Orosz ​népellenes mesék 85% 204 csillagozás

Gluhovszkijnak jobban fekszenek a novellák, mint a regények, ez itt mind nagyon kerek, egyetlen karakterrel sem terjedelmesebbek a kelleténél. Nagyon pöpec kis kötet, az írások mindegyike a „jó” és a „nagyszerű” közötti skálán mozog. Úgy viszonyul az orosz irodalomhoz, ahogy a magyarhoz Dragomán: viszket az ujjam, hogy címkehozzáadás formájában mágikus realizmusnak tituláljam. Néha még csak nem is mágikus: számos írás a kötetben teljesen a valóság talaján áll. Ahol meg űrlények vagy hasonlók bukkannak fel, azok orwelli szatírák szinte. Mert oké, hogy Állatfarm, de hát tudjuk nagyon jól, hogy miféle állatok voltak azok.
Itt ugyanez a helyzet.

From Hell
Ütős felütés. A téma nem új: orosz geológusok mélyfúrások során véletlenül megtalálták a poklot. A lényeg azonban nem ez, hanem ahová a sztori kifut: lelkünk eladásának terén már rég túlléptünk Fauston, a fogyasztói társadalomban, mint minden, ez is az anyagi haszonszerzés elvén működik. A főhős azonban nem hajlandó eladni a lelkét, hanem istenhite merőben gyakorlatias módon manifesztálódik… amit azonban már nem szpojlerezek el.

Mi mennyit ér
Hasonlóképpen ütős folytatás a vendégmunkások helyzetének nem éppenséggel derűs Voltáról, ahol a Volta korántsem véletlenül kurzív és nagy kezdőbetű. Kis realista borzasztóság, simán lehetne igaz is akár. (A gulliveres Swiftnek van egy hasonló témájú szatírája.)

Protézis
Harmadiknak egy könnyebb téma, avagy mire lenne szüksége inkább a népeknek szilikoncicik helyett. Aranyos, és valahol persze igaz is.

Pánspermia
Jaj, ebben van egy borzasztó geil szexjelenet. Azt az eufemizmust, hogy „és megmutatta neki a csillagokat”, élve el kéne temetni, és föléépíteni egy roncstelepet.
És a tetejébe még afelől is komoly kétségeim vannak, hogy tudományosan ez így lehetséges volna. (Szerintem nem.)

Szélcsend előtt
Egy mágikusabban realista írás. Mint amikor melléd áll egy őrült a buszon, és előadja az összeesküvés-elméletét. Hogy honnan van a kormánynak pénze, és társai. Csak ötletesebb.

Jó ügy
Darkság az orosz kisember életének kilátástalanságáról, némi nyígással arról, hogy mennyire nem éri meg becsületesnek lenni. Nem értek egyet azzal, hogy nem éri meg becsületesnek lenni (avagy ez egy elég genya szemléletmód, ne kövessétek), a feloldás azonban frappáns. Őrült összeesküvés-elmélet az van itt is.

Ki mire született
Avagy az élet értelme nem függ össze az anyagi vagy a társadalmi helyzetünkkel. Okos novella, megyek is fűrészelni.

Legfőbb híreink
Megmosolyogtató szatíra arról, mennyire el van csúszva a média értékrendje, és mekkora szívás az, ha készpénznek veszünk mindent, ami ránk árad belőle. (Ez már az én továbbfűzésem, nincs így leírva benne.) Ami igazán fontos, az elvész a süllyesztőben, mert XY celebnek nőtt egy új pörsenés a kisujján, amit azonnal és feltétlenül közhírré kell tétetni.

Néha visszatérnek
Ez egy érdektelenebb darab, én azt szűrtem le belőle, hogy minden rosszban van valami jó, illetve lesz, ha meglátjuk benne. A főszereplők egy kínzó probléma megoldását egy ember halála révén találják meg, illetve az ad nekik inspirációt.

Utópia
Kultúrák összeütközése, avagy az orosz főgenya főgenyasága csődöt mond a civilizált Nyugat-Európában, és emiatt ő durci lesz.

