A ​kis barát 77% 90 csillagozás

Mindig zavarba jövök, amikor egy könyvről alapvetően mást gondolok, mint a nagy többség. Csodálkozva láttam, hogy ennek a könyvnek az értékelése 80% alatti a Molyon, és a legtöbben túlírtnak tartják. Én meg csupa szuperlatívusszal szeretném méltatni.

Kétségtelenül igaza van azoknak, akik az amerikai írónőt az atmoszférateremtés nagymesterének tartják. A könyvet olvasva éreztem a szagokat, az ízeket, a hőséget, az iszonyatot, az undort, a félelmet, és, esküszöm, még a met hatását is átéltem, ahogy a gyásszal járó bánat is átjárta a szívemet. Hogy mindezek mellett a történet „soványka”, és száz oldalban elmesélhető? Ez azért elég sok remekműről elmondható!

A történet gyújtópontja egy kilencéves kisfiú spoiler halála – ez a tragikus esemény alakítja a szereplők egész további életét. Két családról szól a regény: a szebb napokat maguk mögött tudó Cleve-ekről, (ebben a családban csupa egyedülálló nő van), és a Ratliffekről (itt viszont a férfiak dominálnak), akik a társadalom és a város peremén élnek, bűnben és mocsokban, a felemelkedés és a kitörés legkisebb reménye nélkül, mert kicsi koruktól beléjük sulykolják (verik) az esélytelenség tudását. E két családon belül Donna Tartt kiválaszt egy-egy személyt, akikre koncentrál, akik szemén keresztül láttatja az eseményeket. Ezek a nézőpontok nem kizárólagosak, időről-időre mások kerülnek a középpontba, ám mindvégig a leghangsúlyosabbak: a huszonegy éves Danny Ratliff, a meghalt kisfiú egykori osztálytársa, börtönviselt, erősen drogfüggő, sodródó alak, aki még tud és mer álmodni a szebb jövőről, és a tizenkét esztendős Harriet Cleve Dufresnes. Harriet a gyászban nőtt fel. Csecsemő volt, amikor bátyja meghalt. Ez a feldolgozatlan (feldolgozhatatlan) haláleset alakította az ő és családja életét, mindennapjait, személyiségüket. Az anya begyógyszerezve képes csak elviselni a Robin nélküli napok, évek sivárságát. Allison, a testvér, álmatagon botladozik élete színterein, és hisztérikus fékezhetetlenséggel reagál minden veszteségre. A nagymama, Edie (Edith) a bástya szerepét vállalta, kemény, rendíthetetlen és távolságtartó. Robin halála pedig tabu téma, nem beszélnek róla. Mivel mindenki a maga keservével van elfoglalva, a kislány a családban szinte láthatatlan marad. Nem azt mondom, hogy nem szeretik, ó, nagyon is szeretik, de mégsem foglalkoznak vele. Kicsit figyelnek rá, kicsit beszélnek vele, kicsit gondját viselik – mindenki egy kicsit, de alapvetően él szabadon, mint a madár. Harriet roppant eszes és rendíthetetlenül magabiztos. Megelégelve a véget nem érő gyászt, ripsz-ropsz meg is oldja a tizenkét éve történt halálesetet, aztán eldönti, hogy bosszút áll… Hihetetlen, akciófilmekbe illő kalandokban van része. Bánat, keserűség, veszteségek, lelki és fizikai szenvedések sora tanítja meg a kislánynak, hogy az élet még annál is bonyolultabb, mint amilyennek ő tapasztalta addig. Az igazságosztó szerepét pedig jobb, ha nem osztjuk magunkra.

Nem ajánlom Donna Tartt e könyvét, csak azoknak, akik a történéseknél többre tartják az azokat átélő emberek személyiségrajzát, az eseményeknél a hangulatot. Csak azoknak, akik nem félnek teljes mértékben alámerülni egy regény titokzatos világába, és átadni magukat az érzéseknek, érzeteknek, érzelmeknek. És nekik is csak akkor, ha megfelelő a hangulatuk, mert azt hiszem, ezt a könyvet ki kell várni. Várni a megfelelő pillanatra, amikor olvasó és regény egymásra találhatnak.

Amikor dübörögve megkezdődött a karácsonyi szünet és sejthető volt, hogy tisztességes időt tölthetek az olvasással, úgy éreztem magam a könyvespolc előtt ücsörögve, mint egy gyerek a cukorkásboltban. Elkezdtem Az elvesztett gyerek történetét, de idegesített éreztem, hogy most nem erre van szükségem. A tekintetem tétován visszarebbent a polcokra és magához vonzotta a fakó fekete háttéren baljósan imbolygó kígyórajz.

