Cosmopolis 66% 84 csillagozás

Különös, érthetetlen, vagy inkább őrült történet egy milliárdos tőzsdézőről, akiben a pszichoszomatikus tünete, az alvásképtelenség egyre közelebb tolja a határhoz, amin végül a jen folyamatos emelkedése löki át, hogy előbb lassú, majd egyre gyorsabb zuhanásba kezdjen, amelyet igazából nem csak akar, hanem még rá is segít, így a végén kevesebbé válik, mint egy hajléktalan csöves, akinek legalább van valami célja, még ha őrült is. De miért történik meg ez, hiszen látszólag tökéletes életet él, a semmiből feljutott a csúcsra, ezt szeretné mindenki, nem? A pénzzel foglalkozik szinte percről percre, és épp a pénz az, ami kilúgozza magát magából, majd a pénz érdektelenné válik számára, semmivé teszi azt. Ha valaki bárkit, bármit megkaphat, beleőrül. Ki így, ki úgy. Kár, hogy nem mindenki így. :D Viccesebb lenne a világ, ha a diktátorok, milliárdosok a hatalmuk, vagyonuk csúcsán hirtelen mindent eldobnának. Kár, hogy ugyan értelmetlenül, de a fordítottja történik, minél értelmetlenebbé válik az egész, annál inkább markolják, mert a végén már egyebük sincs, mint a kapaszkodás. Pedig sokkal jobb az elengedés. :D
A könyvből készült filmet láttam, néhány részlet megmaradt a fejemben.

[„Eric Packer, a fiatal milliárdos egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép New York-i lakásából, és beszáll a csúcstechnikával és luxuscikkekkel fényűzően berendezett fehér limuzinjába. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: világrengető spekulációs támadást kell intéznie a japán jen ellen – és el kell jutnia Manhattan túlsó végébe a fodrászához.
Ericnek hol az amerikai elnök motoros kísérete, hol egy zenészbálvány temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A kocsi kényelmes bőrülésén egymást váltják a látogatók: biztonsági, műszaki és pénzügyi szakértők, sőt Eric menyasszonya és szeretője is, miközben a limuzin az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.”]

[Egy Ember negyvenes könyvtáros egy átlagosnak tűnő áprilisi napon kilép budapesti lakásából és beszáll a hangosbemondóval és üzemen kívüli légkondival fényűzően berendezett sárga villamosba. Ezen a napon két komoly küldetés áll előtte: rendbe kell raknia a pszichológia – szociológia részleget, mert már erősen szétcsesződött – és este haza kell jutnia a Belváros túlsó végébe, hogy hajvágógépével kissé rendbe szedje magát.
Embernek hol a parlamenti etikai bizottság elnökének motoros kísérete, hol egy erdélyi író temetési menete, hol egy erőszakos politikai tüntetés állja útját. A villamos gyanús foltoktól tarkálló üléseit csak magasból látja. Mobiljában egymást váltják a látogatók: telemarketingesek, a vízvezeték szerelő, a hiteltanácsadója, sőt Ember felesége és anyja is, miközben a villamos az egyre bizonytalanabb jövő felé araszolgat.]

Eriket és Embert „egyre gyakrabban kerülte az álom, nem heti egy-két alkalommal, hanem négyszer, ötször.” A két férfi „megpróbálta álomba olvasni magát, de csak éberebb lett tőle. Természettudományos szövegeket olvasott, meg verseket.” Mindkettőjükből „hiányoztak a szerzetesi adottságok.” Úgy érezték, „minden egyes cselekedet mesterséges, és ott kísért benne saját” maguk. Erik és Ember is úgy vélte, „semmi sem létezett körülötte. Csak a zaj a fejében, s az elméje az időben.” Egymástól függetlenül, de szinte egy időben mondták ki: „Az élet túlságosan egyidejű velünk.” Nincs távlat, rálátás. „Nincs semmiféle kétely. Manapság már senki sem kételkedik.” Pedig „érdekesebb kételkedni, mint cselekedni. A kételyhez több bátorság kell.” Lassan eljutottak „addig a pontig, ahol már egyetlen megalapozott ítélet sem születik.”

A rock’n’roll halott, a posztmodern halott, és a világpiac is gyengélkedik, dünnyögte Erik a limuzin ablakán át a lenyugvó napba. Ember gondolatban rábólintott.

Jobban tetszett, mint elsőre (http://moly.hu/ertekelesek/459951). Bár DeLillo nekem még most is túl okoskodós (a simán okos helyett), mindenesetre az ezt megelőző olvasmányom (A szürke ötven árnyalata) annyira ostoba volt, hogy ahhoz képest magasan felértékelődik minden, amiben kettőnél több gondolat van. (Szóval a nap felfedezése, hogy a könyvek értékelése is relatív, asszem.)

