Egy ​szerelem története 64 csillagozás

Dino Buzzati: Egy szerelem története Dino Buzzati: Egy szerelem története Dino Buzzati: Egy szerelem története Dino Buzzati: Egy szerelem története Dino Buzzati: Egy szerelem története

Tudod-e, ​mi vagyok? Felhő vagyok. Villám vagyok. Szivárvány vagyok. Gyönyörűszép kislány vagyok – mondja Laide, a fiatal milánói táncosnő az elbűvölt Antonio Dorigónak, aki -vesztére – beleszeret ebbe a pénzért kapható lányba. S valóban: a szemtelen, szép, hazug Laide viharossá kavarja az öregedő, félszeg agglegény életét: Antonio szenved, gyötrődik, szakít vele és újra visszatér hozzá, a féltékenység nyomasztó lázálmaiban vergődik: szerelme egyoldalú, Laide lépten-nyomon becsapja, kénye-kedve szerint bánik vele, s a férfit valami leküzdhetetlen szenvedély, téboly sodorja egyre mélyebb megaláztatásokba. Voltaképp a magány, a halálfélelem elől menekül a szerelembe. De vajon hová jut és mi lesz a sorsa? Mi történik ezzel a két emberrel, akit a véletlen sodort egymáshoz? Dino Buzzatinak (1906 – 1972), a modern olasz és európai irodalom jelentős alakjának életművéből ad keresztmetszetet az a négyrészes Európa-válogatás, amelynek második darabjaként jelenik meg most sokadszorra ismét… (tovább)

Eredeti cím: Un Amore

Eredeti megjelenés éve: 1963

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek

>!
Európa, Budapest, 2005
360 oldal · ISBN: 963077853X · Fordította: Telegdi Polgár István
>!
Európa, 1997, 1997
258 oldal · ISBN: 9630762048 · Fordította: Telegdi Polgár István
>!
Európa, Budapest, 1984
246 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630731989 · Fordította: Telegdi Polgár István

2 további kiadás


Enciklopédia 2


Kedvencelte 8

Most olvassa 1

Várólistára tette 38

Kívánságlistára tette 8

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
dontpanic P
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Gondolkodtam, hogyan kezdhetném ezt az értékelést, vagy egyáltalán, ha már elkezdtem, hogyan folytathatnám. Nem tűnt egyszerű feladatnak. Aztán szembe jött ez az idézet:

"A szerelem mindent legyőz.
A leggyakoribb vesztesek a szerelmesek."
(Aleksandar Čotrić)

Gondolkodtam azon is, illetve felháborodottan gondoltam rá, hogy na de hát a szerelem nem ilyen! Ez nem szerelem. A szerelem valami tiszta dolog, olyan kis ártatlan izé, önzetlen, meg lelkek találkozása, meg felemelkedés, meg megváltó erő meg blablabla.
Persze, persze.
Karcot is írtam róla, mennyire vicces volt párhuzamosan olvasni ezt a könyvet és Buda Béláét a függőségekről, mert mintha Buzzati pontosan azt akarta volna modellálni, amit a másik kötetben olvastam. Ugyanaz a lefolyás, mint bármely más függőség esetén. Szóval ez nem szerelem, hanem függőség! Betegség. Depresszió. Beszűkültség. Rögeszme. Projekció. Szánalmas megalázkodás. Kontrollvesztés.
Ki akarna ilyen állapotba kerülni?

Mindenki, persze. Mindenki ezt akarja, mert a beteljesülés, a beteljesülés ígérete, illúziója (ez a fajta szerelem még akkor sem elégül ki, ha valóban beteljesül) mégis megéri.
Már amennyire a drogosnak megéri az aranylövés.

Ez a könyv egy olyan tükör volt, amibe nehéz volt belenézni, mert tökéletesen belehelyezett ebbe a lelkiállapotba, ami tele van gyötrődéssel, amiben az ember élete egy kicsit a darabjaira hullik, és újra meg újra megalázza magát, csak hogy hozzájusson a „következő adaghoz”. Szinte mindegy, milyen áron.
Tökéletesen leírja ezt a fajta függő, lángoló, követelőző, önző és mindenen átgázoló szerelmet, amit szerintem a legtöbben éreztünk már.
Aki meg nem, azt egyszerre irigylem és sajnálom.

