Metró ​2035 (Metró 2033 3.) 268 csillagozás

Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

2035

Több ​mint húsz évvel az utolsó háború után a világ romokban hever. Moszkvában a túlélők a metróban, a föld legnagyobb atombombabiztos óvóhelyén húzzák meg magukat.

Artyom, aki korábban megmentette a Metró lakóit a „feketéktől”, tudja, hogy nem hőstettet követett el, hanem óriási hibát. Mert azok a lények nem szörnyetegek voltak, hanem egy új értelmes faj képviselői…
Az öreg Homérosszal együtt, aki meg akarja írni „hőstettének” történetét, Artyom elindul arra az állomásra, ahol valaki állítólag kapcsolatba lépett más túlélőkkel. S amit talál, immár a felszínen, az minden képzeletét felülmúlja…

Glukhovsky története, amely az atomháború utáni világot írja le, valójában nagyon is a mi mostani világunkról szól: hidegháborúról, menekültválságról, új diktatúrákról.

Dmitry Glukhovsky 1979-ben született; az orosz populáris irodalom legnagyobb sztárja.
A Metró 2033 és folytatása a világ számos országában bestseller lett.

A… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2015

Tartalomjegyzék

>!
Európa, Budapest, 2019
486 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634052616 · Fordította: Goretity József
>!
Európa, Budapest, 2018
486 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634052616 · Fordította: Bazsó Márton
>!
Európa, Budapest, 2016
482 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634052616 · Fordította: Goretity József

2 további kiadás

Kapcsolódó zóna

!

Metró 2033

27 tag · 16 karc · Utolsó karc: 2021. június 19., 02:00 · Bővebben


Enciklopédia 7

Szereplők népszerűség szerint

Artyom · Sztálin · Homérosz · Ljoha


Kedvencelte 41

Most olvassa 24

Várólistára tette 98

Kívánságlistára tette 106


Kiemelt értékelések

Kawaii_vIVIv>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

Wow. Dmitry meglepett ezzel a befejező résszel az tuti. Naivan azt gondoltam, hogy áhh mutánsok nélkül és egyéb furcsaságok nélkül mégis mitől lehetne jobb ez a könyv. És basszus, nem kellettek azok ide, mert annyi de annyi mindenen megy keresztül Artyom és kis csapata, hogy bőven kárpótol minket.
Nehéz bármit is mondani, mert a könyv végére érve dühös voltam és csalódott is egyszerre, közben pedig mégis elégedett. Itt is látszik, hogy az emberek néha mennyire birkák tudnak lenni, milyen könnyű is megvezetni minket és hiába jön valaki az igazsággal nem hiszünk neki. És még ha van is választási lehetőség, akkor sem tesznek semmit a változásért. Ahogy Artyom-ot érték sorban a pofonok úgy én is szinte üvöltöttem a fejemben, hogy héééééééééé emberek ébresztő…spoiler
A végén megelepetés volt Ánya, de pozitív értelemben, viszont Szása no comment.
Legalább spoiler

petamas P>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

Csalódottság. Kiábrándultság. Harag. Nagyjából ezek a szavak jutnak eszembe Glukhovsky harmadik Metró-könyvéről. Félreértés ne essék: ezek nem az én érzéseim, nem én csalódtam a könyvben – a szerző volt az, aki ebben a regényben leszámolt a metró lakóival, az orosz néppel, az emberiséggel.

A sorozat harmadik kötete (a másodikhoz hasonlóan) megint markánsan különbözik az előzőektől: a metróból kiveszett a misztikum, a történetben nincsenek mutánsok és szörnyek, nincs igazi kaland, nincs hősiesség. A szereplők és helyszínek megfakultak, megöregedtek, és mindannyiukat új, sötét, kegyetlen szemüvegen át mutatja be a könyv. Homérosz szenilis, Melnyik sunyi és megalkuvó, spoiler egy szörnyeteg, Artyom pedig minden jel szerint megőrült: azt képzeli, hogy a feketék pusztulása után más városból érkező rádióadást hallott, holott mindenki tudja, hogy Moszkván kívül nem maradt életben senki. Ő azonban makacsul nyakába veszi a metrót, és megpróbál utánajárni a rejtélynek – nyomozása során bejárja a metró egészét, eljut a Negyedik Birodalomba, a Vörös vonalra és a Poliszba is, és rájön, ki gyakorolja az igazi hatalmat az emberek fölött.

