Metró ​2033 (Metró 2033 1.) 85% 943 csillagozás

Ez a könyv annyira marhára, kiborítóan és elviselhetetlen módon volt nagyon orosz és nagyon unalmas az első 300 oldalban, hogy az valami elképesztő! spoiler

Aztán magunkra maradunk Artyommal meg a küldetéstudatával a moszkvai metró poszt-apokaliptikus világában, ahol kinyír a patkány, a kósza futóbolond, a random katona, akinek nem tetszik a fejed. Hallucinálsz, éhezel, beparázol, megkattansz, kinyírnak vagy kinyírod magad. Ez a világ nyomasztó és sötét. Imádtam! Ez az a jövőkép, amit annyira reálisnak tartok, hogy rettegek tőle! DE…! Artyom nem jó társ az utazásban. (A könyv felénél azért drukkoltam, hogy fordulna már fel és menjünk tovább mással!) Artyom az elején nagybetűs „Jó Gyerek”, Csodagyerek, Apuci Szeme Fénye, aztán elkezdett kikristályosodni bennem, hogy nagyon megszívtam vele, mert ARTYOM szerencsétlen, peches, töketlen…, ámde szupermázlistának számító főhős, mert mindig megmentik! spoiler

Pozitívum! Mindig jött valami borzongató és izgalmas, ami feldobta számomra a történetet – általában a mellékszereplők (Hunter, Kán, Melnyik), a sztalkerséget vagy a különböző helyszínek (könyvtár, Poljanka, Kreml). Nagyon szerettem ezeket a részeket! Összességében küzdöttem a könyvvel, minden fejezettel… nagy ritkán volt valami nagyon jó, ami miatt érdemes volt tovább olvasni és ez tartotta fent a figyelmemet!

A csillagok nem a történet egészének szólnak (és főleg nem Artyomnak), hanem a VILÁGNAK, amiben játszódik ez az egész. Abszolút odáig vagyok a Metróban kialakított életért, az egész összetettségéért, a felépítéséért. Annyira kegyetlenül JÓ az egész, hogy ez az egyetlen olyan disztópia, amiben elképzelni sem tudom, hogy élnék egyáltalán. Ijesztő, borzalmas és innen aztán igazán nincs semmiféle kiút. Itt csak megdögleni lehet, de azt sokféleképpen…

Bővebben pro és kontra: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2015/10/metro2033.html

UTÓLAGOS ÉRTÉKELÉS

Először a játékról hallottam. Ki is próbáltam. Nem szerettem. Fura volt és indokolatlanul nehéz. Én az a fajta játékos vagyok, aki utálja a nehéz játékokat, aminek többször kell nekimenni, hogy sikerüljön. Én a történetért játszom.

Aztán rájöttem, hogy ez is könyv. Elolvastam és…

Addig a pontig nem tudatosult bennem, mit olvasok, mígcsak valahol az olvasásélmény körül el nem utaztam Londonba. Ott metrozni kellett. Csak álltak és néztem a peronokat, a csarnokokat, a hatalmas nagy zsilipeket, amik lezárják a felszínre vezető utat. Akkor tudatosult bennem hogy milyen kicsi is a metro világa.

A könyv maga számomra páratlan élményt nyújtott. Tény, hogy imádom a kelet-európai/balkáni/keleti szerzőket, mert sokkal őszintébben írnak, mentesen amerikanizmustól, tökéletesen megszerkesztett fordulatoktól, sokkal kéziratszagúbb, őszintébb az egész, arról nem is beszélve, hogy a világ, a gondolkodásmód sokkal közelebb áll a miénkhez. Ugyanez Sapkowskinál példának okáért.

Ez nem egy akármilyen pikareszk. Artyom, a kis drága, amit leművel az elképesztő. A sötétségtől való félelem, a csend őrjítő ereje, a napszakok hiánya az emberi elme legádázabb ellenségei. Barlangászok tudják. Így leélni egy életet, így menni végig sok kilométernyi alagúton, hetekig menni és zarándokolni.Ez a világ egy kegyetlen világ és nem a szörnyek miatt, hanem saját elménk kiszámíthatatlansága és az őrület határmezsgyéjén egyensúlyozó embertársaink miatt.

Elképesztő ez a könyv, eredeti és csodálatos, sötét és realisztikus. Örök kedvenc.

