Magyar ​népszokások 13 csillagozás

Dömötör Tekla: Magyar népszokások Dömötör Tekla: Magyar népszokások

Egy nép érzelem- és gondolatvilágát, erkölcsét és hiedelmeit igen sokrétűen és beszédesen fejezik ki azok a szokások, melyek egész életét áthatják, bizonyos értelemben szabályozzák. Ezek a szokások az év ünnepeihez kötődő rituális szertartásokban éppúgy tettenérhetők, mint az emberi élet fordulóihoz, a születéshez, kereszteléshez, lakodalomhoz és temetéshez fűződő ünnepélyes cselekvésekben. Dömötör Tekla beavatja az olvasót a magyar nép egész szokásrendszerébe, melyben a betlehemezés, a regölés, a farsangi alakoskodás, komatál-küldés éppúgy több évszázados hagyománytól szentesített helyet foglal el, mint a húsvéti locsolás és tojásfestés, a májusfaállítás, a Szent Iván-éji tűzugrás és kiszehajtás.

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Magyar Népművészet

>!
Corvina, Budapest, 1983
66 oldal · ISBN: 9631315967
>!
Corvina, Budapest, 1972
72 oldal · ISBN: 9631301788

Enciklopédia 23

Helyszínek népszerűség szerint

temető


Most olvassa 1

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 13

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Breena>!
Dömötör Tekla: Magyar népszokások

Érdekes volt :) de kis mennyiség is bőven elég volt nekem :D

Shiva>!
Dömötör Tekla: Magyar népszokások

Sok elfelejtett érdekességet tartalmaz a könyv, lehetne részletesebb, de majd egy-két népszokás miatt mélyebbre ások :)


Népszerű idézetek

lzoltán IP>!

     Az esketés előtt történt a kikérés. Minthogy itt történt a menyasszony valóságos átadása, ezt rendkívül sok szertartás tette bonyolulttá. Néha a kikérőket csak akkor engedték be a menyasszonyos házba, ha válaszolni tudtak a feltett találós kérdésekre. Sárrétudvarin ezt mesélték:
     „Például megérkezett a násznagy, és azt mondja: ennek az öcsémuramnak menyasszonyjelöltje van itt, azért jöttünk volna.
     – Hát milyen úton jöttek a szomszéd úrék?
     – Milyen úton? A földúton.
     – Mondtam én, hogy itten nincs leány, nem ide vezet az! – Ha került közte, aki tudja hogy: a szerelem útján, akkor már nyitották is ki a kaput.”

54. oldal, Az emberi élet fordulóihoz fűződő szokások - Lakodalom (Corvina, 1983)

Kapcsolódó szócikkek: kikérés
Véda P>!