Ez a könyv nagyon furcsán illeszkedik az eddigi kontinuitásba: Glukhovsky nem fél a retcontól, könnyed tollvonással minősíti romantikus képzelgésnek a 2034-et, illeszt bele olyan pillanatokat a 2033 történetébe, amik egyszerűen nem férnek bele ("akkor fel sem tűnt Artyomnak, csak később jutott eszébe, hogy aznap este, ahogy a toronyban feküdt, hangokat hallott."-nem szó szerinti idézet), vagy kukázza ki lényegében az összes M2033U regényt. Általában többre becsülöm a retconhoz való Clarke-i hozzáállást (előszóban tisztán leírjuk, hogy mit változtattunk, és kész), az ilyesféle „maszatolás” pedig halálosan idegesít, Glukhovsky mégis olyan lenyűgöző természetességgel teszi ezt, hogy nem tudok haragudni rá. Hiába idegen test a 2035 a többi regény mellett, muszáj odafigyelni rá. A Metró 2035 ugyanis egy elképesztően erőteljes társadalomkritika, ami az orosz (vagy bármely más) nép arcába üvöltve figyelmeztet: „ti ültetitek a nyakatokra a zsarnokot, és ti akadályozzátok meg saját magatokat, hogy levessétek onnan”. Félelmetesen aktuális.

1 hozzászólás
Morpheus>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

Amit el szerettem volna mondani, azt az író leírta, aztán az interjúban elmondta. Azt hozzá kell tennem, hogy a Metró nem csak a mai Oroszország. Mi is vastagon benne vagyunk, de még az a „dicsőséges” nyugat is. Meg persze kelet, észak és dél is.
Mert nem baj az, ha valahol nincs mit enni, csak legyen nekünk egy maréknyi, nem baj, ha nem vagyunk szabadok, de legalább megvédenek minket az ellenségektől, nem baj, ha a hazugság folyik mindenhonnan, legalább nem kell szembe nézni az igazsággal, nem baj, ha megnyomorodunk testileg, pszichésen és szellemileg, semmi sem baj. Hogy nem tanuljuk meg egymást szeretni legalább tisztelni és elfogadni, nem baj az se. Ha csak versenyezni tanítanak meg minket, összefogásra nem (kivéve, ha valaki ellen kell összefogni), az se baj. A lényeg az, hogy legyen kit gyűlölni!!! Vagy ha „szerencsénk” van, akkor bekerülhetünk azok közé, akik egymás ellen uszítják az embereket, ami valójában a számukra csupán játék, egymással bármikor felcserélhetők, csak más-más lemez szól belőlük, legyen az vallás, politika, vagy bármi más.
Ha te nem ilyen vagy, ha nem akarsz részt venni ebben a kutyakomédiában, ha látod, hogy mindez másképp sokkal jobban is mehetne, hát akkor jól kicsesztél magaddal, mint Artyom. spoiler De azért ne keseredjünk el, ha másokat nem is lehet megváltani, magunkat igen, és elindulhatunk valamerre. Mindegy merre…
Riport az alkotóval:
https://www.youtube.com/watch…

vöri P>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

Mindenki bekaphatja.

Ez már régen nem a metróról szól. Nem is Artyomról. Ez a „Dmitry szerint a világ” aktuális kiadása, csak a fenébe is, bár kevesebb dolgoban osztanám a véleményét, a félelmeit.

Mert azt hiszed, az igazság majd felszabadít. A logikus, észszerű, érthető, egyszerű magyarázat, a válasz majd feloldozást hoz. Szeretnél hinni benne, hogy a magad idióta lelkiismeretes módján segíteni tudsz, felnyitni szemeket, önálló gondolkodásra és döntésre bírni másokat. Hogy majd forradalom lesz.

Irigylem Artyomot, mert a maga módján mégiscsak több hit szorult belé, mint amennyit én most magamban érzek; hogy annyi viszontagság, fájdalom, nehézség után még további viszontságot, fájdalmat és nehézséget vállal, mert nem akarja cserbenhagyni az övéit. Legyenek azok a rokonai, szomszédai, bajtársai, a népe vagy az emberek úgy általában… De igazából mi kell a népnek?

