tölti, így Harriet-et, aki a tragédia idején pár hónapos, és a testvérét, aki négyéves volt, leginkább az anyai ági nagymama és annak nővérei, valamint Ida, a színesbőrű alkalmazott nevelik. Harriet, akit az írónő legalább részben saját magáról mintázott, talpraesett lány. Bálványozott hőse Scott kapitány és Houdini (ennek a történet végén még lesz jelentősége), könyvfaló, és amolyan kekeckedő típus, aki sem a bibliatáborban, sem az iskolatársai körében nem örvend nagy népszerűségnek. Amikor elhatározza, hogy kézre keríti bátyja gyilkosát, és bosszút áll rajta, épp a makacsságával, és azzal a tulajdonságával, hogy tévedhetetlennek hiszi magát, sodor életveszélybe másokat és saját magát…

Donna Tartt valahol a regényben arról ír, hogy szörnyű dolog gyereknek lenni: kiszolgáltatva a felnőttek kényének-kedvének. Nos, ez alighanem így van!, de ez a történet mintha megmutatná ennek a megállapításnak a fonákját is. Tudniillik, hogy szörnyű dolog felnőttnek lenni, kiszolgáltatva a gyerekek kényének-kedvének: ők nem büntethetők, gyanún felül állnak, és bármit megtehetnek. Mert ha le is buknak, mégis mit kapnak egy ejnye-bejnyén kívül? Semmit, még ha közben (felnőtt)életeket döntöttek is romba…

Hogy elfogult vagyok, az nem kérdés, a regény ugyanis az én fogalmaim szerint sem hibátlan. De hát hogyan is lehetnék szigorú, amikor egyebek mellett épp a túlírtságot szerettem benne, amit szinte minden kritikus hibaként ró fel? A túlírtságot, amikor is a türelmetlen olvasó számára hosszú oldalakon keresztül nem történik semmi, … míg a türelmes olvasó számára komplett világok, színek, hangulatok bomlanak ki ebből a „semmiből”.

Szóval, szerettem!, és már alig várom a negyedik Tartt-regényt. :)

kulturzaj>!
Donna Tartt: A kis barát

Ha röviden kellene megfogalmaznom, mi az, amit az amerikai nagyregényekben a legjobban szeretek, akkor mindenképpen az atmoszférát emelném ki. Minden olyan általam olvasott regénymonstrum, ami a tengerentúlon játszódik, a szokásosnál is nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a távolság ellenére is ott legyek egy másik idősíkban, egy tök más helyszínen, és igazság szerint akárhányszor kerülök ilyen könyvek közelébe, a lehető leghamarabb beszippantanak, minden lehetséges szabadidőmet velük töltöm, és abban a néhány napban, amíg olvasok, inkább vagyok ott, mint itt. Ez ritka tulajdonság, és az egyik mérőfoka annak, hogy van értelme a sokszáz oldalas terjedelemnek, a hosszú leírásoknak és a sok jelzőnek. Szóval annak, hogy 600 oldalban elmesélni valamit 100 oldal helyett nem felesleges az időhúzás. Tartt regényeinél – most már kijelenthető – egytől egyig ez történik velem.
Minden mást itt találtok: https://kulturzaj.blog.hu/2019/10/20/donna_tartt_a_kis_barat

1 hozzászólás
theodora >!
Donna Tartt: A kis barát

Ezennel teljes a Donna Tartt életműolvasásom…
A könyvet egy kis hiányérzettel tettem le – vártam a megoldást, azt hittem más szereplőknek is több szerep jut, de a nézőpont leszűkült Harrietre és a Ratliff családra – velük együtt a bűnre és a titkokra.
„– Szörnyű dolog gyereknek lenni – mondta –, mások kényének-kedvének kiszolgáltatva.”
A könyv végére ez a kijelentés mintha teljesen megfordulna – az éretlen, naiv gyermek olyan emberek sorsát alakítja, akikről nem is tudott korábban. Az alibije pedig tökéletes – ő gyerek, hogy tehette volna meg azt, amik történtek…?
Azt hiszem úgy vagyok ezzel a könyvvel, mint Az Aranypinttyel – amit szintén 4 pontosra értékeltem, utólag viszont erősebbnek érzem. Egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam és örülök hogy a polcomon van, mert valamikor újra fogom olvasni.
Bővebben: https://ittvalahol.blogspot.com/2020/05/donna-tartt-kis…

szofisztikáltmacska>!
Donna Tartt: A kis barát

Amit elsőként és mindfelett kiemelnék vastag betűkkel az az, hogy a hangulatteremtés csillagos ötös volt. Nem emlékszem, hogy olvastam volna valaha ennyire plasztikus, ennyire zsigerien átható leírásokat, táj-és hangulafestéseket, szinte odateleportált az író abba a nyomasztóan déli, nyomasztóan sötét kis Mississippi állambeli városkába. Nyirkosság, por, izzadság, kilátástalanság, időtlenség, kígyók és rovarok – csak néhány dolog, ami jellemzi ezt az Alexandria nevezetű fiktív várost, ahol a tizenkét éves Harriet él nővérével, anyjával és „nénikéivel”.