Ez egy igen komor és sötét világot mutat be, nekem nagyon tetszett a hangulata. Am(k)ivel nem voltam kibékülve az a főszereplő volt, még az orosz nevekhez sem volt annyira nehéz hozzászokni. Valahogy az egész történet alatt semleges maradt nekem. Kicsit borzongató volt az alagutakban bolyongani, de nekem a felszín izgalmasabb volt. Igaz, ellaposodik a történet itt-ott, és elég sok filozofálgatás van benne, de túl lehet rajta lendülni. Mondjuk Artyom elég szerencsés csillagzat alatt született, ez nekem erőltetett lett a végére. De… ettől függetlenül kíváncsi vagyok a többi részre. Nem kedvetlenedtem el tőle :)

Azt hiszem nekem komfortzónából kilépés volt Glukhovsky világa, de emiatt izgatott voltam. A motivációm sem hosszú: a férjem szereti ezt a könyvet, a kiadó kiadta Kapszula könyvtárban – nekem ez a két dolog elég is volt ahhoz, hogy elolvassam. A férjemmel közösen olvastuk, ami nekem fantasztikus élmény volt, egyrészt együtt izgultunk off, másrészt imádtam megbeszélni, mert egyből kaptam egy második értelmezést is a könyvről. Tetszett ez a két szemüveges nézőpont, sokat adott hozzá.

A Metró 2033 egy lazán összefüggő, erősen epizódikus felépítésű horror-disztópia. Nem akar világot építeni aprólékosan, rengeteg dolog nincs kifejtve/megmagyarázva, eleinte kicsit úgy érzed, bedobott a mélyvízbe, hajrá az úszáshoz! És én ezt az úszást most nagyon élveztem. A világ nagyon sötét, borzasztóan nyomasztó és szűk – pont mint a díszlet, amiben játszódik.

A regény főszereplője Artyom, az ő utazását követhetjük a Moszkva alatti metróhálózatban, emberek, mutánsok, titokzatos lények, eszmék és híveik között. A fejezetek hosszúak, és minden fejezet máshol játszódik (innen is jön az elején említett epizódszerűség, kicsit olyan az egész mintha egy főszereplővel játszódó novellafüzért olvasnál), rengeteg helyszín és szereplő vonul itt fel. Oda kell figyelni, de nem megerőltető, és végig követhető. Eleinte nehezen boldogultam a hosszú orosz metróállomás nevekkel, de belejöttem ebbe is, és a végére már nem okozott nehézséget a Botanyicseszkij szad és Rizsszkaja vonalak kiolvasása. :)

A regény több zsánerből vonultat fel, a disztópia egyértelmű, de bizony van itt horror is, és én ezt élveztem a legjobban. A megfoghatatlan, titokzatos hangok, amiktől megőrülsz, az élő vagy élettelen rettegés, ami eltölti az alagutakat, mind-mind roppant izgalmas volt. Glukhovsky szerintem nagyon jó egyensúlyban írt bele rejtélyt és misztikumot és remekül meg is magyarázta azokat. Az állomásokon lévő különféle eszmék miatt (vannak itt kereskedők, demokratikus tudósok, kommunisták, fasiszták, sátánisták, buzgó szektások és még ki tudja mik ;)) sok benne a filozófikus beszélgetés és gondolkodás is, ami a horror vonal mellett a másik abszolút kedvencem volt. Mert persze alap kérdések is játszottak itt (mi végre az emberi élet, mi a célja az egyén létezésének), de mélyebbre és aktuálisabbra is ment – például korunk új, égető kérdéseire miért válaszolunk ezer éves gondolkodási sémákkal? Mit mond Jehova az emberevő mutánsokról?

Izgalmas, nyomasztó és hosszú utazás volt ez alagutakban, járatokban, metróállomásokon, sok emberrel találkoztam közben, de nagyon élveztem minden pillanatot.

