Új ​finn nyelvtan 36 csillagozás

Diego Marani: Új finn nyelvtan

1943 szeptemberében, a trieszti kikötőben egy eszméletlen, azonosíthatatlan férfit találnak, akit a közelben horgonyzó Tübingen kórházhajóra szállítanak. A hajó finn származású német neurológusa a zubbonyába varrt név – Sampo Karjalainen – alapján azt feltételezi, hogy finn katona. Amikor a férfi magához tér, kiderül, hogy sérült a beszédközpontja és éntudatát is elvesztette. Így aztán az orvos megkezdi páciense nyelvi és kulturális nevelését, identitástudatra ébresztését, majd Helsinkibe küldi, hogy gyökereit megtalálva szembesüljön önmagával.

>!
Park, Budapest, 2014
ISBN: 9789633551011 · Fordította: Lukácsi Margit
>!
Park, Budapest, 2013
224 oldal · ISBN: 9789635309917 · Fordította: Lukácsi Margit

Kedvencelte 4

Most olvassa 1

Várólistára tette 36

Kívánságlistára tette 21

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
Ross 
Diego Marani: Új finn nyelvtan

Előrebocsátom: a sztori nem egy nagy eresztés.
Körülbelül három mondatban össze tudnám foglalni, hogy miről is szól. De azt hiszem, nem ez itt a lényeg.

Nagyon szépen elkülöníthető rétegekre bomlik ez a regény.
Friari doktor a hazájától elszakadt ember identitáskeresésével küzd, Sampo a semmiből próbálja újjáépíteni magát, Koskela a nyelvben és az ősi hiedelemvilágban lel megnyugvást, míg Ilma egy másik emberbe próbál kapaszkodni a háború lélekromboló zűrzavarában.

Gyönyörű gondolatok tárháza a könyv a nyelvről, az emberi kapcsolatokról és az önazonosságról.
Valamint olyasmit adott, amit könyv már régen nem.
Katarzist.

>!
giggs85 P
Diego Marani: Új finn nyelvtan

Az Új finn nyelvtan az 1959-ben született szinkrontolmács-fordító, az Europanto mesterséges nyelv megalkotója, Diego Marani első regénye. Maga a történet meglehetősen egyszerű. 1943 szeptemberében egy eszméletlen, fejsérült férfit találnak a trieszti kikötőben. Felviszik az itt horgonyzó Tübingen nevű német kórházhajó fedélzetére, sebeit ellátják, magához térése után azonban kiderül, hogy mind beszédkészségét, mind emlékeit elveszítette. Semmiféle irat, dokumentum nincs nála – így, jobb híján kezelőorvosa, a félig finn származású Friari, a tengerészzubbonyába varrt név alapján, finn tengerészként, Sampo Karjalainenként azonosítja. Ezután különféle gyakorlatokkal sikerül megtanítani a férfit a finn nyelv alapjaira, majd segít neki hazajutni Helsinkibe, hogy megtalálhassa családját, emlékeit. Erről Sampo első személyben íródott beszámolójából értesülünk, amit azonban, mint ahogy a prológusból kiderül, doktor Friari a rengeteg nyelvtani hiba, zavaros rész és kihagyás miatt, alaposan átszerkesztett, kiegészített illetve kommentárokkal látott el. Így a szöveg eredetisége, valós mondanivalója kérdésessé válik.

A könyv egyik központi kérdése az, hogy létezhet-e a személyiség saját anyanyelv, emlékek, vagy identitás nélkül? Ezek pótolhatók-e, rekonstruálhatók-e? És ha igen, átvehetik-e az eredeti helyét? Működhet-e egy ilyen mesterségesen megteremtett ember egyáltalán? Ezek Sampo szempontjából azért is különösen érdekesek, mert agysérülése maradandó, ezért esélye sincs, hogy valódi személyisége, nyelve, vagy emlékei visszatérjenek.
Sampo úgy ahogy megtanul beszélni, írni-olvasni, alap szinten képes is a kommunikációra, de örökké magányosnak, kitaszítottnak érzi magát és úgy véli a lelke üres maradt. Az ideje nagy részét egy pappal, Olof Koskelával tölti, akivel nyelvtani gyakorlatokat folytat és aki folyton a finnek nemzeti eposzáról, a Kalevaláról mesél neki. Itt felbukkan egy fontos párhuzam, ugyanis a „Sampo” szerepel ebben az ősi mesében is. Ez egy megfoghatatlan és leírhatatlan valami, amiért az ősök és istenek küzdenek, és ami, ha megvan, maga a boldogság, de ha elvesztik, akkor mindennek vége. Talán kicsit leegyszerűsítve, ebben az esetben úgy is mondhatnánk, hogy Sampo maga az ember, a lélek. Az ifjú tengerész mindent meg is tesz, hogy a nyomára bukkanjon annak, hogy ki is az a ruhába hímzett Sampo, és ez a nyomozás krimiszerű izgalmakat és néhány nem várt fordulatot is hoz majd.