Tartt nagyon jól tud írni, ez egészen biztosan bebizonyosodott, azonban fájó szívvel, de igazat kell adnom azoknak a kritikáknak, amelyek szerint A kis barát túlírt. Én is így éreztem. A hihetetlenül szuggesztív és hátborzongatóan sötét bevezető után következik a többszáz oldalon át elnyújtott „semmi” – amit egyébként élvezetes volt olvasni, mert mint mondtam, Tartt igencsak tud írni –, és csak az utolsó, cirka kétszáz oldalba sikerült besűríteni némi történést is. A semmit itt most úgy értem, hogy a cselekmény szempontjából nézve semmi, mert egyébként nagyon fontos és komoly kérdéseket feszegetünk közben, elképesztően árnyalt karakterábrázolásokat kapunk, és betekintést nyerünk a déli társadalom problémáiba egyéni- és kollektív szinten is.

Mindezek ellenére vagy talán épp ezért, mégis elvarázsolt A kis barát. Ez nem egy krimi, senkit se tévesszen meg a fülszövege, A kis barát egyszerre drámai történet, családtörténet, szociográfia, felnövéstörténet és még sok minden más. Olyan igazi nagyregény.
Ajánlom a türelmes olvasónak, akiből egyre kevesebb van – annak, akinek nem a cselekmény a lényeg, aki szeret elveszni a mondatok szépségében, aki élvezettel olvas a szereplők mély lelkivilágáról, aki szeret hosszú oldalakat tölteni a feleslegesnek tűnő dolgok tanulmányozásával.
Bővebben: https://szofisztikaltmacska.blog.hu/2019/12/09/donna_ta…

_ada >!
Donna Tartt: A kis barát

Egy hét elmúlt, és még mindig azon gondolkodom, miről is szólt a regény? A gyerekkor béklyóiról, mikor mindig mindenki jobban tudja? A gyerekkor hátrahagyásáról? A céltalanságról? Megrekedésről? A múlt feldolgozásának képtelenségéről? Harriet nagy vágyáról, hogy lezárja Robin történetét? Hogy a kísértete ne lebegjen állandóan felettük, ne telepedjen rájuk? Miről szólt ez a regény?
Minden benne van: a rasszizmusban ragadt álmos déli városka 50 évvel ezelőtt; egy valaha prominens család megkopott tekintélye; nagynénik garmadája; a látszat fontossága (néha felsejlett bennem John Berendt krimije); gazdagok és szegények; őrült vallásosság, drogmámor, rémálmok, gőg és határt nem ismerő pénzsóvárság. Ha az egyetlen másik könyvéhez hasonlítom, amelyet olvastam (ó, tökéletes, tökéletes, titkos történet), akkor ennek kevésbé meghatározható a cselekménye, de a szereplők mindegyike hozza a megszokott Tartt-féle összetettséget. Egy kicsit mindenkit utáltam, egy kicsit mindenkit szántam, és senkit nem kedveltem. Lehet, hogy éppen ez az, ami vonz Donna Tartt könyveiben? Hiszen ezt is nagyon szerettem, bár messze nem annyira, mint azt a másikat… Ám a karakterek mellett muszáj megemlítenem az írónő briliáns hangulatteremtési képességét. Lehet, hogy klisének hangzik, de mintha ott lettem volna. Szóval nem csalódtam, jöhet az Aranypinty!

Anikó0909>!
Donna Tartt: A kis barát

Nem tudok úgy beszélni erről a könyvről, hogy ne térnék ki egy kicsit Donna Tartt korábban megjelent regényeire. Bár a magyar megjelenések nem követték a keletkezések kronológiáját, nekem a három könyv így ebben a sorrendben – A titkos történet; Az aranypinty és A kis barát – sokkal inkább írnak le egy ívet.

Nem hiszem, hogy egyedül vagyok azzal a várakozással, hogy minden egyes Donna Tartt kiadásnál egy újabb és újabb „titkos történetre” várok, ahol a kegyetlen és nyomasztó eseményeket is valami misztikus szépség lengi körül. Míg Az aranypintynél ez az Edgar Allan Poe-s sötét romantika már csak részben köszön vissza, addig A kis barátnál teljesen elmarad, és egy lecsupaszított, realista regényben kell szembesülnünk a nyomasztó valósággal.

A várakozásaimnak ilyenféle kigáncsolása miatt a könyv harmadánál meg is álltam, le kellett tennem. Elegem volt a poros, fülledt levegőjű kisvárosból, Harrieték házának nyomasztó légköréből, az utcákat ellepő csúszómászókból. Jó pár hetet rávártam, mire újra kezembe vettem, és folytattam az olvasást – immár teljesen más nézőpontból.