Vannak azonban olyan mozzanatok, melyekre adataink nem térnek ki: így például nem történik említés az évszakok allegorikus farsangi küzdelméről. A tél és nyár küzdelmét színrevivő farsangi játékokat a környező népek s a velünk egy évezreden át egy államközösségben élt népcsoportok jó része ismeri. Ehelyett nálunk a farsang és böjt tréfás küzdelméről emlékeznek meg (a megszemélyesített farsang halálát nem tartom allegorikus évszaktemetésnek, ez nálunk sokkal inkább a kényszerű egyházi böjt beálltára utal, mint a tél halálára). Az évszakok megszemélyesített küzdelme nálunk elsősorban a kisze kivitele – villő behozatala szokásban jelentkezik virágvasárnap, bővebben tehát e szokásokról a következő fejezetben szólok.
Újabbkori farsangi szokásaink között szerepel a farsangi „sajbózás” is (tüzes karikák hajítása). Itt a szokás német eredete nyilvánvaló, a név is erre utal (sajbó: német Scheibe). Hiányoznak történeti adatainkból a farsangi tűzgyújtásra vonatkozó leírások is.
A történeti leírásokban a magyar farsang démonikus vonásai is általában kevéssé kerülnek előtérbe, bár Temesvári Pelbárt a XV. században eleget emlegeti a farsangi ördögöket, démonokat. Az adatközlők inkább az erkölcstelenségek miatt nevezik a farsangot az ördög ünnepének. Termékenységvarázslásra, agrármágiára vonatkozó mozzanatokat a modern szokásanyagban sokat találunk; a Dunántúl mai hiedelmei között is szerepel a húshagyókeddi boszorkányjárás; – a történeti adatok e területen sem árulnak el sokat. A magyar farsangra vonatkozó történeti adatokban inkább a humoros, szatirikus mozzanatok kerülnek előtérbe s olyasfajta démonikus és erotikus mozzanatok, melyek például a mohácsi délszlávok busójárásában közvetlenül és leplezetlenül jutnak kifejezésre, a magyar farsangi szokásokban halványabban jelentkeznek.
Vannak azonban a magyar farsangnak is igen archaikus jellegű alakoskodásai, játékai, melyek különösen a magyar nyelvterület keleti részein maradtak fenn. Ilyenek például a hétfalusi és moldvai csángóknak a századforduló körül még életteljes farsangi játékai, többek között a borica-tánc. Ilyennek tekinthetjük a halált és feltámadást ábrázoló állatalakoskodásokat is. Egy Szolnok-Doboka megyei leírás, melyben a tréfás lakodalom együtt szerepel különféle állatalakoskodásokkal, meglepő párhuzamot mutat balkáni farsangi maskarázással. Érdekes színszerű szokások élnek ma is még Panyolán, Szamosszegen és néhány környező községben, ahol a fonókat látogatják farsang idején a legénycsoportok. A betyárok életéből vett jelenetek mellett tréfás, rendkívül durva lakodalmas és halottas játékot is adnak elő, és megjelennek az állatalakok: a ló, a kecske, a gólya is. Sajnos a történeti források nem segítenek ezeknek az állatmaszkoknak kelet-európai összefüggései tisztázásában. De hazánk más részében is élnek még a farsangi alakoskodó szokások, állatmaszkokkal (medve, ló, kecske, gólya), leány csúfoló mozzanatokkal (ilyen például az ősrégi, tuskóhúzással egybekötött maskaralakodalom, „faházasság”).

Kapcsolódó szócikkek: Panyola · Temesvári Pelbárt · XV. század
5 hozzászólás
lzoltán IP>!

[…] A Jászságban azt tartják, hogy az utolsó elhunyt őrt áll a temető kapujában, egészen addig, amíg új halott nem váltja fel.

60. oldal, Az emberi élet fordulóihoz fűződő szokások - Temetés (Corvina, 1983)

Kapcsolódó szócikkek: temető
Szelén>!

A karácsonyfa-állítás szokása a XIX. század negyvenes-ötvenes éveiben városon jelentkezett először, ma azonban országosan elterjedt, és ahol gyermekek vannak, mindenütt állítanak karácsonyfát. Erdély néhány megyéjében azonban még a háború alatt is újévkor, az „arany csikó” hozta a gyermekeknek az ajándékot.

18. oldal

Kapcsolódó szócikkek: karácsony · karácsonyfa
Véda P>!

Már Bartók Béla megállapította, hogy a népi dallamok közül kiválnak, külön csoportot képviselnek a szertartásokhoz kötött dalok, például a regösénekek, melyeket a karácsony és újév közti időszakban énekelnek, továbbá a lakodalmi dalok, halotti siratók, aratási dalok. Bartóknak ez a felsorolása egyben utal arra is, hogy az ünnepi népszokások három fő csoportra oszthatók: főként az év ünnepeihez, az emberi élet nagy ünnepeihez és a munka ünnepeihez fűződnek, tehát a rituális költészet is ezekkel az alkalmakkal kapcsolatban jelentkezik.

Ezek az alkotások természetesen nem egy időben keletkeztek, hanem igen különböző történeti korokban jöttek létre. Legrégibb rétegük olyan archaikus, mitikus képeket, mágikus formulákat őrzött meg, melyeknek értelmét inkább csak sejtjük, szépségük azonban ma is megragadja a hallgatót.