11 hozzászólás
>!
Zsuzsi_Marta P
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Buzzatti írói képességeit eddig még nem ismertem, ez volt tőle az első, amit olvastam, és megnyert magának. Gyönyörűen írt, remek stílussal, lendületesen.
Kiválóan érzékeltette a főszereplőben dúló érzelmeket, valamennyi dilemmáját, kétségeit, lelki hullámzását, melyet hosszú-hosszú, oldalakon átívelő mondatokkal tett igazán érzékletessé, ábrázolva a fokozódó szenvedélyt, s vele együtt a szenvedést. Tette mindezt minden ítélkezés nélkül, azt inkább olvasóira bízta.
A cselekmény 1960 februárjában kezdődik, s körülbelül másfél éven át kíséri Antonio Dorigo, 49 éves milánói építész és Laide, a 20 éves prostituált közti, kezdetben csupán üzleti, majd érzelmi viszonyt.
Dorigo alakja bennem többféle érzést ébresztett. Eleinte sajnálatot, hiszen szerelmével visszaéltek, kihasználták spoiler őt, visszaéltek érzelmeivel, majd szánalmat. Miért is hagyta idáig fajulni kettőjük kapcsolatát. Végül pedig már haragot is, hiszen világossá vált, egyre inkább, hogy csupán birtokolni kívánja a lányt, kisajátítani magának, magához láncolni szerelmével, ami inkább volt követelőző, gyanakvó és erősen féltékeny, mint tiszta, őszinte és mély. Nem tervezett semmilyen komoly jövőt a lánnyal, házasságot, családot, s itt vált a két szereplő igazán eggyé: egyik sem vette komolyan a másikat, mindketten csupán játszottak a másikkal.
Nagyon szépen vezette le Buzzati előttünk ezt a lelki folyamatot és a felismerést, mely által Dorigo számára letisztult a lányhoz fűződő vágyakozása, amit ő szerelemnek hitt. Abba a gyakori csapdába esett, mikor a másik iránti szerelem illúziójával áltatta magát, holott igazából a szerelem, mint érzés, s nem annak tárgya a fontos és mámorító számára.
Igazi lélektani regény. Kiválóan tálalva.

7 hozzászólás
>!
fióka P
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Az, hogy a regény regény kellett volna legyen, vagy inkább egy hosszabb elbeszélés, vitatható. A regény keretei teret adtak ahhoz, hogy Buzzati majdnem teljes életnagyságában mutathassa be ezt a rettenetes, viszonzatlan, kínzó, vásárolt szerelmet, a féltékenykedéseket, gyötrődéseket, állandó megcsalásokat, hazugságokat, az összes mocskát mindannak, amit egy, a nőkkel igazán sosem boldoguló és ezért a vásárolt kapcsolatokra szoruló, elvileg okos, intelligens, elég jól kereső és középkorú férfi gyakorlatilag megvásárolt magának. A könyv amúgy egy sűrűn előforduló, az emberiség igen szerencsétlen vonására épít: addig harcolunk valamiért, amíg az biztosan nem a miénk. Ahogy megkaptuk, már nem is kell, unalmas, nem is érti az ember hirtelenjében, hogy miért volt az a nagy felhajtás, kínlódás, futkosás, vágyakozás. Ezért? Hihetetlen. Lehet, hogy az emberiség en bloc mazochista?
Nagyon szeretem Buzzatit, kiválóan ír, viszont pontosan ezért elképesztően keserves volt kétszázakárhány oldalon át elviselni ezt az embertelen és nagyon is emberi féltékenykedést. Azt, hogy a férfi nagyon jól tudja, hogy sok pénzért vásárolt kedvese gyakorlatilag állandóan megcsalja és sportszerűen hazudik. Emellett pedig rendkívül büszke és önérzetes, megvásárolták, de ő nem teheti meg, hogy eladja magát. Ez tökéletesen érthető. Valószínűleg kurvának lenni a legnehezebb a világon. A férfi pedig, nos, hát ő pedig végedes-de-végig többé-kevésbé sikeresen győzi meg magát arról, hogy minden rendben van és senki, de senki nem tudhat ennyire hazudni a világon. Muszáj becsapnia saját magát, hiszen neki is van önérzete. Mindketten elképesztően magányosak, szerencsétlenek és képtelenek feladni tanult miliőjüket, holott, ha kilépnek a társadalmi kereteik közül, akár még boldogok is lehetnének. A regény kulcsa, megoldása, tulajdonképpeni lényege, az, amiért az ember végig fogja szenvedni a könyv teljes hosszát, mínusz az utolsó pár oldal, nos, az ott rejtezik azon az utolsó pár oldalon. Ott a megoldás. De nem a feloldás. Olyan nincs, már a könyvekben sem. Ha ilyesmire vágyunk, olvassunk mesét. Csak ne a gyufaárus kislány történetét, például, az sem valami szívderítő.
Visszatérve a könyv hosszára: én inkább afelé hajlok, hogy szerencsésebb lett volna valami rövidebb formába önteni ezt az egészet, mert annyira tökéletes, hogy fáj olvasni. Féltékenynek és átvertnek lenni borzasztó, hát ki annyira mazochista, hogy ilyesmit olvasson és átélje sosemvolt és mégis mindenhol létező szereplők kínjait? Én. Az viszont igaz, hogy csak kis adagokban ment s úgy sem volt könnyű. Ezért, a hosszért voltam kénytelen levonni az obligát csillagok számát.

