Franz ​Kafka és a modernizmus problémái 0 csillagozás

Dmitrij Vlagyimirovics Zatonszkij: Franz Kafka és a modernizmus problémái

Ennek a könyvnek nincsen fülszövege.

Róla szól: Franz Kafka

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Esztétikai kiskönyvtár Kossuth

>!
Kossuth, Budapest, 1967
156 oldal · puhatáblás · Fordította: Sz. Höcker Krisztina

Várólistára tette 1

Kívánságlistára tette 2


Népszerű idézetek

Piccolo_Carlo>!

A marxista irodalomkutatók közül talán Ernst Fischer értékelte legtöbbre Kafkát a hatvanas évek elején. Fischer szerint Kafka nagy művész, a fantasztikus szatíra kiváló mestere, annak a pazar sornak a folytatója, amelynek elején Ariszto-[21]phanész, Rabelais, Swift áll. Éppen a régi Ausztria-Magyarország viszonyai teremtették meg a kafkai művészi általánosítás előfeltételeit, segítettek az írónak, hogy előre lássa az „ipari civilizáció” bűneit, hogy megjósolja a fasizmus borzalmait. Ez teszi Kafka életművét napjainkban is annyira időszerűvé. A Kafka rajzolta életképek tükrözik a kapitalista „elidegenedésnek”, az ember „eldologiasodásának” reális folyamatát. Fischer szerint Kafka nem pesszimista, hanem humanista és kispolgári lázadó, aki közel állt Csehország munkásmozgalmához. Igaz, hogy alkotásaiban Kafka nagyon szubjektív, sőt bizonyos mértékben irracionalista. Fischernek mégis az a véleménye, hogy Kafkát nem szabad összetéveszteni a „kafkaizmussal”, vagyis azzal a szándékos szimbolista komplikálással, amelyet az író jelenkori epigonjai visznek végbe könyveikben.*

*Lásd Ernst Fischer: Franz Kafka. „Sinn und Form”, 1962. Hf. 4.

21-22. oldal (Kossuth, 1967)

Piccolo_Carlo>!

De Kafka „a szocialista világ tapasztalata” is, mert Fischer, Garaudy és Goldstücker állítása szerint a proletariátus hatalomra jutása nem jelenti az „elidegenedés” azonnali, automatikus [24] megszűnését; az elidegenedés ilyen vagy olyan formában továbbra is megnyilvánul a kommunizmus építésének egész időszakában.

24-25. oldal (Kossuth, 1967)

Piccolo_Carlo>!

Henel véleménye szerint Kafkánál az ember maga az egyetlen oka minden szenvedésének. Az ember azonban, saját gyengeségétől és gyávaságától hajtva, igyekszik „tetteiért a felelősséget más emberekre vagy egészében a világra áthárítani”,* ami csak megnehezíti az igazság megismerését. „A bíróság – folytatja Henel –, amely előtt Josef K. ártatlanságát bizonygatja, a bíróság szolgáival és azokkal az asszonyokkal, akiknek segítségét keresi, nem tekinthető az isteni törvény reprezentánsának – ilyen minőségben abszurd lenne megvesztegethetősége miatt –, nem tekinthető úgy sem, mint a világ romlottságának szimbóluma – ebben a minőségben nem lenne Kafka számára jelentősége –, hanem az emberi önigazolás gyengeségből álló építményét kell látnunk benne.” Henel szerint az ember „maga alkot magának ön-[37]igazolásaiból egy »látszólagos világot«: ő, nem pedig a bíróság költözteti át a vizsgálóbíró rezidenciáját egy jövedelmező külvárosi bérházba, amely olyan piszkos és elhanyagolt, mint saját lelke, és ő maga teszi a bíróság hivatalnokait olyanokká, amilyeneknek mi látjuk őket – gyengékké, tudatlanokká, megvesztegethetőkké.”

*Ingeborg Henel: Die Tathüterlegende und ihte Bedeutung für Kafkas „Prozess”. „Deutsche Vierteljahrschrift für Literatumissenschaft”, 1963. Hf. I. S. 58.

37-38. oldal (Kossuth, 1967)

Piccolo_Carlo>!