Csak a mese kell. Hát egyétek.

5 hozzászólás
Profundus_Librum>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

Kevés olyan szerzőt olvastam, akinek Glukhovskynál is lesújtóbb véleménye lenne az életébe teljesen belefásult átlagemberről – a tömegeket manipuláló és tudatlanságban tartó, csak a hatalom, a kontroll mindenáron való megtartásáért küzdő kisebbségről már nem is beszélve! A könyv talán – sőt biztosan! – ezért is tetszett annyira. Még ha egy drámai sci-fi köntöse mögé bújva is, de bemutatja a manipulálás módszereit, az elrejtett igazságokat, amiket a dolgos hétköznapokon, mint paranoid gondolatokat, általában csak elhessegetünk magunktól. Ezek léte sokszor nyílt titok ugyan, mégsem teszünk ellenük semmit. (Nem a különféle légből kapott összeesküvés-elméletekre gondolok elsősorban – bár néhányról könnyen lehet, kiderül, igaz –, hanem olyan tényekről, amikről már kiderült, hogy hazudtak róluk, elhallgatták, a számonkérés viszont csodálatos módon mégis elmaradt.)

Artyom a szegény, elnyomott, orránál megvezetett közemberek hőse, a híradós, az újságíró – Mózes és Don Quijote egy személyben –, akinek szava elveszik a propaganda-gépezet zakatolásában. Glukhovsky előtt konkrét példaként a hazájában megfigyelhető példák, ideológiák és sajnálatos berögzülések lebegtek, de nincs akkora különbség Oroszország és a világ többi része között, hogy a regény „szimbolikáját” nehéz feladat lenne megfejteni. Igen könnyedén megfeleltethetők a kitalált dolgok a valós életből ismerős verziójukkal, főleg, hogy ezek mindkét környezetben ugyanolyan hatékonysággal működnek. Bár a Metró 2035 Artyom fejlődésregénye, de olvasása alatt annyira reménytelen, pesszimista, lelombozó képet láthatunk birka-magunkról, aminek hatására nem csodálkoznék, ha néhány olvasó is heveny személyiségfejlesztésbe kezdene.

Bővebben a blogon:
http://profunduslibrum.blogspot.hu/2016/03/dmitry-glukh…

Ezüst P>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

Atyaég. És még egyszer atyaég. Mindenki, aki az eddigi történések mentén gondolkodott A Metróról, vegyen be pár szem Frontint.

Saját sokkos állapotom kialakulásához talán az is hozzájárult, hogy botor módon nem olvastam el a Metró 2034-et, mivel a fülszöveg alapján úgy hittem (mint kiderült, rosszul), hogy abban már szó sem esik Artyomról. Továbbá tegyük hozzá, hogy az első kötetet sem tegnap vettem a kezembe. Eredmény: a 2035 olvasásának jelentős részében, ahogy mondani szokás, csak lestem, mint hal a szatyorban, közben kétségbeesetten próbáltam felidézni, melyik hapi kicsoda, honnan jött, miért hiányzik a lába, és egyáltalán, kell-e emlékeznem rá vagy sem… Akár ez volt az oka, akár nem, de számomra iszonyú nehezen indult be a sztori, és már előre szívtam a fogam, ha arra gondoltam, mit fogok pozitívumként felhozni, mikor értékelésre kerül sor.

Az „új”, jobban mondva jelentősen megváltozott Artyom sem volt túlságosan kedvemre való (talán furcsán hangzik, de többek között a kelleténél sűrűbb és vaskosabb káromkodásai is zavartak), és a végén is talán csak azért, mert amit Glukhovsky zárásként kiötlött, attól egyszerre dobtam egy hátast, téptem sikítva a hajam, koppant az állam a kazánház szintjén és szomorodtam el, miközben agyam legeldugottabb zugában kelletlenül ugyan, de elfogadtam a befejezést.