12 hozzászólás
>!
Zolesz P
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Hónapokig tologattam ide-oda ezt a könyvet, de mindig mikor ránéztem tudtam ezt nekem hamarosan el kell majd olvasnom. Már egy éve elkezdtem az ismerkedést vele, és beleolvastam, pontosabban jó pár oldal erejéig úgymond kedvcsinálónak nekikezdtem. Aztán végül is a A Római lány beelőzte őt.
Moravia regénye rengeteg kívánnivalót hagyott maga után és csalódás is volt számomra. Csak remélni tudtam, hogy Buzzati e regénye sokkal jobban fog tetszeni, de a kép melyet gondolatban utána lefestettem róla,- hát hogyan is fogalmazzak – inkább borús tájkép lett mint expresszív megjelenésű virágcsendélet.
Nem szeretném a főhős Antonio jellemét kielemzi mert azt már jó páran előttem nagyon szépen megtették. Azt viszont el kell mondanom, pontosabban le kell írnom, hogy én még egy ilyen balfa.. akarom mondani balFÉK muksót nem igazán láttam. Nem akarok én csúnyát írni, már csak az úri neveltetésem miatt sem, na de egy kérdést úgy finoman az éterbe reppentének?
– Ez mi a francoskrumpli volt?
Tényleg vannak ilyen „férfiak”? Folyamatosan ez a kérdés fogalmazódott meg bennem. Jó, jó, tudom én azt, hogy vannak hölgyek akik hihetetlen módom megtudnak hülyíteni bizonyos férfiakat, s ehhez nekik különösebben bonyolult használati útmutató sem kell az erősebbik nemhez, hiszen azt a fél oldalas „szerkezettanos leírást” betéve tudják olvasás nélkül is. Na de azért valamitől eszét kell, hogy veszítse a teremtés koronája. A regényben szereplő Laide nevezetű hölgyemény viszont, kérdem én:
– Mi a frásznyavalyát tudott, hogy ezt a „szerencsétlent” ennyire behálózta?
Ugyanis Buzzati ezt elfelejtette nekem leírni! Igen azért írom azt, hogy nekem mert lehet másnak ez egyértelműbb, de az én olvasatomban semmi olyan nagyon lenyűgöző, megbolondító „nőstényállatos” (már bocsánat a kifejezésért) feeling nem jött át.
Na szóval, én egy csomó mindent nem értettem már a legelejétől fogva ezen az egész herce-hurcán, de a regény végére bizonyos dolgokat azért megpróbáltam felfogni mindebből. Nagy nehezen arra jutottam, hogy rossz úton járok, mert ésszerűséget keresek egy olyan megmagyarázhatatlan és sejtelmes dologban mint a szerelem. Rájöttem a regényben mindez azért történt mert Antonio agya kissé átfordult a szerelem által, szíve sajgása pedig olyan zajt csapott ami elnyomta esze halk és bátortalan tanácsait.
Nem tudom milyen lehet ez a fajta örült szerelem megélése, de ha ilyen akkor köszi szépen, nem kérek belőle. Persze én is voltam szerelmes már életemben de szerencsére azért én nem ilyenre emlékszem. (persze Laide sem volt a szerelmeim között)
A történetről tehát ennyit és nem többet.
Amit még kiszeretnék emelni az Buzzati írásmódja.
Nekem abszolút nem volt nyerő. Nem volt elég ezt a férfiatlan szerencsétlenkedést végig szenvedni (lehet „kissé” túl is van írva) de a regény alkotójának sok esetben elgurult a gyógyszere vagy éppen dupla adagot vett be az előírtnál és szóömlést (tudnám csúnyábban is) kapott amit sajnos a lapokon közvetített is. Több oldalon keresztül tartó, mindenféle pont és vessző nélküli (ja nem, vesző az volt) összefüggéstelen gondolat ömlemények, örlemények miegymása záporozott rám, amit akárhogyan is koncentráltam nem értettem meg. Megfejtőkulcsot egyszerűen nem találtam magamban hozzá. Ennyi erővel akkor sem jártam volna rosszabbul ha mondjuk kínai írásjelekkel teleírt, japán zen bölcsességeket tartalmazó füzetecskét olvasok, arab átköltésben fejjel lefelé tartva. Na persze aztán két-három teleírt oldal után az írói roham elmúlt, vagy egész egyszerűen ivott a gyógyszerekre valamit Buzzati és hála a magasságosnak visszakerültünk a rendes kerékvágásba és újból jött a gyötrelem, a szenvedés a „balfékeskedés” Antonio által.
Huh!
Azért végig olvastam ám!!!
Annyira büszke voltam magamra utána, hogy egyből beraktam Händel Messiásából a Hallelujah-t.
Zenehallgatás közben pedig átgondoltam mindent és kicsit leülepítve a zavart elmém óceánjában, adtam minderre négy azaz 4 csillagot.