Sejtettem előre, hogy ennek a könyve nyert ügye van, mégiscsak Donna Tartt írt egy Délen játszódó regényt! A megérzésem nem csalt, a könyv felvonultatott kb. mindent, amit szeretek; bizonyos hangulati elemeket, érdekes szereplőket, olyan apró, hétköznapi részletekkel, amelyektől sokan a világból kiszaladnak, de engem kilóra meg lehet velük venni. Nagyon, nagyon lassan olvastam, hogy soha ne legyen vége.

Vannak bizonyos sztereotípiák, amelyek minden, déli környezetben játszódó könyvben és filmben megjelennek; a forró nyarak álmosító délutánjai, amikor kezd lecsúszni egy-egy ital (hogy aztán a fülledt estében még több kövesse és felszínre hozza a régi családi sérelmeket, mert itt minden családnak vannak eltemetett titkai, de inkább pokollá teszik egymás életét, mintsem új életet kezdjenek máshol), a vontatott beszédmód és jellegzetes kiejtés, az oszlopos, fehér házak és a nyomorúságos kalyibák ellentéte, a szélben lengedező fehér lepedők és a mocsár szélén tengődő családok mocskos kölykei, a fekete szolgálók helyzete, akik jobban szeretik a családok gyerekeit, mint a saját szüleik, az ideggyenge, egész nap ágyban heverésző anyák, a kígyók (rengeteg kígyó), a krokodilok, legyek és a misztikus-rituális beütésű gyilkosságok.

Donna Tartt az összes ismert klisét felvonultatja, de az ő éles látásmódja révén lesz ez a regény lebilincselő (nem mintha velem nehéz dolga lenne, de értékelem az igyekezetét). Elképesztően élők a karakterei, főszerepben a Cleve család nőtagjai; az álmatag, Ofélia-szerű szépség, Allison, az öntörvényű, vadóc Harriet, a család gerincének számító, vaskezű nagymama, Edie és a nénikék, ezek a víg vénkisasszonyok, akik pasztellszín csacsogásukkal állandó hátteret szolgáltatnak a család számára. Benne van a gyerekkor minden kalandos izgalma és három generációra visszamenően a család története – kissé kifigurázva a déli módit, pl. a Nagy Családi Rezidencia nem valami hangzatos ültetvényes névre, hanem az Istencsapásra hallgat –, köztük a szörnyű eset, amikor Allison és Harriet testvérét, a kilencéves Robint meggyilkolták.

Ez vet örök árnyékot a család életére és ez lesz a tizenegy-két éves Harriet megszállottságának tárgya, kideríteni, ki ölte meg a bátyját. Azt hinnénk, egy kisvárosban semmi baja nem eshet, de többször kerül komoly veszélybe, amikor a helyi törvénykerülő, börtöntöltelék család után nyomoz, aminek az egyik tagja közveszélyes őrült, a másik elvakult hittérítő őrült, a harmadik meg szimplán őrült. Ám ez a könyv nem egy krimi, Harriet nyomozása gyakran háttérbe szorul, miközben arcok, történetek és érzelmek sokasága villan fel ebben a színes kaleidoszkópban (meg rengeteg kígyó).

Próbálom értelmesen összefoglalni, miért is olyan nagyszerű ez a regény, de nem igazán megy. Hátborzongató ez a nő, mennyire képes a szavak erejével egy teljes, létező világot megalkotni.

Ui.: A Park ismét egy igényes kiadványt adott ki a kezei közül, hálás vagyok nekik és legfőképpen Kada Júliának a fordításért.

Az összes Tarttok közül (3 db ugye) ez tetszett a legjobban, hogy most azért-e, mert tényleg ez a legjobb, vagy csak jókor talált meg, amikor nagy szükségem volt egy belemerülős olvasmányra, igazán nem tudom. Az biztos, hogy alig bírtam letenni. És hogy mit tud a könyv, hát, Tartt hangulatteremtésben erős, és minden könyve más környezetben játszódik, ez az igazi amerikai délen, Mississippiben, és ami a társadalmi körképet illeti, van itt nagy múltú, bár kissé lecsúszott igazi déli család (noha már a hetvenes években vagyunk, ha jól gondolom, de még csak nemrég kellett túladni az Istencsapás néven emlegetett impozáns udvarházon), fekete szolgálók, és lakókocsiban tengődő kocsmázó, lövöldöző, droggal kereskedő white trash. Nyár van, meleg, kígyók mindenütt, és két gyerek egy tizenkét évvel azelőtti bűntény nyomába ered.
spoiler
Biztos sok mindenről lehetne beszélni a könyv kapcsán, az egyik témája a trauma hatása. Ahogy egy gyerek tragikus halála után széthull az egész család. Ami valahol a legtermészetesebb, hogy ezek után már leginkább csak a túlélés marad, de ott van még két gyerek, akik ezzel teherrel nőnek fel. Lehet ezt jól kezelni? Persze hogy is lehetne. De mégis. spoiler
Szóval egy mesterien felépített, végig izgalmas, elgondolkodtató könyv, nagyon élveztem.