Egy mindenkire
Mivel nincs meg abban a tagkönyvtárban, ahová járok, A tavasz tizenhét pillanata (pedig mióta szeretném elolvasni!), szerintem nem értettem.

Jelenés
Nagyon frappáns, talán az egyik legjobb. A demográfiai problémákat úgy oldják meg, hogy az Elnök spoiler.

A legalján
Újabb összessküvés-elmélet. Ilyeneket mesélhetne az a lecsúszott, részeg fickó, aki elkezd a jobb sorsa érdemes molynak magyarázni a buszmegállóban, ha az nem olvas elég elmélyülten.

Deus ex machina
Egy kis paranoia a választások megbundázásáról, amikor rémeket látunk már mindenhol, a fantáziánk meg a sok SFF-olvasástól túl élénk lett.

Nem e világból való
Jön egy meteor, mindjárt belecsapódik a Földbe, menekülni kell – orosz módra. Nem annyira eredeti, gyengébb darab megint.

Előtte és utána
Mondtam én, hogy fel kell készülni, önellátónak kell lenni, termelni kell házilag, amit csak lehet. Ha elég jól függetlenedünk, azt sem fogjuk észrevenni, ha falucskánk határán túl közben a spoiler. Jó lezárás, nagyon igaza van.

Glukhovsky olyan nekem, mint kutyának a rokonszenves ember, aki párizsiba csomagolva nyújtja felé a gyógyszert: ha ő és ily módon próbálja beadni, még azt is behabzsolom, amit egyébként nem feltétlenül csócsálnék el. Így volt ez annak idején a Metró-trilógiával (mi sem áll tőlem távolabb, mint a sci-fi, de a metrós történetekkel szép barátságot kötöttünk), és hasonlóképp esett most, amikor a mesketék valóságtól elrugaszkodottabb (vagy, pontosabban, valóságot és természetfölöttit keverő) darabjait olvastam. Nehezebben csúsztak, vágytam a kőkemény realizmust (végül meg is kaptam), de a remek stílus, az izgalmas, gördülékeny történetszövés végül minden esetben megtette jótékony hatását.

Mint azt a könyv elején olvashatjuk, természetesen puszta véletlen, ha az e kötetben szereplő figurák vagy események netán létező személyekre és megtörtént esetekre emlékeztetnek. Csak épp Nyemcov hempereg a sárban, Ivan Urgant fotója virít a falon, a nagyik Andrej Malahov feltűnését várják izgatottan a vízióban, ha zene, akkor a lakosok tuti a Ljubéra voksolnak, és így tovább. Időről időre pedig felvillan egy mindent látó jégkék szempár.

Korrupció, urambátyámrendszer, hanyatló egészségügy, fél élet alatt kiérkező mentő, bakancsot feldobó negyvenes-ötvenesek, összefonódó hatalmi ágak, hanyatló, lemorzsolódó települések a világ meg a vidék végén… Még szerencse, hogy számunkra mindez csak legrosszabb rémalmainkból lehet ismerős. Ahogy a postán buzgón kínált sorsjegy is.

Kérdés, hogy valóban így van-e, de úgy éreztem, a kötetben található alkotások mintha a keserűség erőssége alapján lennének sorba rendezve: minél előrébb haladunk, annál pőrébben áll előttünk a kegyetlen realitás, annál kevesebb az őrült-fantasztikus elem, ami ha megszépíteni nem is, de legalább néhány kanyarnyi röhejjel képes volt fellazítani a kilátástalanság emberre ömlő, lassan szilárduló betonját. Nekem persze azok az elbeszélések tetszettek a legjobban, amik már tényleg egy csepp fényt sem engedtek át a betonrétegen, legfeljebb egy leheletnyi sötét humort. Sorozás, Oppenheimer, Egy év hármat számít, A lift, Amíg áll… A legnagyobb kedvencek. Meg persze a transzcendens felé kapaszkodó Jelenés (szegény Kátya…!), még a kötet első feléből.