…lehet nekem sincs jól beállítva a gyógyszerem?

>!
johnjsherwood I
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Mintha Buzzati mikroszkóp alá tett volna egy emberi lelket, és apróra leírná, amit a nagyító alatt lát. Emiatt a könyv nagyon megválogatja az olvasóit, mert az elbeszélés sokszor már-már untatóan alapos, szinte önismétlő, ugyanakkor éppen emiatt nagyon valósághű lélekábrázolás, ahogy a cím is mondja, egy szerelem története – és hogy a vége felé persze ez az egész megkérdőjeleződik, az pont az az irodalmi tartalom, ami a formánál is fontosabb. Mert a forma és a stílus is nagyon fontos itt – Buzzati itt megmutatja, milyen sokféleképp képes írni egyetlen művön belül –, de igazán az emeli ki a regényt a tucatművek közül, amikor szembesíti a főhőst a saját korlátos gondolkodásával. Zseniális.

1 hozzászólás
>!
Kovács_Cintia_2
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Ó, te jó ég! Én még sosem sajnáltam így pasast az életben!
Abszolút Szerelem párti vagyok, nagy Sz-szel, de oldalakon keresztül szinte hangosan könyörögtem Antonionak, hogy hagyja az egészet a francba, álljon odébb, minden zsáknak megvan a foltja, neki is meglesz majd. Végigszurkoltam egy egész könyvet együtt vártam vele Laide-t minden rohadt alkalommal, dühösen és tele egy csomó különféle érzelmekkel és ez az, amiért Buzzati megérdemli nálam a 4 és fél csillagot. Fél csillag levonás, mert sok „agymenés” volt benne, amit én élőszóban is nehezen tudok végig figyelemmel követni.
Magamhoz hűen ellenségesen álltam Laidehez, egészen addig míg egyszercsak nem csak Antonio szemszögéből láttam mindezt, hanem az ővéből is. A prostitúció halhatatlan és ősi mesterség, akár csak a temetkezési vállalkozások, de a valóságban számomra mégis csak ritkán bocsánatos. DE! mekkora nagy beszólás volt már az a rész, hogy spoiler és abban a jelenteben minden, amit a másik prosti mondott!
spoiler
Megszerettem ezt a történetet, nem vitás :-)
Szeretettel ajánlom azoknak, akik például egy Szalai Vivien féle Hamis Gyönyörnek vagy Drága Kéjnek beugrottak és most gyűlölik a férfiakat és sajnálgatják a prostikat