Borzasztóan, és szinte végig haragudtam az írónőre. Ha nem Ő írta volna, el sem jutok a végéig. Meggyőződésem, hogy 200 oldal nagyon simán kihagyható lett volna belőle. Ráadásul a végének kellett volna a közepének lennie, majd onnan folytatni egy Igazi végkifejletig. Úgyhogy csalódás, és sajnálom a rá pazarolt időt. Leginkább azért vagyok mérges, mert aki ilyet tud írni, az nagyszerű és csodálatos könyvekre hivatott.

Nem volt rossz, nem vitás, mennyire jól ír Tartt, de ez a műve tényleg egy picit too much informationt tartalmazott :) Bírom a részleteket, az apró mozzanatokat, de sokszor gondoltam arra, hogy „jójó, de haladjunk!” Szóval ok, hogy atmoszféra meg hangulatteremtés, de engem ez így sokszor leterhelt.
A titkos történet misztikus eleganciájával szemben ezúttal végig nyomasztó sötétséget éreztem, és nagyon nagyon büdöset :) Meg embereket ismertem meg, akik nem figyelnek egymásra, folyton elbeszélnek a másik mellett már-már annyira, hogy ez a szemellenzős hozzáállás gyakran kizökkentett a valóságból, mert nem létezik, hogy ennyi érzelmi hajótörött ember sodródjon össze egyetlen lakatlan szigetre!
Így született a 4 csillag – mert hát jó volt ez, de a szöveg felének kipusztításával zseniális is lehetett volna.

Már megint az a fránya hangulat. És jellemábrázolás. Meg emberismeret és mesélőkedv. Ezekben erős az egyik kedvenc íróm, Donna Tartt, és gyanítom, ez az, ami miatt mi, rajongók, egyáltalán nem bánjuk az indokolatlanul hosszúra nyújtott cselekményt. Mert mintha nem is igazán maga a történet számítana, hanem az, hogy tartson még. Hogy ne kelljen hamar elbúcsúznunk Harriet-től és Hely-től, és ne csak annyit tudjunk meg róluk, amennyi a fő szál, Harriet bátyjának tizenkét évvel ezelőtti meggyilkolása, szempontjából releváns, hanem minél többet (bárcsak lehetne mindent!), ami ezen kívül esik. És Donna partner ebben. Megvan a kiindulópont (a kamasz Harriet ki akarja deríteni, hogy évekkel ezelőtt ki akasztotta fel a kertben a bátyját, a kilencéves Robint) és a baljós irány (talál egy minden szempontból „megfelelő” gyanúsítottat, akin bosszút akar állni), a kilőtt nyílvessző tehát biztos úton halad a cél felé. Ám a cél mintha egyre távolodna. Donna felduzzasztja a szikár cselekményt, hiszen pontosan tudja, hogy mi, ráérős olvasók, tudni akarjuk, Harriet a zacskós tejet vagy a dobozos tejet szereti-e jobban, … na meg természetesen az se mindegy, milyen mintájú a kedvenc ágyneműhuzata.
Lassan haladunk a végkifejlet felé, de mindeközben behatóan megismerjük Harriet-et és a családját; a barátját, Hely-t; betekintést kapunk a feketék és a fehérek, a módosak és a mélyszegénységben élők békés együttélését ellehetetlenítő gyűlölködésbe; és a semmiből felépül előttünk Harriet lakóhelye, a Mississipi-beli kitalált városka, Alexandria. Itt garmadával állnak a családi házak, a kertek dúsan burjánzó növényektől és illatos virágoktól pompáznak, de mintha mégis a lassú enyészet felé tartana minden. A település szélén álló hatalmas szálló évek óta üzemen kívül van, az utak hosszúak és porosak, elszaporodtak a mérgeskígyók, és nem ritka az sem, hogy kisebb hordákba verődve gyanús alakok lődörögnek a környéken. Mint tizenkét évvel ezelőtt azon a bizonyos napon is. És mivel a rejtélyes bűneset tettes híján megoldatlan maradt, Harriet családjának a gyász mellett azt is fel kell dolgoznia, hogy Robin halálának felelősét nem találták meg, és talán soha nem is fogják. A Cleve család nem beszél sem Robinról, sem a halálának körülményeiről, a lelkük mélyén azonban őrlődnek. Az apa az egyik leggyengébb láncszem: ő „munka” címszó alatt egy távoli városban kezd új életet, és az anyagi támogatáson kívül alig-alig vesz részt a családja életében. Az édesanya beleroppant fia elvesztésébe, napjai nagy részét a hálószobájában tölti, így Harriet-et, aki a tragédia idején pár hónapos, és a testvérét, aki négyéves volt, leginkább az anyai ági nagymama és annak nővérei, valamint Ida, a színesbőrű alkalmazott nevelik. Harriet, akit az írónő legalább részben saját magáról mintázott, talpraesett lány. Bálványozott hőse Scott kapitány és Houdini (ennek a történet végén még lesz jelentősége), könyvfaló, és amolyan kekeckedő típus, aki sem a bibliatáborban, sem az iskolatársai körében nem örvend nagy népszerűségnek. Amikor elhatározza, hogy kézre keríti bátyja gyilkosát, és bosszút áll rajta, épp a makacsságával, és azzal a tulajdonságával, hogy tévedhetetlennek hiszi magát, sodor életveszélybe másokat és saját magát…