A kötet címe meglehetősen érdekes annak, aki nem tud még semmit a történetről, azonban az eddig leírtak alapján is lehet sejteni, hogy mire utalhat. Egyrészt. Ugyanis van egy másik olvasata is. Koskela ugyanis főképp pap, akit elborzaszt ez a háború, az örök orosz fenyegetés. Ilyenkor szerinte igazodni kell valamiféle univerzális szabályokhoz, ősi kötelékekhez, melyek megkérdőjelezhetetlenek. Ezek egyfelől lehetnek a Kalevala ősi alakjai, másrészt azonban lehet a Biblia is. A Biblia finnül a nyelvtan szóból ered. A nyelvtan pedig szabályrendszer. Ez adja a cím második olvasatát. Ahogy Friari fogalmaz: „a szabály a rendetlenség leírása”. Minden nemzetnél mások és mások a szebályok, szokások, minden nép azt hiszi, hogy ezek mindenkire érvényesek, háborúk is törnek ki miatta, de ha ezek elvesznek, akkor minden elveszik.
Ez azért komoly figyelmeztetés a ma emberének is, ugyanis nem nehéz magunkra ismerni a gyökértelen, emlékek nélküi, biztos igazodási pontok és szabályok nélkül kallódó finn alakjában.

Ahogy magára ismer a bűntudattal gyötört, már több évtizede száműzetésben, hazájától távol élő Friari is. Így a kommentárjai is inkább szólnak saját magáról, mint az általa életre keltett Karjalainenről.
Az Új finn nyelvtan egy nagyon komplett kis könyv, alig 200 oldal, de végtelenül gazdag és élvezetes. Hosszasan el lehet mélyedni benne. Remélhetőleg így lesznek vele minél többen.

1 hozzászólás
>!
Nikkincs
Diego Marani: Új finn nyelvtan

Hihetetlen könyv ez! Az alapkérdés nagyon érdekes, elgondolkoztató. Mi lenne ha egy nap arra ébrednél, hogy nem tudnád ki vagy, nem tudnád, melyik nemzethez tartozol és nem tudnád, hogy édesanyád milyen nyelven dúdolta a bölcsődalokat neked gyermekkorodban? A benned megfogalmazódott gondolatokat nem tudnád elmondani, hisz nem tudod, hogy milyen nyelven kellene azt tolmácsolnod a külvilág felé. Félelmetes, nem? És mi lenne, ha egy orvos azt mondaná a kabátodra írt neved alapján, hogy ő tudja, hogy melyik az a nemzet, melyik az a nyelv, amelybe beleszülettél? A magadénak éreznéd az által ha megtanítják? Visszajönnének az emlékeid? Éreznéd a nyelveden, a torkodban, a gondolataidban, hogy ez a nyelv, ezek a szavak voltak a tieid valaha? Jó pár napja ezen gondolkozom, és nem tudok választ adni a saját kérdéseimre.
Nem mellesleg, a történet fő szála mellett ízelítőt kapunk a finn nyelv szépségéből és összetettségéből. Mindezt egy olasz író tollából – na, számomra ez volt az igazi gyöngyszem ebben a regényben!

>!
Amadea
Diego Marani: Új finn nyelvtan

Koskela szenvedélyes előadásai a finn nyelvről, a népről és a mitológiáról tetszettek, akárcsak a különféle olvasatok, de ezeken kívül egyáltalán nem hagyott bennem nyomot a történet, közömbös volt, hogy „Sampo Karjalainen” megtalálja-e elveszett életét, anyanyelvét. Egyedül Friari doktor volt képes intenzívebb érzelmet kiváltani belőlem – dühöt. Haragudtam rá, amiért a saját, keresztnek vélt problémáját rávetítette a páciensére.
Bővebben itt: http://konyvszibilla.blogspot.hu/2013/07/az-elmult-dolg…