Hiába, úgy tűnik az embernek semmi nem jó. Amikor Artyom ötezredik alkalommal próbált mindenkit megmenteni, úgy éreztem, ez aztán már tényleg sok a jóból. Mire ez az önfeláldozás, mire ez a hatalmas hit? Megérdemlik-e a többiek? Nem hát. Aztán amikor kimennek a felszínre, és kiderül…szóval kiderül az, amit nem akarok ellőni, akkor (persze pont valami léleknyúzó zenét is nyekergettek közben a tévében, úgyhogy majd' kiesett a szívem) úgy éreztem, Artyomnak megint meg kell próbálnia. Megpróbálta. Mert hát milyen Artyom? Kiteszik az ajtón, bemászik az ablakon. Ráadásul több élete van, mint a macskának. (Mondjuk az utolsó száz oldalon már nagyon rezgett a léc, és a történet alakulását elnézve kezdtem komolyan kétségbe esni.)

Könyv engem ennyiszer még nem vezetett meg. Ennyiszer sosem ébresztett bennem reményt. Ennyiszer sosem okozott csalódást. No persze kik okoznak csalódást? A történetben szereplő emberek. Mi. Meg sem kéne lepődnöm. De a fenébe, én bíztam bennük. Magunkban. Tessék, Artyom ezt is elérte. Hogy aztán neki pont akkor legyen elege, amikor nekem mindenféle szánni való illúzióm támad.

Viszont azt az ominózus beszélgetést az elit bunkerében… na, azt tényleg röplapokon kéne terjeszteni, és ki is lehetne vele plakátolni számtalan irodát. Úgy megdobta az egész sztori értékét, olyan elsöprő volt, hogy kis híján belefulladtam a kád fürdővízbe, amiben ülve olvastam. De mentem tovább, hátha kisül még ebből valami kevésbé iszonyú. Aztán amikor szétlőtték annak a bizonyos fiatalembernek a fejét, aki ugyan nem volt egészen ártatlan, és nem is volt egészen meggyőződve róla, hogy hinnie kell Artyomnak, de mégis megtette, mert így érezte helyesnek… Akkor rájöttem, hogy kész, ennyi. Viszont már tudtam, miben áll ennek a könyvnek az ereje.

Arra viszont nem tudok sehogy sem rájönni, mikor tanult meg Artyom vezetni? Na jó, hülyéskedek, de ez tényleg nagy kérdés számomra. Továbbá, akár röhej, akár nem, egészen érzékenyen érintett, hogy Szuhoj a végén úgy döntött, ahogy. Valamiért mindig több potenciált véltem látni benne, erre föl… Homérosz és Ljoha létjogosultságát viszont szakadjak meg, ha értem. No jó, az előbbinél természetesen vettem a nagy párhuzamot, de miután az öreg harcos finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, egyszerűen nem tudtam mire vélni a felbukkanását. Ljoha detto. Ezen az alapon bárkit (vagy inkább valaki kevésbé arctalant) oda lehetett volna állítani Artyom mellé, hogy aztán az utolsó pillanatban hatalmas csalódást okozzon.

Hirtelen jött, nyomasztó zárógondolat: ha már ennyiszer összezavart ez a könyv, vajon nem lehet-e… hogy Artyom mégis meghalt akkor, amikor úgy tűnik, hogy mégsem, és az egész további már csak valami álomkép, illúzió? Na jó, tényleg kell az a Frontin.

2 hozzászólás
Razor P>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

A Metró 2035-ben összeérnek az előző két kötet szála. Artyom állandóan a felszínre jár, túlélők rádiójelei után kutatva, így amikor az előző kötetből ismert Homérosztól híreket hall egy rádiósról, akinek sikerült kapcsolatot teremtenie egy másik bázissal, az öreggel együtt útra kell, hogy megtalálja. Ám a Metró már közel sem az a hely, amit az előző kötetekben megszokott az olvasó. A rejtélyeknek már nyoma sincs, ám az ember ugyanúgy embernek farkasa, sőt, a helyzett csak romlott Artyom 2033-as nagy körutazása óta. Érdekes volt bepillantani abba, hogy miként is változtak az ismerős területek. Ha lehet ezt mondani egy eleve poszt-apokaliptikus helyre, akkor minden csak rosszabb lett. A felszínen már szinte nyoma sincs élővilágnak (még a korábbi „szörnyeknek” se), a lenti világ pedig egyre jobban elkorcsul, ahogy a Metró és a társadalom szép lassan darabokra hullik. A történet előre haladta során aztán kiderül egy s más a világról, valamit a Metró hátterében munkálkodó erőkről, ám ezek egyike sem ad épp megnyugtató választ. Bevallom, ennyi szörnyűség után én valami pozitívabb hangvételű befejezésben reménykedtem, ám lehet valójában ez tükrözi híven a valóságot.