Hogyan maradhattak fenn századunkig ezek a régies dalok, varázsigék, játékok? A földművelő, állattenyésztő nép hosszú évszázadokon át szinte tehetetlenül állt szemben a természeti erőkkel, amelyektől léte függött. A jó termés, a jó idő létkérdés volt számára. Így érthetjük meg, hogy hazánkban éppúgy, mint más európai országokban, az emberiség igen régi korszakába visszanyúló babonás varázscselekményekkel igyekeztek biztosítani a föld termékenységét, ember és állat szaporodását, mágikus formulákkal próbálták távol tartani a jégesőt, vihart, másfajta sorscsapásokat. Ezeket a varázscselekményeket évről évre megismételték a hagyományos népszokások keretében.

A népszokások költészete persze nem csupán varázsénekekből áll. Jelentős csoportjának eredetileg is csak esztétikai funkciója volt, mely az ünnepélyes alkalmakat énekkel, tánccal, játékkal kívánta széppé, emlékezetessé tenni. Ez történt századunkban az egykori varázsénekekkel is; ahol ma ezeket még éneklik, már többnyire elfeledték régi babonás értelmüket. A regölő legények ma pl. azért járnak házról házra köszönteni, hogy megtiszteljék az ismerősöket, különösen pedig a lányos házakat, tehát afféle udvarló-tisztelgő szokássá alakult az egykori mágikus szokás.

Kapcsolódó szócikkek: Bartók Béla
Véda P>!

Húsvét és pünkösd között, vasárnap volt régen a lányok, legények játszója. Ezt Földesen (Hajdú-Bihar m.) így mesélték el: „Húsvéttól pünkösdig, akármilyen idő volt, hogyha hó esett is, a parasztlegények gatyára vetkőztek. Ráncos gatya volt, három szélből volt a gatyánk. Lányok, fiatalemberek, külön-külön csoportban, énekelve, danolva mentek ki a faluból, ki a falu alá a gyepre. Itt aztán mikor mit kezdtek el játszani, vagy labdáztak, vagy fogócskást játszottak, vagy szembekötősdit. Az idősebb legények, már a házasulandó legények, külön csapatban tekéztek. Ez volt a játszó.”

A húsvéttól pünkösdig tartó legény- és leányjátékokat hazánk más részein is ismerték. Zala megyei községekben húsvéthétfőtől pünkösdhétfőig litánia után „liláztak”. A litániáról kijövő nagylányok felvonultak az utcára, összefogódzkodtak, és énekes játékokat játszottak. Ezek közül nem hiányozhatott a „Bújj, bújj, zöld ág…” kezdetű játék, melyben két leány összefogódzva kezét magasra emeli, a sor kígyóvonalban átbújik a leánykarok által alkotott híd alatt, majd újrarendeződik. A hagyományos játékfüzérhez tartozott a „Fehér liliomszál…” játék is:

Fehér liliomszál, ugorj a Dunába,
Támaszd meg magadat az arany pálcával,
Meg is mosakodjál, meg is törölközzél
Az arany kendővel.

Véda P>!

A történeti adatok többféle gyászszínről is szólnak: vörös, sárga, fehér gyászruháról. Ma még néhány Somogy megyei községben, így Csökölyben ismerik a fehér gyászt.* Néhány évtizede az Ormánságban még általános volt a fehér női gyászöltözet hordása. Ma városi hatásra általában feketében gyászol a falu is.

A magyar temetési szokások egyik legarchaikusabb, legszebb költői mozzanata a kötetlen, recitált siratók előadása. E siratók egészen századunkig fennmaradtak, annak ellenére, hogy az egyházak nem nézték jó szemmel e szokást, s mindig arra törekedtek, hogy vallásos tartalmú egyházi énekekkel, szövegekkel helyettesítsék. Az énekekben a halott hozzátartozói szólnak az eltávozotthoz, és a hagyományos formulákat a valós mozzanatokkal vegyítik.