>!
vercsa
Diego Marani: Új finn nyelvtan

Nagyon eltalált bennem valamit ez a könyv. Át tudtam érezni, ahogy szegény Sampo küzd, hogy a nyelven keresztül közelebb kerüljön a múltjához, megtalálja helyét a jelenben. Utóbbi még azoknak is embert próbáló feladat, akik a múltjuk ismeretében, egy új országban, új nyelvi környezetben próbálnak beilleszkedni.
Azt már az elején megtudjuk, hogy csak a zubbonyában talált cimke miatt feltételezik róla, hogy finn, és az emlékezetvesztés miatt nem tud ez ellen tiltakozni, így az egész történet során várható, hogy előbb-utóbb kiderül az igazság, és az is, hogy ennek tragikus következménye lesz.
Miközben figyeljük Sampo kitartó küzdelmét a be/visszailleszkedéssel, a finn történelem, a nyelv, a finn lélekállapot olyan áthatóan tárul elénk a többi szereplő jóvoltából, hogy egészen beleborzong az ember.
Olvasás közben, főleg az elején, olyan érzésem volt, mintha az én fejem körül is ott lenne egy búra, amin keresztül csak halkabban, homályosabban, torzan lehet érzékelni a külvilágot.

>!
MortuusEst
Diego Marani: Új finn nyelvtan

Egyértelmű csalódás. Az alapötlet nagyon érdekesnek ígérkezett, nagyon szeretem az identitással/identitáskereséssel kapcsolatos történeteket. (A pszicholingvisztika a szépirodalmon kívül is érdekel.) Mivel egy ideje finnül tanulok, a történet ettől függetlenül is izgatott. Adott egy főszereplő, aki egy fejsérülés miatt még az anyanyelvére sem emlékszik, teljesen megfosztva minden emlékétől. Ehhez társul egy érdekes narráció, hiszen az író a „főhős” saját jegyzeteiből, a saját emlékeiből és levelekből rekonstruálta a történetet. Az elmesélhetetlenség prózája. Hogyan is mondhatná el valaki a történetét, ha nem csak az emlékeitől fosztották meg, hanem az anyanyelvétől is? Na ennyit a pozitívumokról. Egy ilyen kezdés után elég hamar unalomba fordul a történet. Illetve nem is a történet unalmas, hiszen ha lassan is, azért peregnek az események. Az ember olvasás közben hirtelen azon kapja magát, hogy… oké, de ez kit érdekel? Közben azon gondolkodik, hogy mit csinál ez az író ennyire rosszul. Mintha sikerülne visszaülnie általános iskolás korának legunalmasabb nyelvtanórájára. (Na ez egy elég hülye példa, de ha már az író nyelvész, meg finn nyelvtan ugye…) Ráadásul igazi fordulatok sem dobják fel, hiszen amik vannak, azok sincsenek. Olyan ügyetlenül készíti elő őket, hogy semmi hatásuk nincs, hisz tudjuk előre. (Talán nem spoiler, de az utolsó nagy-nagy fordulatra is igaz ez.) Háborús történetnek pedig nagyon halovány, tulajdonképpen csak üres díszletnek éreztem a nyelv(identitás)keresés köré. A karakterek is elnagyoltak (kivéve talán a lelkészt, akinek az eretnek-szerű prédikációi és rendhagyó Kalevala értelmezési egész érdekesek). Nem csoda, ha egy ilyen könnyed nyári olvasmánnyal ennyit bíbelődtem. Gyorsan el fogom felejteni, abban biztos vagyok. Azért nem adok mégsem csak kettest rá, mert a borítója nagyon szép.

>!
Charbogardy_Jolán
Diego Marani: Új finn nyelvtan

Nagyon nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz. És helyette? Engedjétek meg, hogy rekonstruáljam a képzelt párbeszédemet Friari doktorral, a szövegrendezővel, amolyan Ultimate Dog Tease felhanggal
(aki nem ismeri, a gazdi beszél a kutyájához:
– vettem egy darab csirkét…
– igen, egy csirkét!
– és tettem rá sajtot…
– igen, sajtot! És aztán mi történt?
– összesütöttem őket, meleg lett és szaftos…
– igen, meleg, szaftos, mmmmm…
– és aztán tudod mit csináltam vele?
– mit?
– megettem az egészet!)