Így már sikerült figyelnem arra, hogy ott van az íráson Donna Tartt gyönyörködtető, ikonikus védjegye: a mikroszkópikus mélységekbe elmerülő és szerteágazó elbeszélés. Semmi sem érzékelteti jobban az örök érvényű bölcsességet, – mely szerint 'az út a fontos, nem a cél', – mint Tartt regénye, ahol az ötszázadik oldal után is úgy érzem, mintha még a történet elején tartanánk. De a végére be kell látnunk, hogy ez nem az a regény, amit a csomagolás alapján vártunk, nem egy tragédiáról és az azt követő a bosszúról szól, és nincs és nem lesz megoldás, amitől nagyot sóhajtva, nyugodtan hátradőlhetünk. Mert ezt sejteti a csomagolás, de más a tartalom, amihez más dinamika is illik, és ha ezt észrevesszük, akkor mégiscsak csodás meglepetést rejt a történet.

Mert egy éles társadalomkritika bontakozik ki, ahol lecsúszott vagy soha fel nem törő, nyomorban tengődő családok élik kilátástalan napjaikat, és próbálnak valami értelmet találni a hétköznapokban: víz alá bukva, levegőt visszatartó Houdinit játszanak, gondozzák az elhunyt testvérük szeretett kismacskáját, kátrányba ragadt szárnyú rigót igyekeznek megmenteni, de ebben a világban minden rohan a végzete felé.

Nincsenek szerető szülők, csak olyanok, akik meghaltak, vagy elhagyták a családjukat, vagy saját szobájuk bezárt ajtaja mögé bújva élnek. Nagymamák, akiket egy életen át vert a sors, vagy akik nem mernek szembenézni saját felnőtt gyermekük tönkrement életével, depressziójával, mániákus hajlamaival. Inkább évekig be sem teszik lábukat lányuk házának emeletére, nehogy szembesülni kelljen esetlegesen azzal, hogy az unokák embertelen és áldatlan állapotok között élik gyermekkorukat, ahol senki nem figyel rájuk. Ahol nincs biztonságos, meleg otthon. Színes bőrű, éhbérért dolgoztatott házvezetőnők vezetik a háztartást, de még ők is rezzenéstelen arccal fordítanak hátat a szeretetre epekedő gyermeknek, amikor becstelenség éri őket. Nincs család és nincs igaz barát sem. Ahogy nincs feloldozás és irgalom sem.

És végül még csak nem is a rossz az, aki elnyeri méltó büntetését, hiába akarunk hinni ebben. Elmosódnak a határok, nincs jó és rossz, csak szerencse és sors, ami egyeseket – talán csak ideig óráig, de – megment egy végzetes jövőtől, míg másokat örökre a mélybe taszít.


Népszerű idézetek

Chöpp>!

Számított arra, hogy sivár lesz az élete könyvtári könyvek nélkül…

422. oldal

Chöpp>!

Jó nagy szívás lesz a jövő, mi?

368. oldal

Kapcsolódó szócikkek: jövő
Chöpp>!

A madaraktól eltekintve (amelyek hangosan, áthatóan daloltak, eszelős optimizmussal, mint valami veszélyhelyzetben) az utca elhagyatott volt és csendes.

545. oldal

Chöpp>!

Egy idő után úgy érzed, semmi sem valódi. Levegőtlen utcák, színtelen ég. Üres épületek, csak papírmasé és hamis látszat mind. És ha elég sokáig autózol, gondolta, mindig visszajutsz oda, ahonnan elindultál.

460. oldal

Chöpp>!

És Harriet odahajtotta az arcát a vízhez, és beszívta a sose látott óceán csípős szagát, a sós levegőt, amiről Jim Hawkins beszél A kincses szigetben. Megtörő hullámok morajlása, különös madarak rikoltása és a Hispaniola dagadozó fehér vitorlái (akár egy könyv fehér lapjai) a felhőtlen, izzó ég előtt.

473. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jim Hawkins
Flora_The_Sweaterist P>!

Álomban vagy ébren csalóka játék volt a világ: elmosódó díszletek, gomolygás és visszhang, visszaverődő fény. És az egész kipergett zsibbadt ujjai közt, akár a só.

123. oldal

Flora_The_Sweaterist P>!

Nézzétek, ott jön Könyvmoly kisasszony!

406. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyvmoly

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Kathryn Stockett: A Segítség
John Grisham: A festett ház
William Faulkner: Zsiványok
William Faulkner: Míg fekszem kiterítve
William Faulkner: A legyőzetlenek
William Faulkner: Fiam, Absolon!
Justin Cronin: A szabadulás
Karen M. McManus: Lehull a lepel
Harlan Coben: Ne engedj el!
Steve Berry: Az elveszett parancs