>!
MariannaMJ
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Közvetlen hangvételű regény: a lány a legelejétől magabiztosan és könnyedén tegezi Antoniot; a férfi is hasonlóképpen, és amit nagyon szeretek, hogy az író, mint narrátor kommentálja a cselekményt, a férfi tetteit-gondolatait. Aragon Sziget a Szajnán c. könyve jutott eszembe, ott is hasonlóan jár el az író.
A szerelem története volt a regény nagyjából a feléig, aztán átcsapott a szerelmi téboly történetévé – gyorsan túl is akartam lenni az olvasáson, annyira bosszantottak a férfi már paranoiával hatásos féltékenységi gondolatkörei (ezeken belül a vissza-visszatérő önmaga lealacsonyítása, Laide felértékelése; majd a lány mocskolása, és önmaga szellemi nagyságának, polgári mivoltának kiemelése). Igazából egyikőjüket sem kedveltem meg; amolyan „jól megérdemlik egymást” párocska. A lezárás pedig beillene kormánypropagandának is akár. Hervasztó lezárás.

>!
ciemat P
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Nem és nem, mi soha nem leszünk jóban Buzzatival…
A történet fura, túlgondolt és valahol kétségbeejtő, hogy vannak emberek (férfiak) akiket ennyire meg lehet vezetni. És itt nem a megvezetéssel van a gond, hisz ez mindenkivel megeshet egyszer, na jó maximum kétszer, de ebben a történetben…. nem is tudom, hányszor sikerült pofára ejteni, kihasználni Antonio-t. És nem elég, hogy szegény ennyire szerencsétlen, a könyv stílusa még jobban nyomorba dönti az embert.

>!
Anibell P
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Néha haragot gerjesztett bennem: szerettem volna kiabálni Antonioval, amiért olyan vak, gyenge, kihasználható, hogy ne mondjam idióta, néha pedig emlékeket ébresztettek a viszonzatlan szerelem gyötrelmei.

>!
timeaszollosi
Dino Buzzati: Egy szerelem története

Fogalmam sem volt mibe „nyulok”, amikor Anyukam polcarol csak ugy lekaptam ezt a konyvet, mert olvasni tamadt kedvem.
Lebilincselo volt szamomra. Mindenkinek ajanlom, aki erezte mar ugy, hogy nem lehet igaz, ami vele tortenik es legszivesebben csak ugy eltunne a vilagbol.


Népszerű idézetek

>!
dontpanic P

Antonio fél szemmel az óramutató kis ugrását lesi. Tizenkét óra tizenkilenc. Nem jelentkezik többé, nem telefonál, elveszett, ködbe tűnt – mások, ismeretlen férfiak, fiatal, magabiztos férfiak társaságában. Tán jobb lenne csupaszon a fal, vertikális hajlatokkal, de mit érdekli őt már az egész. Vajon hol lehet most? Van ott telefon? És telefonkönyv, hogy kikeresse a számot? Mert nem emlékszik a számra, nem, elfelejtette, ez bizonyos. Szörnyen fárasztó a tervrajzról beszélni, de azért sikerül, ha hosszú szünetekkel is. Az órára sandít: tizenkét óra húsz. Laide nem telefonál már. De hát létezik egyáltalán? Létezik ilyen fura nevű leány? Sosem létezett. Volt, de nincs többé. Van, de messze, nagyon messze, tizenkettő huszonegy, takk, kattan az óra, most végre ő is meghallotta. Nem látja többé.

