Sztálin ​és hóhérai 8 csillagozás

A zsarnok, és akik neki gyilkoltak
Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai

„Minél ​ártatlanabbak, annál inkább megérdemlik a halált.” Bertolt Brecht

A nürnbergi perek során világosan körvonalazódott az az alapelv, amely szerint emberiségellenes bűntettekre nem mentség, hogy tettesük parancsra cselekedett. A parancsteljesítésnek vannak erkölcsi következményei, akkor is, ha a parancsmegtagadást halállal büntetik. Sztálin és Hitler pribékjeiből éppen az az erkölcsi és társadalmi tartás hiányzott, amely erőt adott volna nekik az engedetlenséghez. A Szovjetunióban az, aki nem óhajtott részt venni a valódi vagy képzelt ellenség – burzsoák, trockisták, szabotőrök, fasiszták és cionisták – elleni boszorkányüldözésben, az maga is ellenségnek számított. Voltak azonban helyzetek, ahol lehetőség adódott az erkölcsi alapon történő választásra. És akadtak is néhányan, akik a fenyegetésekkel, a nélkülözéssel, a kínzással és a halállal szembenézve is ki tudtak tartani elveik mellett. De miért voltak ilyen kevesen, és miként lehetséges, hogy a fanatikusok,… (tovább)

>!
Park, Budapest, 2011
640 oldal · ISBN: 9789635309108 · Fordította: Makovecz Benjamin

Enciklopédia 4

Szereplők népszerűség szerint

Anna Ahmatova


Kedvencelte 1

Várólistára tette 5

Kívánságlistára tette 13

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
szikszai_2 P
Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

Megdöbbentő erejű könyv a huszadik század egyik legnagyobb diktátoráról. Ami meglepett, hogy mennyit olvasott Sztálin. Ugyanis nem éppen az olvasottságáról, hanem kitartásáról és kegyetlenségéről volt híres. Szépen felépített szerkezet és érthető nyelvezet jellemzi a művet. Akit érdekelnek a történelmi személyek hátterei azoknak okvetlenül el kell olvasni.

>!
borzface
Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

Hatalmas tudásanyagot adott át az író élvezhető stílusban és emberi léptékben !
A sztálini totalitárius diktatúra igaz története,közérthetően, és -ha lehet ilyet mondani- szórakoztatóan.Sehol máshol nem olvastam ilyen részletekbe menően Dzserzsinszkij-ről,Menzsinszkij-ről és Jagodáról. Jezsov és Berija azért jóval inkább kivesézett téma,de azok a részek is érdekesek voltak ! Alapmű és öt csillag !

>!
G011
Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

Kiváló könyv a szovjet bolsevizmus legbrutálisabb, legkegyetlenebb, legpokolibb időszakáról. Egy-két helyen számomra elfért volna kicsit több részletezés, elemzés (pld.: Kirov -gyilkosság), de így is alapmű lett nálam a sztálini időszakról.


Népszerű idézetek

>!
LNB 

Egy szerkesztő Anna Ahmatova védelmében megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy ha a Zvezda nem közölné a műveit, lehozná őket a Znamja – mire Sztálin közölte: „Na majd sorra kerül a Znamja is, sorra kerül az egész társaság…”

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

Kapcsolódó szócikkek: Anna Ahmatova
>!
LNB 

A mítosztalan valóságban Grúzia viharos múltja történelmi és politikai bölcsesség kútforrása lehet. Az ország középkori történelméről a szemináriumban hallottak megtanították Sztálint a hatalom megszerzésének és megtartásának stratégiáira és az abszolút monarchia eszméire. Az ország uralkodói – akár felépítettek egy birodalmat, mint a 12. századi grúz Bagratida-dinasztia királyai, köztük Dávid, az építő; akár elveszítették királyságukat, mint a 17. századi I. Tejmuraz – egytől egyik könyörtelen zsarnokok voltak, és irgalmatlanul elpusztították minden riválisukat, még azokat is, akik mellettük harcoltak. (Nem csoda, hogy Sztálin oly sűrűn széljegyzetelte a „Dávid, az Építő” lapjait.)
A középkori grúz uralkodók sztoicizmusa már-már az elmebeteg érzéketlenséggel volt határos. Az állam érdekeit messze a nép jóléte fölé helyezték; még saját családjuk javát is másodlagosnak tekinteték. Elszántan védelmezték ideológiájukat, az ortodox kereszténységet még olyan elképesztő cselek bevetésével is, mint az iszlám hit átmeneti felvétele, de mint jó keresztény királyok, vallásos hevülettel gyűlölték miatta önmagukat. Az Építő Dávid királyból (…) kézzelfoghatóan rajzolódik ki a bűnbe süppedő költő-király figurája, aki inkább engedi elveszni lelkét, hogy megmentse a királyságot. Ebben az öngyűlöletben, az ember lelki-szellemi romlottságának e mélységes meggyőződésében tapinthatók ki Sztálin istentelen, de kétségkívül vallásos szemléletének legmérgezőbb és legsötétebb vonulatai.

