Sámánok ​nyomában Szibéria földjén 96% 23 csillagozás

Az egyik ház előtt, a szabadban égő tűzön, idősebb asszony főzöget.
– Mi készül, néni?
– Tea.
– Tejet önt-e belé?
Csak fejbólintással jelzi az igent.
De az öregasszony olyan értelmes arcú, hogy minden szűkszavúsága ellenére is ott ragadok. Türelmesen várom, amíg baltával vékony réteget kapar le a téglateából; mert a szojotok a tégla alakúra összepréselt teát szeretik, abból vágnak, kaparnak le baltával megfelelő darabkákat teafőzéshez. A forró vízbe beleszórja a teafüvet, majd beleönti a tejet is. Ahogy a kondért leemeli a tűzről, megkérem: engedje meg, hogy megnézzem belülről is a sátrat.

– Megölik a borjút ha betéved a tajgába. Bemásznak az orrnyílásába, rágják a puha porcogót. Odatelepednek a szeme köré, és hiába pislog: harapják a lágy szemhéjakat. Ellepik a szája szélét, s ha százszor, ezerszer is kiölti nyelvét, hogy elzavarja őket, százegyszer, ezerszer is visszaszállnak, és eszik, falják a nyálas, véres húst. Nem hiszi? Pedig elhiheti! Néhány óra, és halálra marják. Nem jön ki élve az őserdőből…
Már fuldokoltam a füsttől. A cédrusfenyő, a nyír ágainak lobogását ráterített, nedves moha fojtja el, és sűrű, vastag füst gomolyog a tábortűz felett. Minden hiába. Bújhat az ember a füst fölé, hogy már erecskékben csurog a könnye, a tarkóját, a nyakát így is lakmározzák. Minél kisebbek, annál falánkabbak. Mert a szúnyogok csak szúrnak, de ezek a picike muslincák – harapnak. Igen, most már elhiszem, amit az öreg burját mesélt: a tajgába tévedt borjút halálra marcangolják.
És milyen taktikával dolgoznak! Beférkőznek a bakancs szárán, s egyszerre csak azt érezni, hogy a talpat rágják; befurakodnak a nadrágszíj alá, és ott harapnak az emberbe, hogy ne találja meg azonnal, illetve jóllakjanak, mire elűzhetné őket. Hiába keni arcát, nyakát, karját bármilyen „hatásos” szúnyogűző szerrel, e vérevőket semmisem torpantja vissza. Hát ilyenek a szibériai rokonai azoknak az ártatlan muslincáknak, amelyek oly fürge csapongással táncolnak otthon Magyarországon, a pohárban felejtett bor-maradék felett.

– Talán nem is említettem a múltkor: a múlt év nyarán Szibériában végeztem néprajzi gyűjtő-munkát.
– Tudom. Beszélt magáról a technikusunk.
– Én nem is tudok erről.
– Pedig így van. Irkutszkban vele javíttatta meg a sérült magnetofonját. Úgy tudom, a burját vidékekről tért vissza maga akkoriban. Én nagyon megjegyeztem magamnak ezt a kis epizódot. Amiatt pedig, mert amikor betért a városba, azon porosan, fáradtan, azonnal a múzeumba tartott, hogy műszerészt kerítsen, és nem a kényelmére, a pihenésére gondolt. Akinek az elromlott magnetofon az első, nem az, hogy lekefélje a sarat a bakancsáról, vagy megfürödjék, vagy kialudja magát, annak a munkája a legfontosabb. Szibériának pedig éppen ilyen kutatókra van szüksége. Hát ezért emlékszem én magára.

Alig mentünk tovább, az asszonyka egy lankás dombra mutatott.
– Látja, az ott a temető.
Semmit sem láttam.
– Szálljunk ki, nézzük meg közelebbről, hogy mindjárt fényképezhessek is.
Kapaszkodtunk fel a domboldalon.
Amikor a temető területére értünk (szándékosan kerülöm a „temetőbe értünk” kifejezést), kiderült: miért nem láttam semmit sem az útról. A temetőben ugyanis semmi nem vallott sírra. Se domb, se jel.
A burjátok nem jelölték halottaik nyugvóhelyét. Ennek ellenére is buzgón fényképeztem, hisz a nem látszó sír is egy sírtípus, amit szintén meg kell örökíteni.