>!
Európa, Budapest, 2015
486 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634052616 · Fordította: Goretity József
ViraMors P>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

Hát… ez nekem sok volt. Vagy talán inkább sokk…
Voltak benne érdekes gondolatok, de végeredményben úgy érzem, hogy ezt nem kellett volna. A nagyja meglehetősen zavaros volt, a maradék meg szájbarágós.
A történet bő fele leginkább az előző két könyv újrajátszása volt: Artyom és Homérosz ezúttal együtt veszik nyakukba a metrót, és üldözik Artyom kényszerképzetét a metrón kívüli túlélőkről. Egyik állomásról a másikra vergődnek, de a hosszú túrájuk leginkább csak a damil, amire a különböző filozófia, politikai és egyéb irányzatokat és/vagy elképzeléseket rá lehet aggatni. Egymással szomszédos állomások élete is gyökeres ellentéte egymásnak, és ez az egész egy hihetetlenül zavaros képet adott, amivel nálam nem ért el mást, mint hogy időről időre félretoljam a könyvet, és csak nyűglődjek vele.
A második fele hoz némi újdonságot az egészbe, valamiféle átfogó magyarázatot, de őszintén szólva nem tudott meglepni.
Az egész könyvet áthatja valamiféle nagyon erőteljes, a világ ellen irányuló harag. Lehet, hogy csak kivetítek, de olyan érzésem van, mintha dühből íródott volna. Persze részemről valószínűleg az is közrejátszik, hogy a posztapokaliptikus tipródás nem az én műfajom. Fájt emiatt a fejem az előző részeknél is, halogattam is elég sokat ezt a kötetet, de tudni akartam mi a vége.

Andrée P>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

Ez aztán igazán elgondolkodtató és a szó jó értelmében vett fura lezárása volt az alap sorozatnak.
Nagy örömömre szolgált, hogy ismét sikerült elővenni Artyom karakterét ehhez a részhez, és annak is örültem, hogy a második fejezetből megismert Homérosz és Szása is fontos szerepet kapott a könyvben.

Ennek ellenére néhol voltak fenntartásaim a történetben. Amik igazából nagyon utánagondolva némileg átvitt értelemmel is bírhatnak.
Leginkább, ami legszembetűnőbb és az értékeléseket olvasva többeknek is szúrta a szemét ugyan úgy, mint nekem. Hova lettek a szörnyek az alagutakból és a felszínről?
Az első könyv nagyon is, de még a második is a sugárzás teremtette rémségek támadásaival volt tele. Itt pedig puff eltűntek a szörnyek.
Erre magyarázatként, (lehet hogy tévesen) én azt sütöttem ki, hogy ebben a könyvben a szörnyek nem valós „kézzelfogható” lények, ebben a történetben inkább az emberi természetben lakozó szörnyek kapnak szerepet és a kettő együtt már túl sok lenne. Úgyhogy szerintem ezért nem császkálnak a mutánsok össze vissza a könyvben.
Helyettük nagyon is valós és hihető képet kapni az elállatiasodott és egymás bajaira érzéketlen emberi lélekről.

Úgyhogy a filozofálás is ennek megfelelően némileg más irányba mozdult a könyvben. Leginkább a tömegek és a társadalom manipulálhatósága és ennek hatásaira gyúrt rá az író. Szerintem nagyon is hihetően és szemléletesen. Sajnos ilyenek vagyunk.