Szóval.
Friari doktor, szövegrendező: volt ez a betegem, olyan súlyos fejsérülése volt, hogy elfelejtette az anyanyelvét… Kikövetkeztettem, hogy finn lehet, úgyhogy elkezdtem finnül tanítani.
Én: (felcsillanó szemmel) Igen, és akkor mi történt?
Friari: És képzeld el, megtaláltam a naplóját, nyelvtani gyakorlatok, egyre alakuló nyelvi készségek, telefonkönyvből átmásolt részletek, újra és újra részleteiben gyöngy betűvel újraírt levelek, néhol olvashatatlan töredékek, néhol a Kalevalából szedett részletek…
Én (extázisban): Igen, és mit csináltál vele?
Friari (na jó, nem a fiktív karaktert hibáztatom. Marani.): És tudod mit csináltam vele? Kijavítottam! Megszerkesztettem, történetet csináltam belőle, ahol nem lehetett olvasni, kikövetkeztettem, és egy ilyen narratívától elvárható igényes nyelvi szintre hoztam az egészet. És amikor ezzel kész voltam, belefilozofáltam. Konkrétan beleírtam az erről szóló leendő tanulmányt, de legalábbis a csíráit ügyesen elrejtettem dőlttel.
Én: (meggyászolom a lehetett volna olvasmányélményemet).

Röviden az van, hogy Diego Marani visszakézből hazavágott egy nagyon jó ötletet, mintha Esterházyt egy villámpennájú tördelő visszajavította volna magyarra. A posztmodern rituális megregulázása a későmodern által. Azt már csak félve jegyzem meg, hogy ha tényleg úgy van, ahogy Wittgenstein mondja, és a nyelvem határai igazán a világom határai, akkor nekem nem fér bele a fikció szabadságába, hogy a nyelvvesztett jó előre megtanuljon egy szöveget későbbi megértésre.

Ettől függetlenül érdekesnek tartottam az emlékezet működéséről szóló részeket és a Kalevala-áthallásokat (mit áthallás! rekontextualizált részlet), és valahol még Finnország második világháborús történelme is egész izgalmas volt, persze nem annyira, hogy a lezárás előtti hetven oldalt ne soványmalac-vágtában tegyem meg.

Amiért mégis megéri: Az utolsó tíz oldal. Drámai, jól van megírva, Marani végre megengedi a szerencsétlen Sampo Karjalainennek, hogy az elmondja a nagymonológját, mielőtt a kardjába dől. De nem, tényleg, már-már megérte az előtte lévő kétséges, de derűvel szemlélt száz és a minden elvárásom alatti hetven a decens zárlatért cserébe.

spoiler

>!
barbilány
Diego Marani: Új finn nyelvtan

Abszolút magával vitt. A történet, az egésznek a struktúrája, az elbeszélés módja fájdalmasan emberközeli. Letehetetlen. Az elejétől ott vibrál, hogy mi van ha mégsem… És mégis reménykedünk. Eléri valahogy, hogy reménykedjünk. Az egyik legjobb könyv, amit olvastam, hosszú idő óta.

>!
sophie91
Diego Marani: Új finn nyelvtan

A regény nagyon érdekes, ugyanakkor nem lett a kedvencem. Sampót nehéz kedvelni – és ez nem is csoda, hiszen nincs valódi személyisége. Viszont éppen ezért sirámai egy idő után érdektelenné válnak az olvasó számára. A csavar a könyv végén szerintem elég kiszámítható és erőltetett. Ettől függetlenül a regény zseniális posztmodern kísérlet lehetne, ha Marani bevállalta volna, hogy Sampó gondolatait nem a feljegyzéseit később megtaláló finn doktor átírásában olvashatjuk, hanem a maga éppen újra-tanult, töredékes nyelvén. Azonban ez már csak azért is problematikus lett volna, mert Marani olasz, Sampo finnek hiszi magát, miközben eredeti anyanyelve valószínűleg a német… Így viszont egy férfi összefüggő, szépen megfogalmazott gondolait olvassuk arról, milyen szörnyű, hogy nincsenek összefüggő, szépen megfogalmazott gondolatai, és ez számomra egy idő után elég unalmas és zavaró volt. Azért egy olvasást megért.

>!
maneki_neko
Diego Marani: Új finn nyelvtan

Az alapötlet jó, a történet által felvetett kérdések is magvasak, elgondolkodásra késztetnek – de a kivitelezést vérszegénynek és néhol unalmasnak találtam.
Az író minden bizonnyal nagyon szeret „filozofálni”, és ilyetén gondolatait folyton a szereplői szájába adja. Kétoldalanként akadémiai székfoglalót tart mindegyikük, olyan szituációkban is, amikor se helye, se ideje nincs. Meg kell hagyni, Marani igen szép mondatokban fogalmaz, de a sok fejtegetést ez csak némileg teszi elviselhetőbbé.
Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet, de csalódást okozott.


Népszerű idézetek

>!
vercsa

Olyan voltam, mint azok a halak, amelyek a sarkvidéki tengerben a jégtábla alatt rekednek. Láttam magam fölött a fényt, de a mélység jobban vonzott.