Hm – tűnődtem – milyen hosszú utat járhatott be a hol összezáródó, hol eltávolodó sziklák képzete. Tudnak ilyesmikről a mi meséink, emlegetik a Grönland nyugati partvidékén élő eszkimók is.

Kurgános pusztákon (Terebess, 1998)

Amíg a Moszkvai Fejedelemség meg nem hódította az Uráltól keletre eső területeket, Szibériának csak egy országot neveztek: Kücsüm és Mahmetkul tatár birodalmát.

Találkozás az első sámánnal (Terebess, 1998)

Egy altaji török közmondás szerint: „Megbetegszik a jószág – zsírosodnak a kutyák, megbetegszik az ember – zsírosodik a sámán”.

Elöljáróban (Terebess, 1998)

Kíváncsian fordítom fejem a vadász felé. Ugyan hány szál gyufát használ tűzgyújtáshoz?
De előbb a réneket pányvázza ki: a jobb szarvukhoz kötött vékony szíjat – amivel az állatot vezeti, illetve amelynek segítségével libasorban tartja őket – a két mellső láb között átbújtatva, a bal hátsó lábhoz csomózza.
Ezután egy vén cirbolyafenyő mellé húzódik. Már-már becsukom a szemem, nehogy az egyik legmeghittebb emberi tevékenység tanúja legyek – á, dehogy: néhány kifejlett szakállt tép le csupán az ágakról.
Alig egy mozdulat, már lángra is lobbantja a zsebéből előkapott gyufával. Néhány száraz ágat rúg a lángra, és egy-kettőre olyan máglya lobog, hogy félteni kezdem a vén cirbolyafenyőt.
Gondolatban bocsánatot kérek a vadászomtól! Dehogyis azért „parancsolta” rám az Uda partján a tűzgyújtást, hogy jót nevessen az ügyetlenen. Ez az ember el sem tudja képzelni, hogy valaki ne lenne képes egy szál gyufával máglyát rakni a tajga mélyén.
Közben levág egy hosszabb husángot, a tűz mellett a földbe szúrja. Térül-fordul, máris vízzel teli bogrács a kezében. A husángot a tűz felé dönti, a bogrács fülét meg ráakasztja. Megint elámulok: a bogrács pontosan a máglya közepén függ! És amit máig sem értek: a füle nem csúszik lejjebb a ferde husángon. Pedig az sima, egyetlen ágcsonk sincs rajta.
Gondolkozhattam… Mennyi érzékünk elsorvadt, mennyi ösztönünk visszafejlődött nekünk, civilizált városlakóknak…

Milyen hosszú egy hónap, s mégis, hogy elrepült. Válnom kell ismét a Nyerha partjától.
Ismét a csörgő ösvényeket jártam, immár én is büszke lovasként. Megtanultam már a rénszarvas megülésének minden fortélyát.
Hogy az mi?
Egy huncut szemű karagasz menyecske szavával felelek:
– Nem szabad róla leesni!

Az Oka környéki falvak népe már időtlen idők óta tudja, hogy különböző rajzok találhatók a partmenti sziklafalakon. Ősi kultúrák emlékei ezek, sok-sok évezreden át dacoltak az elmúlással: nem bírt velük a sziklát mállasztó szibériai fagy, sem a kontinentális nyár égető sugara, sem a szél, sem a hó, sem a sziklaomlás.
Ezen a területen azonban tenger támad hamarosan: a Bratszki-tenger. Egy új szibériai vízierőmű vízgyűjtő medencéje. A természet erőit uralma alá hajtó ember letörli a természet erői előtt hódoló ős emlékeit. Hát evégett járunk most éppen itt, hogy mielőtt elborítanák a mesterséges tenger hullámai az őskori ember művészi alkotásait, lefényképezzük, lerajzoljuk, s legalább így megőrizzük a múzeumban.