A múlt év folyamán megjelent Metro 2033 számítógépes játék alapjául szolgáló regényre nagyon kíváncsi voltam. Mivel a jaték kellőképpen atmoszférikus és hangulatos, gondoltam akkor a történetnek főleg annak kell lennie.
Az atomkatasztrófával sújtott emberiség maradék része a metróalagutakban rendezte be új világát és próbál magára találni felállítva új világrendjét. Ez a terület most a moszkvai metróra korlátozódik, de elképzelhető hogy a világ más részein is ez történt, nem tudjuk meg.
A könyv főhőse Artyom, akár egy népmesei figura – útra kel, hogy megmentse a saját „hazáját”, metróállomását, a fenyegető idegen fekete mutánsoktól. Arytom ideológiáktól mentes, mondhatni tiszta, ártatlan lélek, aki ezután az események hihetetlen láncolatába kerül: végül talán nem más kerül kezébe eldöntésre, mint az emberiség sorsa.
S bár a föld alatt vagyunk, az emberiség nem feledi önmagát és nem is akarja, a különféle hitek és (párt)ideológiák vadhajtásai burjánzanak: ahány állomás, annyiféle. A régi jelképek és szimbólumok újra élnek vagy egy új formában használódnak fel. Főhősünk a végére már nem tudja miben higgyen, néha már nevetve gondolja át a sok alternatívát, amivel sulykolják. Sokszor az események nem pörgősek, inkább lassabbak, mintha tényleg órákon át vánszorognánk a metróalagutakban, ezzel is érezhető Arytom vándorlása, aki mellé szinte mindig kerül egy társ, hogy kísérje és megossza vele saját világának filozófiai gondolatait. A könyv olvasása kezdetén kinyomtattam egy moszkvai metrótérképet, és azon követtem Artyom útját. Az író időt hagy a képzeletnek, és segít hogy felvegyük az épp soron levő állomás atmoszféráját, alapos leírásokat kapunk róluk, ami lehet nyomasztó, nyomorult, vagy a lehetőségekhez képest fejlett, a régi világ szemetét felhasználóan nyereséges.
A legmegkapóbb helyszín nekem maga a felszín leírása volt. Hisz mi lehet borzasztóbb egy elpusztult, de egykor élettől nyüzsgő világtól? Lehet ezen egyáltalán új életet kezdeni? A kérdés, ami elhangzik, „hogy élhettek ezek az emberek, mit csináltak a hétköznapjaikban?” Egy olyan embernek, akinek a föld alatti szűkös világ az univerzum, ez valószínűleg elképzelhetetlen.
A könyv vége érdekes, váratlan, de a cselekedet, amivel zárul, az meg annyira emberi, emberre jellemző, hogy egyáltalán nem meglepő.

Sajnos ez nem az én könyvem. Valahogy hiteltelen számomra. A főhőstől sokkal erősebb, tapasztaltabb szereplők elhullanak, míg a gyenge, tapasztalatlan, mondhatni ártatlan Artyom minden helyzetből kimászik. Egy olyan világban, ahol majd mindenki ellenség, mindig akad valaki, aki kirántja a bajból, vagy tovább segíti az útján. Túl gyenge karakter ahhoz, hogy így legyen, legalább is én így éreztem.

(Izé, hosszú)
Először is a moszkvai metróról. Szóval az egyik legjobb közlekedési hálózat, amit megtapasztaltam. Iszonyú logikus, megfelelően behálózza a várost, minden vonal összefut valahol, csodás állomásokon szállhat ki az ember, fantáziadúsak, néha a kocsit maguk is, még a néha felbukkanó Lenin és egyéb munkásmozgalmi jelenetek sem vonnak le a varázsából, ráadásul várni is csak pár másodpercet kell rá. A mi világunkban. Dmitry Glukhovsky világában egészen más a helyzet. Posztatomkatasztrófikus világ, sugárzó felszín, mutánsok. Alul pedig egy zárt, egészen különleges, túlélő világ. Az első kérdés, amit felteszek, hogy a feketék kik. Vagy inkább mik? Az indító fejezet félelmetes, ködös, misztikus, chtutluszerűen, csak említve a borzalmat festi le ezt a világot. A rettegés beveszi magát a csontjaimba, ahogy az állomás lakóiéba is. Alig alszom. Egyébként tökéletes a helyválasztás, ez a kanyargós össze-össze futó, bonyolult, ugyanakkor rettenetesen logikus alagútrendszer ideális hely a borzalmak elrejtéséhez. Nem tudom összefüggően megfogalmazni, csak idevetem, hogy bírom Szuhoj eszmefuttatását az evolúcióról és a választ rá talán még jobban tetszik, át is nevezem magamban az egyik állomást Plosagy Evoluciira. Aztán látom a rosszul és alultáplált népségnek mekkora kincs a multivitamin. Az összes orosz író iszonyat művelt tapasztalatom szerint, mindenhol felbukkannak irodalmi utalások, ebben is, jó nem kell elájulni tőlük, de azért vannak. A főhősünk tapasztalatlan ifjú, de valami különleges benne, ezért rá bízzák a Küldetést. E során haladunk tovább alagútról alagútra, állomásról állomásra, különböző vonalakra, és az út alatt megint kezd hasonlítani a mi világunkra, volt itt háború, van fasizmus, kommunizmus, térítők, kannibalizmus is akad, meg gyerekprostitúció. Nagy fantáziával megírt, élvezetes mű így a (szerintem) baki is bocsánatos.