>!
Nikkincs

Az elmém csupasz szikláján kezdett megtapadni valami könnyű porréteg, hangokból álló homok, amely idővel vastagodott, testesebb lett. A zsíros, mély humuszrétegben immár megeredtek a szavak, gyökeret eresztettek és szárba szökkentek.

27. oldal

>!
Nikkincs

Lehet, hogy az emlékeim úgy sodródnak az óceán felszínén, mint a senkit nem érdeklő olajfoltok, vagy a hullámokkal együtt idegen partoknak csapódnak, és a habjukat a homok szívja fel.

212. oldal

>!
MortuusEst

Még egyazon népen belül is gyakran előfordul, hogy az egyik oldal megtagadja a másik oldal hazáról alkotott fogalmát. Ez az oka az Európát napjainkban romba döntő őrületnek is. Magukat hazafiaknak álcázó zsarnokok rákényszerítik a többiekre saját mítoszaikat, és azt hangoztatják, hogy másféle hazaszeretet nem létezik.

153. oldal

>!
MortuusEst

Az emlékezet az a fájdalomdíj, amelyet nap mint nap megfizetek, amikor felbredek ebben a világban, és beletörődök, hogy benne élek. hogy miért, nem tudom. Talán azért, mert könnyebb megszületni, mint meghalni. Talán azért, mert az ember a fájdalom közepette is betegesen kíváncsi arra, mi lesz a vége.

45. oldal

>!
Nikkincs

A finn nyelvet csak énekelni volna szabad, ez az igazi formája, az igazi morfológiája. Beszélni a finn nyelvet olyan, mint egy költeményt prózában előadni.

62. oldal

>!
bagolyfiók

Az utolsó mondat, talán mert hosszú szünet előzte meg anélkül hogy értettem volna, megragadt bennem. Ismételgettem magamban, memorizáltam, mintha hangok összefagyott tömbje volna, amelyből csak jégkristályokat sikerült felfognom. Később, ahogy elmémben a tömb lassan felolvadt, szét tudtam válogatni a doktor szavait. A legfontosabbat hagytam utoljára: rakkaus – azt jelenti, szerelem.

39. oldal (Park, 2013)

>!
bagolyfiók

A mi nyelvünk hangjai ott voltak körülöttünk, a természetben, az erdőben, a tenger hullámverésében, az állatok beszédében, a hópelyhek neszezésében. Összegyűjtöttük ezeket a hangokat, kiejtettük őket. Amikor Isten megteremtette az embert, nem törődött azzal, hogy ilyen messzire is küldjön a teremtményeiből. Így aztán kénytelenek voltunk mi magunk megbírkózni azzal, hogy életre keljünk az élettelen anyagból. Mi megszenvedtük azt, hogy életre keltünk. Előbb fák voltunk, tavak, sziklák, szelek. Magunktól emberré válni nem volt gyerekjáték. A finn nyelv masszív nyelv, oldalai mintha kissé be volnának horpadva, szeme helyén keskeny hasadékok, olyasmi a mi fajtánk arca, mint a Helsinkiben épített házak homlokzata. Édeskés, lágy hangokból áll ez a nyelv, olyan, mint a sügér vagy a pisztráng húsa, amit nyári estéken sütnek a tavak partján, melyeknek fenekét algák lepik el, vörösek, mint a vadászok faházai, mint nyaranta a bokrok ágain pirosló bogyók. Finnország szépiacsont, nagy, homorú kőszikla, melynek homokos mélyedésében a fák olyan gyorsan nőnek, mint a penészgombák a soha nem szűnő északi fényben.

63. oldal, Visszatérés Helsinkibe (Park, 2013

2 hozzászólás
>!
Nikkincs

Egy kegyetlen isten úgy alkotott meg minket, hogy a fájdalom sosem tép cafatokra, amikor felrobban bennünk. Elménk és testünk közbülső szűrője fékezi a fájdalom hevét, így teljes tudatunkkal jelen vagyunk saját szenvedésünknél, megtapogathatjuk bármelyik vonagló, de meghalni képtelen porcikánkat.

208. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Varga Katalin: Barátom, Bonca
Oravecz Imre: Kaliforniai fürj
András László: Egy medvekutató feljegyzései
Sylvie Germain: Magnus
Iain Banks: A darázsgyár
Helene Uri: Szavak a múltból
Annelys de Vet – Bujdosó Attila: Magyarország szubjektív atlasza
Kálmán Mari: Ecetudvar
György Péter: Apám helyett
Slavenka Drakulić: Café Europa