Annak ellenére, hogy inkább elvonja, mint acélozza a figyelmemet, sosem tudom megállni, hogy írás közben ne hallgassak egy kis muzsikát. Ma reggel az olasz zenékre kívántam rá, és miközben a már ismert számokat bányásztam elő, találtam egy számomra eddig ismeretlen művet is, mégpedig Fabri Fibra In Italia című melódiáját. Véletlen találat volt, de ne feledjük, állítólag nincsenek véletlenek. Gyönyörű darab, tökéletes aláfestő zenéje lehetne Glukhovsky kötetének. Ajánlom meghallgatásra mindenkinek – a dalszöveg a magyaron kívül gyakorlatilag minden létező nyelven elérhető fordításban. (Amennyiben valaki esetleg nem az olasszal tenne rögtön próbát.)

„A műsorpolitikánk három pilléren nyugszik: szex, halál és pénz. Te viszont az örökös intellektuális reflexióiddal jelentősen kilógsz a sorból.”

Van az a könyv, amit kétszer olvasok egymás után, mert vagy nem fogtam fel teljesen a tartalmát, vagy nem akarom elengedni.
Ez pedig egy harmadik típus lesz, amire még nem volt példa, legalább is nálam. Ugyanis azért olvastam újra, mert ténylegesen felakartam fogni, hogy van végre valaki, aki nem csak egyéniség, de írni is tud, az már csak mellékes miket.
Szeretem a novellákat, mert számomra ebben a rövid szövegben megmutatkozik, hogy egy alkotó tud írni, áttudja adni mindazt a tudást és gondolati eszmét, amit közölni szándékozik a világgal, olvasójával.
Itt úgy gondolom, ebben nem volt hiba.

A kötet több írást tartalmaz.
Voltak kedvencek-akármilyen szörnyen is hangzik-és voltak sablonosak, amik szerintem kicsit túl lettek tolva.
Én elsőre is felfogtam üzenetét, pedig soha nem jártam az író országában, sosem gondolkodtam a ő népe szerint, mégis nagyon igaz egy-egy történet és sajnos nem csak képletesen értve.
Az első két írás a legkiemelkedőbb számomra, mert mindazonáltal, hogy nagyon realista reprezentáció, mégis jó elrévedni, hogy ez egy túlképzelt illúzió.
Nagyon jó, hogy olvashattam, mert pár külföldi barátommal igazi csemege volt témáját tekintve.
Igaz elég sokrétű lett ennek a beszélgetésnek az eredménye, de hát ahány ember annyi nézet.
Számomra felmerült egy igazán fontos kérdés, mely régóta izgatja úgymond a gondolataimat is.
A mai napig vitatott témakör, hogy a közösségi média devalválja-e az erkölcsi normáinkat?
Na mindegy, eltértem a tárgytól.
Nagyon érdekes, intenzív írásnak találom, ami még elfog kísérni egy ideig.
Jó átgondolni, visszatérni, újragondolni az olvasottakat.

Mivel utazókönyvként került hozzám, ezt szeretném itt is megköszönni.
Köszönöm, egy élmény volt.

Érdekes olvasmány volt az már biztos.

Groteszk és sci-fi novellák az orosz valóság kifigurázására. Bár nem is kifigurázás ez, sokkal inkább fekete humor.
Nekem tetszett – mármint a könyv, a stílus. Ami mögötte van – a nagy keserű, büdös valóság –, az a legkevésbé se. A politika, az államapparátus, a gazdagok, a korrupciós háló, a tévé-show-k – és a lebutított, kihasznált, elfeledett egyszerű nép egymástól szakadékokkal elválasztott világa. Ahol fent bármit megtehetsz, és lent bármit elviselnek…
Nézegettem az orosz molyszerű oldalon, hogy is látják ezt a könyvet maguk az oroszok. Megosztó a könyv. Sokaknak tetszik, mások pedig úgy gondolják, pimasz és tiszteletlen dolog így írni a hazáról. Pontosabban: A Hazáról. Egy kis részük meg arról elmélkedik, hogy szép, szép, hogy most már lehet ilyesmiket is írni, de mikor lesz vége foganatja? Mikor változik végre valami?