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

>!
LNB 

Sztálin elveszítette istenhitét, de megtartotta a bűnnel, a bűnbeeséssel, a kegyelemmel és a kárhozattal kapcsolatos kálvini felfogást, s megmaradt a szeretet mindenekfölöttiségébe vetett hite is.

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

>!
LNB 

…a művet (Dosztojevszkij – Az ördögök) mint az orosz irodalom legádázabban forradalomellenes alkotását hasznos olvasmánynak ítélte a szeminárium vezetése. A regényben egy cinikus provokátor egy önpusztító hajlamú arisztokratát és egy nihilista filozófust használ fel arra, hogy erőszakos fölkelést szítson egy kisvárosban – Sztálin kétségkívül sok ötletet merített belőle egy forradalom megszervezéséhez. Az egyik figurát, a teoretikust, aki kijelenti, hogy emberfejek millióinak kell lehullania a jövő nemzedékeinek boldogsága érdekében, Sztálin korántsem érezhette olyan rémisztőnek, mint Dosztojevszkij.

Akárcsak Dosztojevszkij hőse, Sztálin is olyan jogosítványokat keresett a filozófiában, amelyek birtokában áthághatja az emberi és isteni törvényeket. A legbeszédesebb kijelentés, amelyet valaha is tett, egy piros ceruzával írt bejegyzés Lenin elméleti munkája,a „Materializmus és empiriokriticizmus” (tanulmány az érzékeinktől független, valós világ létezéséről) 1939-es kiadásának hátsó előzéklapján. E pár sor machiavellisztikus fénybe állítja a dosztojevszkiji sátáni antihőst, s egyben úgy is felfogható, mint az egész sztálini életút jelmondata:

„1. gyengeség, 2. tétlenség, 3. ostobaság. Egyedül ezek nevezhetők bűnnek. Ezek kivételével minden más kétségkívül erény. Nota bene! Aki 1. (lelki értelemben) erős, 2. tevékeny és 3. okos (vagy tehetséges), az jó is, tekintet nélkül egyéb „bűneire”! A 2. az 1.-ből és a 3.-ból következik.”

Nem meglepő, hogy 1915-ben, amikor mindketten szibériai száműzetésben voltak, Lev Kamenyev (20 évvel később Sztálin agyonlövette, ekkoriban a mentora volt) egy Machiavelli-kötetet adott neki. Kamenyev Machiavelli- értékelése jól tükrözi a politikaelmélet emberének lelkesedését a korai előd iránt. Sztálin rokonszenve a pragmatikus elme vonzalma egy olyan szerző iránt, aki jogalapot szállít ahhoz, amit gondol és tesz. A marxizmus megadta Sztálinnak (és Leninnek) a célt: a cselekvés terminológiáját és igazolását, Machiavelli szolgáltatta az eszközöket: a politikai taktikát és az amoralitást. Sztálin ugyanabban az értelemben marxista, amilyen értelemben Machiavelli keresztény: mindketten a hatalom megtartásában látták az uralkodó egyedüli feladatát, és vizsgálat tárgyává tettek minden eszközt, amellyel a megszerzett hatalom megőrizhető, puszta zászlónak tekintve az ideológiát, amelynek nevében a hatalom uralkodik.

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

>!
LNB 

Ha mindenki csaló és áruló, aki együtt működött az Ohrankával, akkor a lenini Politikai Bizottság és az egész forradalom nem más, mint kapitalista összeesküvés – ugyanolyan értelmetlen és képtelen, mint Utah Állam Kommunista Pártjának utolsó ülése, amelyen a 17 résztvevő rájött, hogy mindannyian FBI-ügynökök.

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

>!
LNB 

Lenin szentségnek tekintette a demokratikus centralizmus elvét, amely szerint a párt központi bizottságában szavazással hozott döntés mindenkire kötelező. (Valójában ha szükség volt rá, a kisebbség véleményét pumpálták többségivé.) Sztálin nagyszerű tanítvány volt. Molotovnak a következőket fejtette ki:

„Tegyük fel, hogy a Központi Bizottságban 80-an vannak, akik közül 30 helyezkedik a helyes álláspontra és 50 a helytelenre, s így az ön irányvonalának aktív ellenségei lesznek. És miért fogadná el a többség a kisebbség álláspontját? (…) A kisebbség soha nem tudta kizárni a többséget. Ez csak fokozatosan mehet végbe. 70 kizár 10-15-öt, aztán 60 másik 15-öt. És fokról fokra minden lezajlik, a demokratikus centralizmus keretei között, a szabályok tényleges megsértése nélkül, s a végén a kisebbség marad többségben a K.B.-ban.”