(Nekem bakisnak tűnik, bár lehet nincs igazam: le van zárva az egész metró, lenn növények nincsenek és meg tüzet is gyakran raknak, akkor honnan van elég oxigén? Biztos a viszbűl veszik ki. Nekem úgy tűnik az oxidáció és a fotoszintézis aránya nem megfelelő, pláne a földalatti világban. Később olvasom hogy a felszínen maradtak növények, mondjuk elképzelhető, de ekkora mértékű atomkatasztrófa után szerintem a növények nagyon jelentős károsodásokat szenvednek, napfény alig hatol át, és elvileg rettenetesen hidegnek kell lenni, nehezen tudom elképzelni a túlélésüket, szóval kétkedem. Mondjuk a nukleáris télről eddig csak teóriák vannak, maradjon is így, de ez kicsit böki a csőröm.)

Van benne Őrtorony, meg alagútfilozófia, egy szerintem újabb zseniális ötlet, a szovjet hatalom és a démoni erők összehozása. A vége felé járok, körvonalazódik a nagy Küldetés, és meleg szívvel olvasom, hogy egy könyv , egy könyvtár áll a középpontban, aztán mégsem úgy alakul, ahogy elképzeltem. A Nagy Féreg teremtésmítoszát imádom, ahogy a pap romboló civilizációról alkotott heves szónoklatát is, nekem itt a könyv lényege, sokszor sok formában olvastam már a ma emberének Földet elpusztító lehetetlen viselkedéséről, a gépek uralkodásáról és mindig aktuális, nem unalmas, és az is egyértelmű, hogy sosem tanulunk… A hitet vesztett Dron tragédiája, megvilágítja, hogy egyedül vagyunk a földön magunkra hagytak minket, nincs isten. Az öregek nosztalgiázása a régi világ után, vágyakozás a csodálatos felszíni élet után is megkap mindannyiszor.A végső ütközet a Majakovszkaján indul, az egyik kedvenc állomásom. Olyan szép, körkörös. A történet is körbefut, visszatérünk a kiindulási állomásra, a VDNH-ért folyik a küzdelem. (Micsoda giccses szörnyűségek vannak ott fönn, na meg egy csoda a Moszkvai Űrkutatási Múzeum.)
A hős átlagos, gyarló ember, hogy könnyebb legyen azonosulni vele, Artyom mégis kiválasztott, csak a végén érti meg ő is miért, de akkor már késő. Jön a pusztulás. Épp a kapcsolatteremtéskor, szomorú vég. Jöhet a következő.

Vegyesek az érzéseim a kötettel kapcsolatban. Négy csillagot általában arra a könyvre szoktam adni, amit szívesen ajánlok bárkinek. A Metró 2033 is közéjük tartozik, de az a helyzet, hogy a kreativitás talán egy kicsit túlburjánzott ebben a világban. Egy szőrösebb szívű szerkesztő alighanem a felét kihúzza, és ez csak a javára vált volna, így viszont egy utazásos típusú regényt kapunk egy rendkívül eklektikus világgal. Tele van jobbnál jobb ötlettel. Ha stílszerű akarok lenni: az ötletek annyian vannak, mint az oroszok.

De az a helyzet, hogy érdekes élethelyzetek és jó ötleteken nyugvó mikrokörnyezetek egész sora vonul el a szemünk előtt. Minden egyes megálló, vagy megállók egy csoportja, különböző emberi társadalmakat rejt, amelyek különféle módokon reagáltak arra a kataklizmára, ami az emberiséget érte. Vannak itt kommunisták, kapitalisták, fasiszták, jehovisták, kannibálok, maffiózók és így tovább, felsorolni is nehéz lenne mindet. De a legtöbb állomáson kevés időt töltünk. Karakterek jönnek-mennek, egy idő után eltűnnek vagy éppen meghalnak, és egyszerűen senkivel kapcsolatban nem alakul ki semmilyen kötődésünk, (a főhőst kivéve), ami szerintem egy fájó hiányossága a könyvnek.

Persze vannak momentumok, amelyeken jót kuncogtam. Az egyik ilyen, az az atomcsapás utáni könyvtári világ volt, ahol az árván maradt szobanövények brutális elburjánzása eszembe juttatta azt, hogy a könyvtárban, ahol dolgoztam, mi is nevelgettünk egy időben egy két és fél méter(!) magasra nőtt kaktuszt. Glukhovszkij valószínűleg valami emberevő szörnyet írt volna belőle.

Szóval nem volt ez olyan rossz, a modern orosz sci-fiből is végre olvastam valamit, de nem csúszott le könnyen.