Szándékosan nem csillagozom, de csak mert nem olvastam végig. Nem bírtam. Olyan szinten volt unalmas, hogy nem pazarlom rá az időmet. Aki szereti Coelho stílusát, annak lehet ez is tetszene, de miután az első 30 oldalon kb SEMMI nem történt, csak fickókánk elindult hajat vágatni… No, ennyire izgalmas a cselekmény. Ami nem megy, nem erőltetem, csak hálás vagyok a sorsnak és a könyvtárnak ,hogy nem adtam ki érte pénzt. Hasznosabban költöttem volna el, ha egyből az ablakon szórom ki. -.- Ezek után a belőle készült filmhez sincs nagy kedvem xD

Nem tudom, hogy én vagyok-e túl éretlen ehhez a könyvhöz, vagy egyszerűen csak tényleg nem annnnyira jó. Azt sem mondhatom, hogy egyáltalán semmi mondanivalója nincs. Értem én, hogy itt ez a dúsgazdag pasas, aki a semmiből jött, és beleőrült (szó szerint) abba, hogy bármit megkaphat. A pénz kell, jó, ha van, de azért mocskos, és megront, és kifordít önmagadból. Fujj. Igen, tudom.
Ami nagyon zavart, hogy a karakterek hatalmas nullák voltak – pedig ha ki lettek volna dolgozva, simán elvitték volna a hátukon a regényt, amiben egyébként úgy nagyon nem történik semmi. De a karakterekben rengeteg kiaknázatlan lehetőség maradt, ezt nagyon sajnálom. A vége – na, az nekem már sok volt. Talán nincs is érzékem az ilyen jellegű könyvekhez. Azt hiszem, most egy darabig nem is próbálkozom hasonlóval.
Ja, a filmet nem láttam, de azt hiszem, most már nem is vagyok kíváncsi rá.

Örülök, hogy olvastam, de még jobban annak, hogy a végére értem. :) Fájt, idegesített, dühített. Borzasztó kilátások. DeLillo teljes mellszélességgel nekimegy a kapitalizmus rendszerének, az általa generált fogyasztói társadalomnak, a beláthatatlan következményekkel járó, öles léptekkel haladó informatikai fejlődésnek és a pénz mindenek fölötti hatalmának. Megmutatja, hogy a társadalom az előbbi “csomag” folytán milyen lelketlen, aberrált embereket bír(hat) kitermelni magából a jövőben. A jövőben? Szerintem néhányan már köztünk élnek.

Tetszett…Nagyon! Tetszett a regény rövidke mondatokból összerakott laza szerkezete, széteső története, a gyakran jól eltalált mondatai, finoman elszórt, misztikusnak mondható szálai, a pillekönnyű felépítése és lappangó nyomasztása. Felkeltette az érdeklődésemet a szerző más könyvei iránt.

Wow! Ez a könyv lenyűgöző.
Pár hónapja láttam a filmet, nagyon tetszett, de nem értettem teljes egészében. Akadt néhány homályos folt, amikre most válaszokat találtam.
Például a patkány, mint valuta és a gyakran említett aszimmetrikus prosztata mélyebb jelentését. A bonyolultnak tűnő, néhol abszurdan témát váltó dialógusok engem rendkívül szórakoztattak.
A fő gondolatmenetet a kapitalizmus rendszerének felépítése uralja. A főszereplő, Eric, zseniálisan beteges elméjében barangolva egy összetett és töménytelen információval felhalmozott történetet kapunk, amihez kell egy kis idő, míg teljesen felfoghatóvá válik a tartalma és mondanivalója.

Hát ez… élmény volt. Nem feltétlenül pozitív, de élmény. A nyakatekert megfogalmazások, elvont gondolatok sok helyen szerintem feleslegesek, és a jellemrajzok hiányosak – talán Eric az egyetlen, akiről elég pontos képet tudunk a végére rajzolni. Viszont még Eric motivációinak megértéséhez jó lett volna a többi szereplőről is megtudni egyet 's mást.
Az elején nagyon szenvedtem és nem értettem egyetlen kukkot sem az egészből. Akkor sem, ha nagyon figyeltem. Aztán szépen lassan belejöttem. Nem tetszett, de egyre több gondolatébresztő filozofálgatást találtam a könyvben. Nagyon szépen bemutatja, miből áll a világunk, hogyan szórakoznak multimilliomos nagyemberek átlagemberek életével – mindössze néhány telefonhívással elintézve egyesek felemelkedését, mások teljes bukását. Teszik mindezt úgy, hogy nincsenek is ennek tudatában, ők csak a számokat látják a monitorukon, és a számok erejében bízva hoznak döntéseket. A főszereplő egy napja alatt az is nyilvánvalóvá válik, hogy ezek az emberek – unalmukban vagy csak azért, mert úgy gondolják, nekik mindent lehet – mi mindent megengednek maguknak.
A könyv végére egész érthető lett a történet. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ez disztópia – ez a mai valóság.

Igazság szerint én szeretem a macsó WASP egzisztencialista-rezignált-világvégehangulatos irodalmat, úgyhogy végülis a Cosmopolis is bejött. Sejtem, hogy miért olyan jó író DeLillo, de azért ez érezhetően nem a mesterműve, annak ellenére, hogy vannak néha nagyon erős pillanatai, amikor elkapja a ritmust, és minden megtörténhet (és meg is történik).
Viszont a filmre kíváncsi lettem.