Egy kapitalista nagyvállalat munkása, aki a kisiparostól eltérően csak egy, gyakran szerfölött egyszerű munkafolyamatot végez, „elidegenedik” munkájának termékétől; a tárgy mintegy megszűnik emberi kéz alkotása lenni, és alkotójának szemében bizonyos önállóságra tesz szert, mintha megtagadná neki az engedelmességet, mintha érthetetlen, majdnem misztikus jelentőséget nyerne. Az ilyen „iparosított társadalomban” a tárgyak mintegy felülkerekednek az emberen, elnyomják őt. Ezenkívül, a burzsoá államban, ahol megszűnt mindenfajta – nagyon világosan látható – feudális hierarchikus kapcsolat, az ember környezetétől „elidegenedettnek”, magányosnak érzi magát. Teljesen jogfosztott, és ugyanakkor személy szerint senkinek nincs alávetve, mert nincs felette sem is-[74]ten kegyelméből való hűbérúr, sem a hűbérúr által kinevezett őrgróf, de még polgármester vagy céhmester sem; mindent a jellegtelen bürokratikus mechanizmus irányít. Az emberben olyan érzés támad, hogy ő maga sem több, mint tárgy a többi tárgy között, akit a lét vak, ösztönös árja sodor magával. A burzsoá világ emberének igazi helyzete, akinek munkaereje valóban áruvá válik a kapitalista piac többi áruja között, összekeveredik a saját életszituációjáról alkotott hamis, misztifikált elképzelésével.

74-75. oldal (Kossuth, 1967)

Piccolo_Carlo>!

„Ausztria-Magyarország – írja Robert Musil A jellegtelen ember című regényében – alkotmánya szerint liberális állam volt, de klerikálisok kormányozták. Klerikálisok vezették, de lakossága szabadelvű nézeteket vallott. A törvény előtt minden állampolgár egyenlő volt, de nem mindenki volt állampolgár.”*

*Robert Musil: Der Mann ohne Eigenschaften. Hamburg 1956. S. 34.

82. oldal (Kossuth, 1967)

Piccolo_Carlo>!

W. Kaiser jogosan Írja: „Az elbeszélő halála – a regény halála.”*

*Wolfgang Kaiser: Entstehung und Kriese des modernen Romans, S. 34.

101. oldal (Kossuth, 1967)

Piccolo_Carlo>!

A Kafka-kutatók többsége felhívja a figyelmet arra, hogy az író stílusában nincs összhang „a realista ábrázolásmód és az abszolút valószínűtlen központi esemény között”.*
Szó ami szó, nehéz másik olyan művészt találni, aki ilyen tárgyilagos és nyugodt hangnemben, ilyen szándékosan színtelen, hosszú, szinte hivatalnoki precizitással csiszolt mondatokkal beszélne a valószínűtlenről, a fantasztikusról, az elképzelhetetlenről.

*Victor Erlich: Gogol and Kafka. Realism and Surrealism. In: For Roman Jakobson. Essays on the occasion of his sixtieth Birthday. Monton and Co. The Hague 1956. p. 102.

103. oldal (Kossuth, 1967)

Piccolo_Carlo>!

„A modernista művészet – írja Arnolt Hauser amerikai irodalomkutató – nem annyira magának a tárgyaknak a kombinációjára, mint inkább ennek a kombinációnak fantasztikusságára épít.”
A bíróság és a padlás a mai ember számára teljesen mindennapi jelenség. Ám ha az író a bíróságot a padláson helyezi el, a lakók száradó fehérneműinek szomszédságában, és ráadásul közli, hogy ennek a bíróságnak a hivatalnokai minden ház minden padlásán ott ülnek, akkor ez a bíróság már nem is fantasztikussá válik, hanem lidércesen fenyegetővé (A per). Egyszóval az imént említett A. Hauser szerint – „az ábrázolás igazi tárgya az élet összehangolhatatlansága, amelynek hatása annál meglepőbb és megrázkódtatóbb, minél reálisabbnak látszanak a fantasztikus egyes elemei.”*

*Arnolt Hauser: Sozialgeschichte der Kunst und Literatur. Bd. 2. 1952. S. 492.

108. oldal (Kossuth, 1967)


Hasonló könyvek címkék alapján

T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern
Buda Attila – Nemeskéri Luca – Pataky Adrienn (szerk.): Leírás és értelmezés
Mercs István (szerk.): „Nyugat csapatjának keleti zászlója”
Karádi Zsolt: Portrék – albumba simulva
Finta Gábor – Horváth Zsuzsa – Sipos Lajos – Szénási Zoltán (szerk.): A Nyugat párbeszédei
Kurdi Mária: John Millington Synge
Domokos Gyöngyi – Káli Anita – Major Ágnes – Szabó P. Katalin (szerk.): Nyom-Követés 2.
Kroó Katalin: Klasszikus modernség
Szerb Antal: A világirodalom története
Réz Pál – Parti Nagy Lajos: Bokáig pezsgőben