A magyar zenefolkloristák érdeme, hogy az utolsó két évtizedben a siratók nagy számát, gazdagságát tudták felszínre hozni, hiszen ezt a műfajt már úgyszólván kihaltnak tekintették.

A jajszóval történő, kötetlen siratás múltja az ismeretlenség homályába vész, a középkori latin krónikák tanúsága szerint a legrégibb időktől kezdve ismert volt, és szokás volt az elhunyt jeles vezérek, katonák temetése alkalmából az első személyes siratás is, vagyis a sirató az elhunyt nevében mondta el egyes szám első személyben saját tetteit. (Ennek a szokásnak emlékét őrzi néhány sírfeliratunk, amelyek a halott nevében mondják el, hogy miként pusztult el, s hogyan távozott az élők sorából.)

A jajszóval történő, hangos siratás úgyszólván kötelező volt, megszólták azt, aki nem siratta el hozzátartozóját.

A következő siratót 1964-ben Szerepen jegyeztem fel (Hajdú-Bihar m.):

Jó édesanyánk,
Nincsen már nekünk jó édesanyánk,
Jaj de sokat szenvedtél!
Két esztendeig hiába akartunk meggyógyítani, nem lehetett,
Jaj de nagy szenvedést mért rád a jó Atya!
Jaj megpihentél most már.
Kedves testvéreim, jöjjetek ide közel,
Sirassátok meg a mi jó édesanyánkat!
Jaj hetvennégy évet élt,
Jaj de jó volt hozzánk,
De minden kívánságunkat betöltötte,
Felnevelt bennünket.
Most már elviszik előlünk.
Kedves jó édesapám, de magad maradtál,
De itt maradunk, mink nem hagyunk.
Áldjon meg a jó Isten, kedves jó anyám!
A föld gyomrában pihenjél!
Mennyei fényesség adassék neki.

Kapcsolódó szócikkek: gyász
Véda P>!

A nyugat-dunántúli regöléssel rokon szokás a legkeletibb magyar nyelvű csoport, a moldvai csángók szilveszteri hejgetése. Ennek célja az új esztendőben a gabona, a kenyér mágikus úton való biztosítása. A név (hejgetés) a regösének refrénjével (Hej, regö rejtem…) mutat nyelvi rokonságot. A zajkeltő eszközök közt éppúgy, mint a regölésnél, itt is szerepel a köcsögdudához hasonló „bika”: kör alakú, kéregre feszített bőr, melynek közepére lószőr van erősítve. A lószőrt megnedvesítik, s kezüket végighúzogatva rajta a hejgetők bőgő hangot hoznak létre.

A moldvai falvakban az ötvenes években még néhány helyen folyt a hejgetés. Résztvevői legények, és elsősorban a lányos házakat keresik fel. A mondókát ostorok csattogása, harangszó, furulya, dob és a „bika” hangja kísérte. A hejgetés a búza élettörténetét mondja el a mag elvetésétől a kenyér elkészültéig. A moldvai románok is hasonló szöveggel köszöntik az újévet. Az ének tartalma körülbelül a következő: elindulnak a szolgák tizenkét pár ökörrel, tizenkét pár ekével. Elmennek a mezőre szántani, elvetik a tiszta búzát. Mikor megérik a búza, sarlókat csináltatnak, azzal learatják a búzát, elviszik a malomba, ott a molnár megőrli, majd a szép arany búzalisztből a gazdaasszony kalácsot süt, s azt a hejgetőknek adja. Minden szakasz végén felhangzik a refrén, és megszólalnak a harangok, csattognak az ostorok.

Hejgetés

Kapcsolódó szócikkek: szilveszter
lzoltán IP>!