Donna Tartt valahol a regényben arról ír, hogy szörnyű dolog gyereknek lenni: kiszolgáltatva a felnőttek kényének-kedvének. Nos, ez alighanem így van!, de ez a történet mintha megmutatná ennek a megállapításnak a fonákját is. Tudniillik, hogy szörnyű dolog felnőttnek lenni, kiszolgáltatva a gyerekek kényének-kedvének: ők nem büntethetők, gyanún felül állnak, és bármit megtehetnek. Mert ha le is buknak, mégis mit kapnak egy ejnye-bejnyén kívül? Semmit, még ha közben (felnőtt)életeket döntöttek is romba…

Hogy elfogult vagyok, az nem kérdés, a regény ugyanis az én fogalmaim szerint sem hibátlan. De hát hogyan is lehetnék szigorú, amikor egyebek mellett épp a túlírtságot szerettem benne, amit szinte minden kritikus hibaként ró fel? A túlírtságot, amikor is a türelmetlen olvasó számára hosszú oldalakon keresztül nem történik semmi, … míg a türelmes olvasó számára komplett világok, színek, hangulatok bomlanak ki ebből a „semmiből”.

Szóval, szerettem!, és már alig várom a negyedik Tartt-regényt. :)

Ha röviden kellene megfogalmaznom, mi az, amit az amerikai nagyregényekben a legjobban szeretek, akkor mindenképpen az atmoszférát emelném ki. Minden olyan általam olvasott regénymonstrum, ami a tengerentúlon játszódik, a szokásosnál is nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy a távolság ellenére is ott legyek egy másik idősíkban, egy tök más helyszínen, és igazság szerint akárhányszor kerülök ilyen könyvek közelébe, a lehető leghamarabb beszippantanak, minden lehetséges szabadidőmet velük töltöm, és abban a néhány napban, amíg olvasok, inkább vagyok ott, mint itt. Ez ritka tulajdonság, és az egyik mérőfoka annak, hogy van értelme a sokszáz oldalas terjedelemnek, a hosszú leírásoknak és a sok jelzőnek. Szóval annak, hogy 600 oldalban elmesélni valamit 100 oldal helyett nem felesleges az időhúzás. Tartt regényeinél – most már kijelenthető – egytől egyig ez történik velem.
Minden mást itt találtok: https://kulturzaj.blog.hu/2019/10/20/donna_tartt_a_kis_barat

Déli családtörténet nagynénikkel, hideg limonádékkal, súlyos emlékekkel és keserédes anekdotákkal. Mérges kígyókkal, álmosító délutánokkal, társadalomkritikával, és gyerekekkel, akik próbálnak megoldani egy régi rejtélyt… A hangulata sokáig velem fog maradni, de nem volt egyszerű haladni vele a nyomasztó atmoszféra miatt.