62. oldal

>!
dontpanic P

Most érti meg, hogy hiába lázad, berzenkedik, egyetlen ezredmásodpercre sem szabadulhat a lány vonzásából, minden helyzet, minden olvasmány, minden emlék feléje hatja gondolatait, kaján utalások tövises bozótján, kínzó vonatkozások halálos buktatóin át hozzá penderíti vissza minden és mindenki. Tikkasztó forróság hullámzik a gyomra, mellcsontja, szája között, le-föl, egész lénye gyötrelmesen megfeszül – olyan ez, mint amikor egyik percről a másikra valami rémületes dolog történhet velünk, s csak állunk, görnyedt háttal, görcsös mozdulatlanságban, szorongásunk pedig egyetlen tömböt alkot vágyunkkal, megaláztatásunkkal, a kétségbeesett szükséggel, gyöngeséggel, betegséggel: tömör tömb, totális szenvedés. És ha belegondol: milyen nevetséges az egész, milyen bárgyú és pusztító; a klasszikus csapda: vidéki parasztok szoktak beleesni; bizony hülyének nézheti bárki, s épp ezért nem várhat vigaszt, segítséget, irgalmat senkitől, vigaszt csakis Laide nyújthatna neki, igen ám, de a lány fütyül rá, nem rosszaságból, holmi szadizmusból, hiszen ő csupán „kliens” a számára, egy a sok közül, no és hát miből is sejthetné, hogy ő belészeretett, ez eszébe se juthat…

67-68. oldal

1 hozzászólás
>!
dontpanic P

Már nem gondol rá, tizenöt napja nem gondol reá. Ül a hivatalban, dél van, siet elvégezni a munkáját, mert fél háromkor érte jön Cappa, a barátja, Sankt Moritzba mennek, csak az idő aggasztja egy kicsit, borús, mindjárt esni fog, most már igazán nem gondol reá….

59-60. oldal

2 hozzászólás
>!
dontpanic P

Egy téves, fonák szerelem rabja, az agyveleje nem az övé már, Laide költözött bele, s szívja, egyre szívja. Hiába is próbálna elbújni, hogy csak egy pillanatra lélegzethez jusson: keressen bár föld alatti odúkban, rejtett barlangokban menedéket – az odú, a barlang legmélyén őt találja; Laide otthon van a legtitkosabb agytekervényeiben is, és reá se hederít, észre se veszi őt… (…)
S mindaz, ami nem Laide, ami nem reá vonatkozik, a maradék világ: munka, művészet, család, barátok, hegyek, más nők, ezer és ezer más nő, szépek, sokkal szebbek s érzékibbek is nála – igen, mindez fikarcnyit sem érdekli többé, pokolba velük, hisz baján csak a leány segíthet, tűrhetetlen szenvedését csak ő enyhítheti, s az se kell, hogy odaadja magát neki, vagy különösebben kedves legyen, elég, ha vele van, mellette, ha szól hozzá, ha – akár csak kényszerűségből is – néhány percre elfogadja a létezését; mert nyugalmat csupán ezekben az igen-igen rövid, lélegzetvételnyi szünetekben lelhet. Ilyenkor csillapodik a láz, az a forróság a mellében, azonos lesz megint önmagával, újra van értelme a munkának, igyekezetnek, érdeknek, már-már régi, varázslatos fényében tündököl a művészet is, melyre életét föltette: leírhatatlan megkönnyebbülés, csak úgy árad szét a nyugalom a tagjaiban, egész lényében. Persze tudja, hogy Laide csakhamar elmegy, s akkor a boldogtalanság haladéktalanul belécsimpaszkodik megint, még rosszabb is lesz utána, de sebaj, a fölszabadultság érzése olyan teljes, olyan csodálatos, hogy pillanatnyilag nem gondol mással.

68-69. oldal

2 hozzászólás
>!
dontpanic P

Három nap, három éjszaka egyre csak várt, anélkül, hogy tudott volna róla.