    Az utolsó két évszázadban a Dunántúlon és Erdélyben, Udvarhely megyében volt szokásos a regölés. A Dunántúlon legények jártak láncos bottal és köcsögdudával felszerelve olyan házakhoz, ahol eladó leány volt, és elénekelték varázséneküket. Ennek egyik állandó motívuma a termékenységvarázslás: a gazdának és háza népének jó egészséget, vagyont kívántak. A második részben egy leányt varázsoltak, azaz regöltek össze egy legénnyel. Hogy ezt milyen komolyan vették, annak az emlékét még most is felfedezhetjük. 1968 decemberében két idősebb embert kértem meg Egyházasfaluban (Győr-Sopron m.), hogy énekeljék magnetofonra a regöséneket. Szívesen megtették, de előzőleg tanakodtak, hogy milyen leány- és legénynevet említsenek az énekben, nehogy véletlenül össze nem illő párt regöljenek, vagyis varázsoljanak össze.

20. oldal, Az év ünnepei - Téli népszokások - A regölés (Corvina, 1983)

Kapcsolódó szócikkek: regölés
Véda P>!

A nép erkölcsi ítélkezése is megszabott formák közt zajlott le. A népi erkölcs ellen vétőket megcsúfolták, helyenként pedig nyilvánosan kikiáltották a bűnöket, főként valamely ünnepi alkalomkor, például Szent György-napon vagy farsangkor.

A büntető szokások közül csak helyileg elterjedt, de annál látványosabb a Biharugrán zángózásnak nevezett szokás; Körösnagyharsányban csatrangolásnak nevezik, Geszten pedig kikolompolásnak. Ez az Európa sok népénél ismert, charivarinak nevezett szokás magyar megjelenési formája.

Ezzel a szokással azokat leckéztetik meg, akik a közösség erkölcsi érzéke ellen vétenek: a fiatal házaspárokat, amelyek nem tudnak békében élni, vagy a házastársi hűség ellen vétőket. A büntetés módja a vétkek hangos kikiabálása, a megszégyenítés.

Biharugrán és Körösnagyharsányban a szokás elsősorban az összeveszett és újra kibékülő házastársak ellen irányul, mégpedig különösen azok ellen az asszonyok ellen, akik elhagyják férjüket, és újra visszatérnek hozzá. De kiválthatja a megszégyenítő zángózást az is, ha valahol egy pár vadházasságban él. Annak ellenére, hogy a szokás lefolyása megbélyegző, és félnek tőle (Körösnagyharsányban egy ízben megvakult egy ember a csatrangolást követő csetepatéban), mégis gyakran előfordult a házastársak ideiglenes szétválása, melynek oka többnyire az volt, hogy a férje otthonába költöző fiatalasszony az anyósával nem fért meg. A szokás éle nagyobb mértékben irányult az asszony, mint a férfi ellen, bár a szomszédok általában jól ismerték az összeveszések részleteit, és a macskazene alkalmából ezeket részletesen kitálalták, úgy, hogy mindkét fél megkapja a magáét.

A sárréti falvak macskazenéje tehát kényszerítő eszköz a közösség részéről, mellyel a fiatalasszonyokat arra tanítja, hogy alkalmazkodjanak férjük családjához, és velük egyetértésben éljenek. Maga a szokás gúnyos lakodalom keretében játszódik le. A zángózás aznap este kezdődik, mikor híre megy, hogy a haragos felek kibékülnek, s a fiatalasszony visszatért férjéhez. A három estét a valódi esküvő egyes mozzanatai után kézfogónak, csigacsinálónak és lakodalomnak nevezik. A főszerepet a „pap” viszi, aki nyomdafestéket nem tűrő versikékkel adja össze az „új párt”. A szöveg hagyományos, de alkalomszerűen változó is, és a három estén sem ugyanaz. A papot kíséri a falu egész legénysége dudával, ostorral, mozsárral, haranggal, gulyakolomppal. Egy sort vagy kettőt mond a pap, akkor ráhúzza a banda.

Kapcsolódó szócikkek: Biharugra · Geszt · Körösnagyharsány
1 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz
Kós Károly: Népélet és néphagyomány
Bölcsőringató
Bogdán István: Régi magyar mulatságok
Takáts Gyula: Somogyi pásztorvilág
Malonyay Dezső: A magyar nép művészete I-V.
Szenti Tibor: Parasztvallomások
Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás
Diószegi Vilmos: Samanizmus
Veres László: Magyar népi üvegek