Nem olvastam még a Glukovsky Metróit, de sorra fognak azok is kerülni…
Érdekes kis történetek voltak ezek, és ez a sci-fit idéző orosz világ eléggé hasonló a Pelevin és Szorokin által eddig felvázoltakra, merít is a közös orosz szarkazmus fanyar szerzői üstjéből bőven Glukovsky. Mert kesereg itt csóró és kitömött egyaránt, csak épp a mértéke és iránya más a kétféle vágynak. Viszont közös bennük, hogy az orosz ember is szeretne nyugodtabban aludni, szebben, vidámabban élni, kevesebbet félni, ahogy mindenki más széles e világon, mégis annyira különleges zamatja van ezen orosz szerzeményeknek, amit nem lehet nem szeretni vagy elfeledni, ha egyszer rákaptunk az ízére.
Mert itt a pokol felfedezése is tudományosan kizárt, a menekülteket nemspoiler a drágán eladható szerveikért vagy a „fincsi” husijukért alkalmazzák, ahol messzi galaxisból érkező idegent addig várakoztatják, míg az elnök és a miniszterelnök műhírversengése miatt le nem telik a műsorideje és a titkával együtt visszarepül, oda ahonnan elindult, az értelmes lények felfedezése utáni vágytól hajtva… Sajnos mi is látjuk, hogy ehelyett mit találna…
Nanorobotokkal fertőzött nemzeti vodkát? Nemzeti vezetőre vágyakozó szép munkáslányokat? Vagy épp egy észrevétlenül lezajló nukleáris háborút?
Vagy ezt itt mind együtt, megspékelve a pénz- és hatalommániával, ami irányítja ezt a világot.

Dmitrij Gluhovszkij – ha már orosz, akkor ne írjuk ezt is angolszász mintára, mint birkamód lassan mindent – kifejezetten lendületes, élvezetes stílusban ír. A kötet első felét felhőtlenül élveztem. Később egy kissé már ráncoltam a szemöldökömet, de sokat az se rontott az összképen. Kezdtem egy kissé sokallni a földönkívülieket. A Jó ügy című elbeszélés vége volt a legrágósabb, ahol felvillantja a lehetőségét annak, hogy a korrupció mögött földönkívüliek állnak. Tetszetős, csak éppen kártékony ötlet, hiszen ez felmenti az egész emberiséget a korrupció okainak vizsgálata, s az ellene folytatott harc alól. Remek életképeket villant fel az orosz kisemberek világából. Sajnos a novellák többsége inkább a mocskosul gazdagokkal foglalkozik. Ismereteim szerint semmi túlzás sincs az orosz gazdasági és politikai élet hatalmasságainak ábrázolásában. Döntő többségükben legalábbis. De ha belegondolunk, hogy nálunk is mi minden történt a rendszerváltás táján, vagy az amerikai kapitalizmus hőskorában, a kontinentális vasutak építésének idején, akkor már nem is olyan kirívó az egész. Fejletlenebb területekről már nem is szólva. Ott az utódok már egészen úriembernek tűnnek a nagy vagyonok alapítóihoz képest. Ami nem jelenti azt, hogy becsületesebbek, vagy jobbak, de kétségkívül megtanultak viselkedni. Várhatóan ez lesz az orosz oligarchia sorsa is. Gluhovszkijé viszont valószínűleg az, hogy még olvasni fogok tőle.

Egy utazókönyvként jutott hozzám a kötet, köszönet érte @BakosJuci -nak.
A novelláskötet elsődlegesen nagyon Orosz volt, majd ha jobban megfigyeljük a mintázatokat, rájövünk, inkább nagyon kelet-európai. Olyan, amiben részben mi is benne élünk, részben át tudjuk érezni azt a helyzetet, amit a novellában látunk.
Emiatt is kicsit szatirikus, kicsit szomorú a kötet. Önfeledten nem mindenhol lehet rajta nevetni, de közben érezzük, mennyire fontos, hogy ez le van írva. Más novellák horrorisztikusak, amelyben a legmélyebb ösztönlényig hatolunk magunkban, és amikor rábukkanunk, megijedünk tőle: mert félelmetes, hogy az alap ösztöneik mikre képesek.
A novellákról egyenként a részolvasásaimban írtam, melyek (remélhetőleg) itt elérhetőek: spoiler