61. oldal

>!
dontpanic P

Hirtelen tudatára ébredt annak, amit addig is tudott talán, csak nem akart elhinni. Mint aki már egy idő óta szörnyű kór félreérthetetlen jeleit észleli magán, de makacsul olyképpen magyarázza őket, hogy ne kelljen változtatnia életmódján, úgy élhessen tovább, ahogyan addig; ám eljön a pillanat, amikor a fájdalom egy szilaj rohamára mégiscsak megadja magát: az igazság ekkor a maga átlátszó világosságában és kegyetlenségében tárul elébe; a legkedvesebb dolgok eltávolodnak, idegenné, üressé, visszataszítóvá válnak, s hiába próbál a szerencsétlen megkapaszkodni valamibe, hiába keres egyetlen reménysugárt, fegyvertelen és magányos egészen, nincs semmije az emésztő betegségen kívül, az határozza meg lehetőségeit is, ha ugyan vannak egyáltalán: hogy tán megmenekedhet még tőle, vagy legalább sikerül elviselnie, szelídítgetve féken tartania, s így ellenállhat mindaddig, amíg csak a fertőzés ki nem tombolta magát. De a felismerés pillanatától fogva mindenképpen úgy érzi, hogy valami sötétség felé hurcolják, melyet még sosem tudott elképzelni, hacsak nem mások részére, s zuhan belé, zuhan, zuhan.

66. oldal

24 hozzászólás
>!
s_l_m

Maga az ördög sem volna képes így hazudni.

205. oldal

>!
dontpanic P

Már az ágyon hevernek, a lány még kombinéban. A biztos tudat, hogy most mindjárt szeretkezni fognak: íme, a nyugalom, a föllélegzés ritka percei ezek Dorigo számára. Most nem gyötri kétség, hogy vajon telefonál-e a lány még valaha, nem tűnik-e vajon a semmibe, nem hagyja-e itt Milánót egy szép napon mindörökre, csak úgy, búcsú nélkül, nem, most a várakozás kínját sem kell elszenvedni, ahogy közeleg az ígért s olyannyira áhított óra – melynek azután, persze, véget vet az idő kegyetlen múlása, s akkor kezdődik elölről a képzelgés, gyanakvás; a gyorsan illanó remények nehéz, fekete felleggé sűrűsödnek a feje fölött, szánalmas, hülye bábuvá nyomorítják. Még egyszer valóság a lehetetlen. Laide itt van, szól hozzá, levetkőzik, hagyja, hogy csókolja, simogassa, birtokba vegye; egy órára, másfél órára vele marad a rendelkezésükre bocsájtott kényelmes lakás rejtekén. Milyen egyszerűvé, könnyűvé vált minden. Micsoda képtelenségnek rémlik a szorongás, mely még az imént úgy gyötörte. (…) Annyira világosnak, megnyugtatónak tetszett most a helyzet: Dorigo képtelenségnek tartotta, hogy a kínok újra jelentkezzenek. Egyszeriben erősnek, magabiztosnak képzelte magát, ráadásul attól, hogy úgy vélte, meggyógyult, kellemes közérzete is támadt, igazán nem hitte, hogy valaha is része lesz még ilyen pompás közérzetben. Nem, véget kell vetnie a szorongásos állapotoknak, többé nem lehet olyan balga. Végtére is – gondolta, s mélyen meg volt győződve róla, hogy őszintén gondolja –, végtére is őt csak az érdekli, hogy Laide időnként lefeküdjék vele, különben csinálhat, amit akar…

78-79. oldal

>!
dontpanic P

Most már késik. Még öt perc, s nem érik el a vonatot. Mi történt?
Folyton az óráját nézi, szeretné nem nézni, szüneteket tartani, kis szüneteket legalább. De hát a szorongás. Na végre.
Üvegajtó csapódása hallatszik. Emberi alak tűnik fel a kerítés mögött a reggeli homályban.
Valami kinyílik a bensejében, levegőt kap, nem kell már megfulladnia; úgy érzi, megint él. Ő az! Ő az!

88. oldal

6 hozzászólás

Hasonló könyvek címkék alapján

Brunella Gasperini: Én és ők
Umberto Eco: Loana királynő titokzatos tüze
Martina Cole: A madám
Sofi Oksanen: Tisztogatás
Émile Ajar: Előttem az élet
Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai
Lesley Pearse: Belle
Colette: Cinci
Mary Chamberlain: A dachaui varrónő