Azt hiszem, most már bevallhatom, hogy ötödikben az osztálykiránduláson, amikor félelmetes történeteket meséltünk a tábortűznél, én már akkor is csak udvariasságból sikítoztam.
Mer’ hogy ha sötét van és a mélyben szörnyek élnek meg mutáns óriáspatkányok (jííííí!), és mind bennünk véli felfedezni legközelebbi táplálékát, az kérem szépen félelmetes. Vagy mi a szösz. (Khmm, remélem, már reszketsz is.)
Én a magam részéről nem tettem. Az ismeretlentől való atavisztikus félelem ilyen vagy olyan mértékben mindenkiben megtalálható, ahogy például a zenei hallás is. Én annyira vagyok muzikális, mint amikor egy sánta kutya belevizel egy repedt vödörbe, cserébe azonban félelem terén áll valamelyest jobban a szénám. Értsd: a szörnyek, patkányok, nácik, sátánisták, komcsik és egyéb állatfajták lakta moszkvai metró borzongatóan (?) atmoszférikus leírásában az a pillanat bírt a legintenzívebb érzelmi töltettel a számomra, amikor bealudtam és a fejemre ejtettem a könyvet.

A félreértéseket elkerülendő: a maga nemében abszolút megállja a helyét ez a nevelő célzatú ifjúsági horror. Van erkölcsi üzenete, a benne vázolt jövőkép pedig épp elég lehetséges* ahhoz, hogy a fiatalkorú olvasóközönség megfontolás tárgyává tehesse. Igaz, értelmet csak az utolsó három oldalban nyer; addig bolyongunk, s mint holmi posztapokaliptikus David Attenborough, természetes élőhelyükön ismerkedünk meg a helyi létformákkal.
Poszt-atomháborús irodalom terén a Malevil verhetetlen, de próbálkozásnak ez is megteszi. Konyhafilozófia váltogatja egymást kalasnyikovos golyózáporokkal az alagutakban. Egy kis ez, egy kis az, a végeredmény hőfoka pedig a tegnapi főztöm maradékával van azonos szinten, amit egy órával ezelőtt megmikróztam, és elfelejtettem megenni.

Amikor azt írtam, hogy az oroszoktól nekem bármi jöhet, akkor oroszok alatt nem hosszan pofázó unalmas ürgéket értettem, akik 430 oldalon át hülyítik szegény, jobb sorsra érdemes olvasót, mielőtt nagy nehezen kiböknék végre a frankót. Vagy ez volna a kakukktojás, az egyetlen olyan orosz alkotás, aminek a mélysége nem haladja meg a strandon a lábmosóét?

Nem, ennyi süket dumát morálfilozófiai agyömlést természetesen nem gyűrtem le két nap alatt. Az első pár fejezet után már csak a fontosabb részeket olvastam el ugyanis becsülettel, a köztes töméntelen mennyiségű rizsát, nem vesztesz vele semmit, ha csak átfutod.
Ígéretesnél ígéretesebb könyvekkel van tele a polcom meg a gépem, szóval hagggyukmár.

*Bár spoiler, ahhoz én nem feltétlenül nyúlnék hozzá a helyedben, pláne nem enném meg… meg hasonló „apróságok”, no de mindegy, hiszen nem egy Merle vízióban járunk.

Akik egy pörgős számítógépes játék forgatókönyvét várják, azok csalódni fognak, akik egy elgondolkodtató sci-fit, azoknak talán szerethető lesz a könyv. A moszkvai metró térképe (http://szergely.sfblogs.net/files/2011/04/Moszkvaimetro…) kifejezetten jól jöhet – botrány, hogy a kiadó kispórolta belőle. A könyv stílusa elég egyszerű, viszont van filozófiája, amely problémássá teheti a befogadást. Az „egyszerűbb lelkek” számára riasztó, elvont, unalmas; az igényesebb olvasók számára viszont kicsit didaktikus, leegyszerűsítő, szájbarágós. Mindenképpen javít (a saját szememben) a könyv megítélésén, hogy a Lukjanyenko-féle értékrelativizmussal szemben itt a jók a pozitív szereplők, és az őrült fanatikusok utálatosak. A mai világban már ezt is meg kell becsülni.
A könyv legnagyobb értéke a teremtett világ atmoszférája, és az ötlet, hogy a helyszínt a metróba helyezi. Ha nem állna mögötte egy sikeres számítógépes játék, akkor nem lenne ekkora bestseller. Fantasztikus kalandregénynek egész jó. Ezért tettem hozzá a négy csillaghoz még egy felet.