Furcsa, kacskaringós hullámvasútba ültetett bele ez a regény. Nem is a cselekmény fordulatos voltát, vagy a váratlan, meghökkentő történések képbe kerülését tekintve, hanem úgy nagy általánosságban, az olvasói várakozás, a türelmetlen „tűkön ülés” vonatkozásában.
Ugyanis a szerző egy szép, kerek khandari polgári és katonai bemutatóval kezdi a történetet, ami kiválóan megágyaz a befogadó képzeletnek, de könnyed háromszáz oldal után komolyan elgondolkodtat a szerző szándékait illetően. Ha valaki átrágta magát Richard Sharpe és lövészeinek rövidke, 21 részes történetcsokrán, az meglehetősen otthon érezheti magát a napóleoni háborúkat, Wellington Wellesley herceg hadműveleteit idéző hosszú fejezetekben. Django Wexler valóban megkapó részletességgel, hitelesen mesél egy lehetséges alternatív történelmi korban megjelenített gyarmati haderő felvonulásáról, tábori életéről, harctéri taktikájáról, az őslakosokkal szemben alkalmazott támadó, vagy védekező stratégiájáról, a különböző katonai alakzatok, még különbözőbb harcérintkezési helyzetekben való bevethetőségéről. Azonban egy bizonyos pont után valamelyest túlcsordul az olvasóban a „tokot felharapni, port betölteni, golyót a csőbe köpni, és az egészet lefojtani” rutinja. Felmerül a kérdés, hogy hol marad a várva várt mágia, ami a Prológustól eltekintve, addig csak csak halvány utalásokban jelenik meg.
A regény végére azonban a szó legszorosabb értelmében, valóban elszabadul a pokol. Az egyébiránt akciódús katonai műveletek mellett, azokra ráfonódva, végre előkerülnek a múlt misztikus, démoni erői, vallási fanatizmus, varázslat és boszorkányság, és nem különben a legsötétebb ártó, pusztító mágia. Néhány szereplőből kibújik a régóta gyanított „valós én”, néhányan pedig mérsékelten érdekes karakterfejlődésen, átalakuláson mennek át. A felvonultatott szereplők alkatának, jellemének felépítése egyébiránt – néhány üdítő kivételtől eltekintve – meglehetősen naivra, sematikusra sikeredett. Marcus főkapitány és a szamárlétrán lelkesen lépegető Winter közlegény (-leány) húzásai, reakciói bizony kifejezetten átlátszóak, néha irritálóan banálisak. De ha már megint József Attilától hoznék egy ide nem illő idézetet, akkor azt mondhatnám, hogy „már egy hete csak a mamára Anyára gondolok mindig…” Ő bizony erősen mozgatja a fantáziámat. Nem vitás, hogy Anya a legizgalmasabb, leginkább rejtélybe burkolózó karaktere ennek a történetnek, aki még sok-sok meglepetést tartogathat számunkra, és sejtésem szerint az egész Árnyháborúk-ciklus egyik, ha nem éppen a nagybetűs kulcsfigurája lehet.
Összességében elmondhatom, hogy miután helyreállt a regény szerkezeti egyensúlya, és átrágtam magam az unalomba fulladó fejezeteken, kifejezetten élveztem az Árnyháborúk indító kötetét, és egy igazán szórakoztató flintlock fantasyt olvastam, ami merőben másképp építkezik igaz, mint a Lőpormágus-trilógia, de feltétlenül olvasásra javasolt.