Nehezen indult a kötet – a moszkvai felső tízezer dőzsölését bemutató novellák mára már, mondhatni, közhelyessé váltak. A málnaszínű zakóban, csíkos zokniban pompázó, BMW-ben feszítő, kurvázó, kokainszippantó analfabéta tahómacsók viselt dolgait már Viktor Jerofejev elkezdte feszegetni, hogy aztán Pelevin és Szorokin teljes pompájukban mutassa be ezeket. Glukhovsky (mellesleg micsoda sznobizmus ez: eleve angolosan íratni a nevét…) effajta írásait leárnyékolja a neves elődök munkássága, meg aztán – valljuk be – túlszárnyalja a valóság. Ami a nyomokban fellelhető sci-fi motívumokat illeti, azok színvonala pedig H. G. Wells több mint százéves, fabiánusan szocialista novelláinak világát idézi, s maximum a lapos befejezések elkerülését szolgálják.

A Nemzet Vezetőjének alakjánál érdekes megfigyelni, hogy a kritikus hang mellett voltaképpen egyfajta elismerés is kicsendül a legtöbb szövegből – ha despota lennék, valószínűleg nem orrolnék meg túlzottan a szerzőre…

Elbeszélésről elbeszélésre araszolván, már kezdtem elszontyolodni, de szerencsére felbukkantak, majd egyre jobban elterebélyesedtek az írásokban a leamortizált posztszovjet kisemberek, a maguk svábbogár-ízű, vodkában pácolt világával, homályos illúziókkal kitömött, apatikus tudatával. Ezek a Zola naturalizmusát és Gogol groteszk látásmódját ötvöző életképek mentik meg a könyvet a középszerűség bélyegétől (úgy látom, a régebbi kiadás írásaihoz képest az újban javarészt ilyenek adják a többletet).

Így, végösszegben jár a négy csillag a vidéki versenyzőnek, de ha sci-fi fantáziája csak ilyesmikre képes, mint amiket ezekben a novellákban láttam, akkor a Metró-trilógiájára nem vagyok kíváncsi. Glukhovsky-nak (művészi szempontból) jobban áll a realizmus. Pénzügyi szempontból viszont nyilván a fantasy a nyerő…

Kicsit féltem ettől a könyvtől, mert Glukhovsky Metro könyveit nagyon szerettem, de a cím alapján kicsit másra számítottam. Szerencsére kár volt aggódnom! :)
A stílus könnyedebb, a történetek pedig könnyen emészthetőek. Némelyik vicces is volt. Nagyon tetszettek, gyorsan haladtam velük. Ugyanakkor, ha a novellák mondandóját nézzük, elszomorító, hogy mi megy Oroszországban (ahogy a világban is). A jó öreg, nem számít más, csak a hatalom és a pénz, az emberek (a nép), mint a birkák, bégetnek és bólogatnak. Az a pár egyén, aki próbál fellépni a rendszer ellen, vagy rájön, hogy mi folyik…végül rosszul jár.
Érdekes volt újra bepillantást nyerni az orosz mentalitásba, népi morálba.

Vacakoltam egy kicsit, hogy megadjam-e az öt csillagot, mivel – sajnos, vagy inkább nem is sajnos – sokak számára néhány történet érthetetlen lesz. De – sajnos, vagy inkább nem is sajnos – én értettem őket, pedig nem is éltem olyan sokat a „szovjet” korszakban.
Van viszont ami nem változik. Sajnos, vagy inkább nem is sajnos… :))
Kikapcsolódásnak a sci-fi jellegű történetek nagyon jók voltak, a többit meg takarja jótékony feledés. Vajon ha 100-200 év múlva valaki kézbe veszi ezt a könyvet, akkor minden történetre azt fogja gondolni, hogy ez sci-fi?