Minden Donna Tartt-kötet értékelését egy kis áradozással kezdem arról, hogy mennyire imádom a stílusát. Egyszerűen olyan gyönyörűen ír, hogy az ő tollából akár egy használati utasítást is lelkesen olvasnék. A regényei legnagyobb erénye a fogalmazásmód és a hangulat, amik akkor is elviszik a hátukon a történetet, ha egyébként nem vagyok elájulva tőle. És tegyük hozzá, hogy mindegyik könyve teljesen más környezetben játszódik, mégis tökéletesen meg tudja teremteni a kellő atmoszférát. A leírásainak hála most is szinte úgy éreztem, mintha én is ott aszalódnék Alexandriában. Egyébként szerintem az elején nagyon Bellefleur-feelingje volt, legalábbis nekem az jutott eszembe róla.
Persze a történet sem rossz, csak egy kicsit túlírt, ami főleg a kétharmadánál szúrt szemet spoiler, és egy idő után mintha pont a terjengőssége miatt veszítené el a fókuszt. A drogos redneckek részeinek kapásból kivágnám a felét. (Azt hiszem, nem vagyok kábítószer-kompatibilis, Az Aranypintyben is ott jött el a mélypont.)
A többséggel ellentétben engem nem az zavart, hogy nem oldódott meg a rejtély, mert ha belegondolunk, akkor nyilvánvaló, hogy nem két tizenkét éves gyerek fog fényt deríteni egy évtizedes gyilkossági ügyre. Nem is éreztem úgy, hogy e körül forogna a történet, az én olvasatomban sokkal inkább a tragédia családra gyakorolt hatása volt a lényeges. Érdekes volt látni, Robin halála hogy megváltoztatott mindent és mindenkit – még Harrietet is, aki az eset idején csak kisbaba volt, de mégis az ismeretlen bátyja szellemének árnyékában telik az egész élete.
De emellett is annyira sokrétű a sztori, annyi minden felmerül, mintha egy hihetetlenül részletgazdag festményt néznék az amerikai Délről, és mindig felfedeznénk valami újat. Ott van a feketék és a fehérek ellentmondásos viszonya ez mindig felháborít, a gazdagok és a szegények ellentéte, mentális problémák, függőség, némi vallás, meg persze sok-sok kígyó. Közben pedig szinte elveszünk a mindennapok látszólag lényegtelen részleteiben. Egyébként érdekes, hogy nem lehet pontosan tudni, hol járunk az időben, de a sok kulturális utalás alapján én nagyjából a hetvenes évek első felére tippeltem. Habár talán egyszer említik, hogy Libby hány éves volt, amikor az apjuk meghalt (ehhez kivételesen van dátum), és tudjuk, mennyi idős a sztori idején, szóval ki lehet matekozni.
Az írónő a karakterizálás terén is remekelt, mint mindig. Igazán csak Idát és zártam a szívembe, de Harriet, Allison, Charlotte, Edie és a kedves nagynénik is remekül megalkotott szereplők… igazából mindenki, beleértve az ellenszenves személyiségeket is.
Furcsa módon nekem a legakciódúsabb rész tetszett a legkevésbé, picit zavarosnak éreztem, és nem is illett annyira a korábbi lassú, álmos hangulathoz. Mintha a kezdeti álmosító hőség után lassan gyülekeztek volna a viharfelhők, amikből a végére egy nagy vihar kerekedett, felkavarta az állóvizet és mindent összezavart. Arról nem is beszélve, hogy nem fér a fejembe, hogy tudott Harriet ennyit akciózni. Azok után, ami Robinnal történt, elég fura, hogy nem figyeltek rá jobban, ha tudták, milyen ki minden lében kanál. Legalább Edie ügyelhetett volna rá, ha az anyja nem is volt a topon.
Egyébként meg pont ott lett vége, amikor ismét érdekelni kezdett volna, hogy milyen hatással lesznek a történtek Harrietre.
spoiler
Már olvasás közben is elmerengtem rajta, hogy kit is takarhat a címben rejlő kis barát, de még nem véglegesítettem egyik ötletemet sem. Mindenesetre van néhány.
Kicsit sajnálom, hogy nem rövidebb úgy kb. 200 oldallal, mert – annak ellenére, hogy értékeltem a déli lassúságot – jobb lett volna kicsit feszesebb tempóval vagy csak kevesebb Ratliff-féle agymenéssel, de azért tetszett. Nem hiszem, hogy újra akarnám olvasni, de egyszer mindenképpen megérte. Donna Tartt olyan nagyszerű író, hogy nem tud olyat írni, amiben a hibái ellenére ne találnék valami kedvemre valót.

Rég jöttem ennyire zavarba, hány csillagot is kellene adjak egy könyvre. Mert ez a szám most az írónő eddigi teljesítménye miatt csúszott ide, így ez nem a teljesen elvárásmentes értékeléseim egyike.
A történet annyira nem állt össze nekem egésszé, és annyi helyen éreztem szerkezetbeli eltolódásokat, témák ki nem fejtettségei, valahol meg túlírtságait, hogy nagyon rossz ízt hagytak maguk után. Emellett persze mégis egy nagyon is olvasmányos és élvezhető élményt kaptam.