Ez nem egy romantikus könyv, hiába van benne szó szerelemről, de mindaz, ahogy ezt prezentálja az írónő, egy nagy felmutatott középsőujj a viktoriánus szerelmes sztoriknak. Nincsenek ebben a könyvben nagy fellángolások, drámák, és vallomások, klisés kirohanások. Itt inkább elkeserítő, hogy lányok egyetlen kilátása a jobb élet reményére a férjhezmenetel, lealjasító a hozományvadászat, az elkeseredett kitörni akarás a semmi közepéből, a szellemi és fizikális nyomorból, lásd Rose. Akinek tényleg semmi kilátása nincs, hacsak nem szerez egy jó parit. A főhősnő, Cassandra, aki a folyamatos naplóírással élve boncolja magát és a környezetét, ennél sokkal összetettebben látja a helyzetét, de nagy jövőképeket ő sem vizionál. Nagy szerencséje, hogy alapvetően szereti a várat és a vidéket, és az is viszont szereti őt. Nagyon erős, belefeledkezős az atmoszférája a történetnek, az angol vidék szeretete és tisztelete sugárzik a lapokról. A vár szinte önálló szereplő. Kevésszer találkoztam azzal, hogy egy épület ennyire erősen a cselekmény részese legyen. Több mint otthon, sorsformáló erő, a múlt élő szövete, összefogja a karaktereket, akik csak léteznek egymás mellett, de egymást alig ismerik. Ez a történet számomra sokkal inkább szólt arról, hogy milyen diszfunkcionális lehet egy család, ahol mindenki menekül valamibe a másik és a jelen elől, a főhősnő írásba, kicsit grafomán, a mostohaanyjuk a hamisan értelmezett önfeláldozásba, Rose belemenekül egy kapcsolatba, az apa pedig a rejtélyekbe. Az apa figurája maga is egy enigma, amit nem lehet megfejteni. A szereplők egy része kihasználja a másikat, és csak így tudnak működni. A való életben is gyakran látom ezt. Érdekes, hogy ennek a könyvnek az egyik leginkább kisemmizett karaktere az nem nő, hanem Stephen, aki a legpenészesebb, legsötétebb kisszobában cselédként az egyetlen kenyérkeresője a családnak, és Cassandrán kívül senkiben nem fogalmazódik meg, hogy ez mennyire álságos. Az önmagát feláldozó anyafigura, akire Cassandra nem is bír visszaemlékezni, az arcát sem bírja maga elé idézéni, ott kísért a lapok között. Cassandra úgy lesz felnőtt a történet alatt, hogy nem akar senki másra támaszkodni, senkit sem akar kihasználni, nem akar belefeledkezni a vallásba, vagy a közösségben feloldani önmagát, hanem autonóm lányként akar megharcolni azért, amit az élettől kaphat. Ellentétben a húgával és mostohaanyjával, akik mindig egy férfira támaszkodtak, vagy egy férfi álmait hordozták. Azt hiszem, tényleg fantasztikus főhősnő, hogy szellemileg képes volt kitörni a paradigmákból, amikben nevelkedett, és apja pusztuló álmaiból, ami a vár szimbolikusan, és újat és szerethetőt volt képes alkotni mindebből.