Ákos_Tóth I>!
Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

Nem is olyan régen, Andrej Gyjakov trilógiájának lezárásakor gondoltam először arra, hogy a Metró világa nemsokára menthetetlenül bele fog szürkülni saját kereteibe, illetve ezek áthágásának ellentmondásaiba. Az univerzum külsős szerzői (szerintem nevezhetjük őket hivatalos fan-fiction gyártóknak) rendszeresen felviszik hőseiket a felszínre, és bár nagyon jó dolgokat találnak ki, valahogy a metróból nyíló poszt-apokaliptikus környezetet nem tudják olyan hangulatosra megfesteni, mint a mélységet. Márpedig az alagutakból ki kell törni, mert egyre kevesebb lehetőség marad már a metróvonalakban – legalábbis ezt gondoltam a Metró 2035 megérkezéséig. Glukhovsky nem csak megteremtője a Metró hangulatnak és életérzésnek, de a mai napig is ő tudja a legjobban körülírni ezt a lehetetlen atmoszférát – a penészes repedéseket, pórusokat, a tágas, mégis szorító sötét boltíveket, járatokat, a mutánsok nélkül is folyamatos feszültséget, misztikumot, félelmet. A sok hivatalos fan-fiction után az olvasó már azt hiszi, mindennapos rutin közlekedni az állomások között, de Glukhovsky képes néhány bekezdéssel rendet vágni: érezzük, hogy a metróban leselkedő veszélyekre képtelenség felkészülni, és nincs az a marcona sztalker, akit ne érhetnének tragikus meglepetések útja során. Ez az a súly, ami kiemeli az eredeti trilógiát a többi könyv közül, ezért lesz Glukhovsky minden metrós megnyilvánulása a lehető legautentikusabb ebben a sötét világban (a dolognak egyébként nyilván az a trükkje, hogy a regény kezdetén ne a felszínen vadásszanak mutáns dinoszauruszokra a sztalkerek, hanem tábortűz mellett kuporogva idegeskedjenek egy sötét alagút szájában, egymásnak támasztott Kalasnyikovok társaságában). Nála kifejezetten azt érzem, hogy a jövő a metró mélyén van, ha egy író újat akar még mutatni, akkor igenis a mélységben kell keresgélnie, a Metró-2-ben, a bunkerekben, katakombákban, és legkevésbé sem a világvége utáni orosz sztyeppen, az a hangulat más univerzumokra tartozik. Ilyen tekintetben tehát Glukhovsky jelenleg utolérhetetlen, de a Metró 2034-ben az atmoszféra kevés volt a sikerhez, számomra ott kevésbé sikerült emlékezetes hősöket, problémákat, konfliktusokat, tanulságokat – bármi emlékezeteset megalkotni a világ horrorisztikus mivoltán kívül.

Elolvasva a záródarabot, határozottan úgy érzem, hogy a Metró 2033 csak úgy lehetne még erősebb, még jobb, még klasszikusabb, ha nem született volna hozzá egyetlen folytatás sem. Artyom első Odüsszeiája az alagutak mélyén tökéletes regény volt, leképezte a jelent, teremtett egy szörnyű jövőt, egy rendkívül erős atmoszférát, és az orosz irodalmi hagyományoknak megfelelve irgalmatlan nagy terhet rakott egy szürke kisember vállára, aki teljesen felőrölte magát a nagy út végére. A 2034 új oldalt nyitott ebben a legendáriumban, de szerintem Glukhovsky ott inkább csak vegyítette a saját stílusát a fan-fiction szerzők logikájával, nem is lett túl fényes az eredmény. A 2035 pedig tulajdonképpen megismétli a 2033 dramaturgiáját, más téttel, egy rendkívül negatív, lehangoló tanulsággal az emberi viselkedésformáról és gondolkodásmódról, illetve az egész história lezárásának egyfajta kényszerével. Glukhovsky nagyon próbálkozik, a történetbe beleszövi a Metro: Last Light című videójáték sztoriját (igaz, nem zökkenőmentesen), ezt összefűzi a 2034-ben történtekkel is, megválaszol néhány kérdést, és igyekszik kerekíteni egy olyan lezárást, ami méltó arra, hogy keretbe foglalja az egész univerzumot. A végeredmény egy kiváló regény, ami azonban már nem fogja azt a katarzist nyújtani, amit a 2033: ezt a megrázó mesét már egyszer olvastuk, ezeket a kritikákat, célzásokat már ismerjük, hősünk sorsának hullámvasútját már megültük egyszer. Dramaturgiailag ez az első regény, feltupírozva egy nagyadag pesszimizmussal, ami nem egyszerűen a jelen kor emberének szól, hanem személy szerint mindenkinek, aki a jobb élet felé való törekvést feláldozta a megszokott keretek és a relatív biztonságérzet oltárán. Ez a legerősebb, leghangsúlyosabb momentuma a könyvnek, itt kellene megkapnunk azt a pluszt, ami felemeli a Metró 2033 szintjére. De személy szerint én úgy érzem, a lesajnáló tanulság kevés a nagy cél eléréséhez – Glukhovsky már nem fogja tudni megismételni az ottani bravúrt. A Metró 2035 néhány ellentmondásától eltekintve remek könyv, élvezetes, az univerzumon belül alapmunka, de minden értékével együtt is kevés ahhoz, hogy klasszikusként tekintsek rá.