Elvtelen könyörtelensége, energikussága és türelme mellett nemcsak a megfelelő pillanatra volt szüksége a hatalom megragadásához, hanem társakra is, akik készek meghalni érte – sőt akár ölni is.

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

>!
LNB 

A Szibériából, illetve Skandináviából 1917 tavaszán és nyarán Pétervárra érkező Sztálin, Kamenyev, Lenin és Trockij egy fölismerhetetlenségig megváltozott városban találta magát. Itt áldás és szerencse volt az élet ezekben a megújuló időkben – vagy legalábbis úgy tűnt. A cár és az udvar távozásával a nagylelkűek, a józanok és a derekak parlamenti kormányzata vette át Oroszország irányítását. Az arisztokrata liberálisok (alkotmányos demokraták) megosztoztak a hatalmon és az elveken a szocialistákkal és az alvó terroristákkal. Az olyan ember, mint Alekszandr Kerenszkij (a jogász és parlamenti szónok, az első Ideiglenes Kormány igazságügyi minisztere, majd miniszterelnök) megállta volna a helyét egy békés skandináv országban is. Ő és a hozzá hasonlók eltörölték a halálbüntetést, és teljes szólás-és gyülekezési szabadságot hirdettek. Felszámolták asz elnyomás eszközeit: a csendőrséget és a büntetések rendszerét. Az emberek kitódultak az utcákra, és szabadon hangoztatták követeléseiket – a háziasszonyok kenyeret akartak, a munkások átvették a gyárak irányítását, a tengerészek és a katonák fellázadtak tisztjeik ellen.

Voltaképpen demográfiai és politikai katasztrófa történt. Parasztok milliói és milliói haltak meg a frontokon, az életben maradtak pedig tömegesen dezertáltak, hogy elfoglalják a gazdátlanul maradt földeket. Százezernyi tiszt veszett oda, nem egy saját katonái keze által. Túlságosan kevesen maradtak életben ahhoz, hogysem etetni vagy akár igazgatni tudták volna a városokat. A háború elvágta Oroszországot európai szövetségeseitől, csak a Svédország és Norvégia felé irányuló nehézkes vasúti én tengeri összeköttetés maradt, meg a végtelenül hosszú vonatozás Szibérián át a Csendes-óceán és az USA felé. Mindez túl nagy teher volt a jó szándékú emberekből álló kormánynak, különösen, amikor azzal a dilemmával is szembesülni e kellett, hogy vagy magára haragítva a briteket és a franciákat (és kockáztatva a tisztikar lázadását), kilép a háborúból; vagy tovább harcol a „végső győzelemig”, s ezzel az elkerülhetetlen összeomlásba és a forradalomban hajszolja hazáját, hogy a bolsevikok és a szociálforradalmárok ragadják magukhoz a hatalmat az ország romjain.

A Kerenszkij-kormány tétovázott, de ha határozott döntést hoz, azt sem tudta volna végrehajtani. Ott ragadt a németek elleni harcban és a rend visszaállításában elkötelezett tisztikar üllője és a munkások és katonák kalapácsa között, akik elszántan törekedtek arra, hogy kiragadják a hatalmat a duma kezéből, és átadják az 1905-ös felkelés idején virágzott tanácsoknak (a szovjeteknek). Kerenszkij, aki ellenfeleinek egyik csoportját igyekezett a másik ellen kijátszani, lassan jelentéktelenné soványodott.

Lenin és Trockij – meg az olyan kisebb játékosok, mint Sztálin – különösebb nehézségek nélkül kerülték el a nem túl elszántan megkísérelt letartóztatásokat. A morálisan széthullott társadalom nem érezte szükségét annak, hogy megszabaduljon tőlük. Mind nehezebb lett élelmiszerhez jutni, a közlekedés, a szállítás és az orvosi ellátás összeomlott, az utcákon, sőt az emberek otthonában fegyveres rablóbandák bukkantak fel. A reményvesztett népesség kész volt elfogadni bármilyen, akár jobb-, akár baloldali erőt, amely magához ragadja a hatalmat, és meghozza a szükséges döntéseket.

A tavaszi örömmámor után a csalódás nyara és az elkeseredés ősze következett. Amikor novemberben – ama 10 nap alatt, amely megrengette a világot – a bolsevikok lecsaptak, és a vasúti csomópontok meg a telefonközpontok elfoglalásával megbénították Oroszországot, akkora volt az általános megkönnyebbülés, hogy végre akad egy csoport, amelyik vállalja a jövő felelősségét, hogy még elszántabb ellenfeleik sem voltak képesek szervezett ellenállásra. Eszméik nyugtalanítóak voltak, vezetőik baljóslatú alakok, de legalább véget vetettek a tehetetlenségnek, és betöltötték a vákuumot.

