A ​megsemmisítő beteljesedés misztériuma 0 csillagozás

Hamvas szerint a házasságnak nem fizikai, hanem metafizikai kapcsolatnak kellene lennie. Reintegrációnak, az egység megteremtésének: egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert. Így állna helyre az ősi emberi személyiség. De ez még tulajdonképpen mindig nem elég: „Van egy második, az előbbinél magasabbrendű egyesülés,” ez nem a két fél találkozása, hanem a két psyché-világnak isteni érintésre való misztikus egybeolvadása és teremtő mozzanata. Ez a házasság nem reintegráció, hanem divináció (azaz istenülés). S a címben szereplő, halhatatlan szerelmesekre visszacsatolva mondja ki Hamvas a végszót a szerelemmel kapcsolatban: „A misztériumban két egymásban megsemmisült lény istenülhet”.

…aki nem vállalja a szenvedést, a létteljességet veszítheti el: „Az tesz bennünket istenivé, ha tudatosan magunkra vállaljuk a keresztet…"

A barát az a lény, „akitől nem azt kívánom, amije van, hanem azt kívánom, aki ő maga.” A barátság az idillt hozza létre, s az idillben nincs hiányérzet, s éppen ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, vagy akár a szerelem: „A barátság az élet klasszikus megoldása”.

…minden igazán nagy mű aszkézis eredménye, létrejötte szenvedéssel jár. Ahol nem az, az csak kontármunka lehet. Az aszkézisben az ember erősebb önmagánál, az őt elragadó szenvedélyt meg tudja fékezni. A zenét Beethoven nyitotta meg a kozmikus ősjelenségek számára. Vele a zene naivitása örökre elveszett. A zene egy fokkal megemelkedett az előző zenéhez képest. Mozarti ártatlansággal nem lehetett többé zenét írni. Hamvas a megemelt zene ősmotívumait a sziréni világhoz tartozó csevegő madárdalban és az örök tudást és bölcsességet sugalló tücsökhangban véli felfedezni. Ezt a két oszlopot fedezi fel a VII. szimfónia első tételében.

Az isteni lét az ember számára nemcsak nyílt, hanem mindig újra meg kell nyitni…

Egyet tehetsz: halj meg. De minél előbb.

„Én abban az illúzióban élek, hogy úgy viselkedem, ahogy írok. Ha valaki olvasott engem, és azután megismer, azt mondja majd, hogy: ha olvasom, olyan, mintha magát hallanám, ha meg beszél, olyan, mintha magát olvasnám…”

…a halál az, amely önmagunk önillúzióját szertefoszlatja, a megmagyarázhatatlan természeti erők által összetartott, egységgé – örökké egységtelenséget érző egységgé – préselt individuális ego amúgy is könnyen sebezhető buborékát szétpukkasztja: „A haláltól / ne azért rettegj, / mert megsemmisít – / hanem, mert kibont látszólagos önmagadból” (Forgó)

A létről való gondoskodás archaikus emberi célja a földi paradicsom megteremtése volt, s természet felemelése Isten dicsőségére. Az egész emberi létet általjárta az a szakrális gondolat, „hogy Isten lakik bennem és ehhez az Istenhez méltónak kell lennem, mert én vagyok az” s „A világ rám van bízva, s fel kell emelnem és át kell szellemítenem még a porszemet is”. […] a prima materiát (anyagi föld, sárkány) ultima materiává (tett, gondolat, szó, amely átszellemít) kell átalakítani, azaz más szóval: a világot arannyá kell változtatni (ez az alkímia metafizikai irányultsága, misztikus értelme). S a „Bölcsek köve az az egyetemes és elmúlhatatlan tudás, amely az aranycsinálás titkát őrzi”. […] „…az arany nem egyéb, mint a megtisztult lélek, az önmegtagadás tüzében kiolvadt színarany: a heroikus psziché.”

„Mintha minden, ami van, a puszta létezése által próbálná fenntartani magát, hogy aztán lesüllyedjen abba a feneketlen örvénybe, amely korábban felvetette őt.”