Népszerű idézetek

Zitussh>!

… van egy elméletem… Olyan hasonlatféle. Hogy az élet olyan, mint a metróvonal… Mint a sínek. Vannak rajta váltók, amelyek átállítják a síneket. És van végállomás is, de nem egy, hanem több. Van, aki egyszerűen elmegy innen oda, és kész. Van, aki beáll a depóba, megpihenni. Van, aki egy titkos összekötő vonalon átvág egy másik vonalra. Vagyis… Végállomás sokféle lehet. De úti célja mindenkinek csak egy lehet! A sajátja! És a síneken minden váltót helyesen kell átállítani ahhoz, hogy éppen az úti célba jusson az ember! Azt tegye, amiért egyáltalán a világra jött. Érthetően mondom?

115. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Homérosz
SchizoVampire P>!

– Kár. Többet kéne innod. A nép menekvése a vodka. Egyébként használ a sugárzás ellen is.

414. oldal

Szelőke>!

Már rég nem volt fontos, ki kezdte a háborút. Nem volt fontos, mivel kezdődött. Meg miért. A történelem kedvéért? A történelmet a győztesek írják, itt pedig nem volt, aki írjon, és hamarosan nem lesz olyan sem, aki olvas.

15. oldal

Masni>!

– Mindössze nyolc méter szintkülönbség, és mintha a pokolba ereszkedtünk volna le.
– Ne szarj be! – biztatta Ljoha. – Ezek szerint még a pokolban is a mieink vannak! És még oroszul se felejtettek el!

92. oldal, 6. fejezet - Nyolc méter

Kapcsolódó szócikkek: Ljoha
SchizoVampire P>!

Vannak hullák, amelyek életrevalóbbak az élőknél.

111. oldal

ViraMors P>!

Elegáns dolog ez a többpártrendszer. Olyan, mint a hidra. Válassz ízlésed szerint egy fejet, és harcolj a többivel. Vedd úgy, hogy az ellenséges fej a sárkány. Győzd le!

Tigrincs P>!

A történelmet a győztesek írják, itt pedig nem volt, aki írjon, és hamarosan nem lesz olyan sem, aki olvas.

15. oldal

SchizoVampire P>!

Itt csak értelmetlenül meghalni lehetett. Semmi egyebet.

100. oldal

Ezüst P>!

– Na, épp ebben áll a mi művészetünk. A kajának mindig csak mára kell elégnek lennie, és mára is épphogy. Éhgyomorral érthető dologra vágyik az ember. Tudni kell egyensúlyozni. Ha hagyod, hogy telezabálják magukat, azonnal emésztési zavar és önhittség lép fel. Ha nem figyelsz a kosztjukra, mindjárt megdöntik a hatalmat. Vagy azt, amiről azt hiszik, hogy hatalom. Iszol velem a művészetünkre?

414. oldal


A sorozat következő kötete

Metró 2033 sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen King (Richard Bachman): A menekülő ember
Neal Shusterman: Unwind – Bontásra ítélve
J. Goldenlane: Holdnak árnyéka
Gaál Viktor: Battleground Zero
Dot Hutchison: Pillangók kertje
Stephen King: A halálsoron
Stephen King: Mr. Mercedes
David Mitchell: Felhőatlasz
Marcus Sakey: Briliánsok
Nathan Archer: Betondzsungel