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

>!
LNB 

Lenin nem minden ok nélkül féltette az irháját. A tengerészek, akik sosem bocsájtották meg tisztjeiknek az 1905-ös felkelések irgalmatlan megtorlását; a katonák, akiket lábbeli és fegyver nélkül küldtek elpusztulni a frontra, míg tisztjeik biztonságos távolságban hátramaradtak; a gyári munkások, akiknek a fizetése már kenyérre és vodkára sem volt elegendő – a városi lakosság kész volt kirabolni és meggyilkolni bárkit, akiben kizsákmányolót szimatolt. Kerenszkij ideiglenes kormánya elítélt bűnözők és pszichopaták ezreit bocsájtotta szabadon, akik katalizátorként keveredtek az amúgy is veszedelmes gyúelegyhez, s a felbomló cári hadseregből nemcsak a gyilkoláshoz szokott emberek tömege jelent meg a polgári életben, de a büntetésüket frontszolgálatban töltő elítéltek is. A bűnözők közül sokan az új hatalom gyilkos pribékjei lettek. A bolsevikokat hatalomra juttató erőszakhullám először Petrográdon és Moszkván söpört végig; a matrózok két, kórházban fekvő minisztert is meggyilkoltak. A feldühödött tömegek bosszúszomját olyan törvényes és törvényen kívüli rendszer csatornájába kellett terelni, amelyekben felhasználható volt az osztályellenség felderítésére, begyűjtésére és semlegesítésére. Ez a csatorna volt a Cseka.

E belső háború legolcsóbb és biztosabb eszköze a golyó volt. A bolsevikok lármásan tiltakoztak, amikor a Kerenszkij-kormány a katonaszökevények esetében visszahozta a halálbüntetést, de 1918 februárjában – mindössze 2 hónappal a hatalomra jutásuk után – feljogosították a csekistákat, hogy saját belátásuk szerint, bármely más szervezet jóváhagyása, sőt vád és tárgyalás nélkül bárkit agyonlőjenek. Az immár élet és halál urává vált Cseka hallatlan mértékben megerősödött, és sebesen hozta létre fiókszervezeteit. 1918 júniusára minden munkás-és katonatanácsok fennhatósága alatt álló körzetben és járásban megalakult a helyi Cseka-szervezet. Illetőségük igen széles körű volt: kémelhárítás, a burzsoázia ellenőrzése, a szovjetek rendelkezéseinek végrehajtása – tevékenységük sokban függött a helyi tisztségviselőktől és az általános hangulattól. Ahogy a fehérek hadserege mindinkább kiszorult Oroszország középső részéből, úgy kerültek ezek a (…) helyi csoportok fokozatosan a Moszkvában székelő Dzerzsinszkij közvetlen irányítása alá.

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

>!
LNB 

Sokkal nehezebb volt olyan embereket találni, akik nem irányíthatatlan pszichopaták. Dzerzsinszkij hiába keresett „lángoló szívű, hidegfejű és tisztakezű” embereket; Lenin közelebb járt az igazsághoz, amikor megjegyezte: „Minden tisztességes emberre kilenc csirkefogó jut…”

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak

>!
LNB 

Az 1941-es emberveszteség (a Vörös Hadseregből csak a nyár és az ősz folyamán 2.841.900-an haltak meg vagy estek fogságba) arra kényszerítette Beriját, hogy korlátozza a kivégzések számát, és onnan pótolja az emberhiányt, ahonnan lehet. Két, a Gulagon sínylődő tábornokot, Kirill Mereckovot és Borisz Vannyikovot egy szanatóriumban helyrehoztak, és visszaküldték a csapatokhoz. Mereckovot – egyike volt azoknak, akik eredményesen harcoltak a finn háborúban – annyira tönkretették a kínzások, hogy ő volt az egyetlen tábornok, aki ülve tehetett jelentést Sztálinnak.

Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai A zsarnok, és akik neki gyilkoltak


Hasonló könyvek címkék alapján

Richard Pipes: Az orosz forradalom története
Edward Rutherfurd: Ruszka
Charlotte Zeepvat: Ablak egy elveszett világra
Szvák Gyula (szerk.): Oroszország története
Kate Furnivall: A vörös sál
Krausz Tamás: Lenintől Putyinig
Jurij Davidov: G. L. visszatér
Szvák Gyula: Oroszország helye Eurázsiában
Robert Alexander: Raszputyin lánya
Koroknai Zsuzsa: Így élt Lenin