Menedék 71% 80 csillagozás

Diane Ackerman könyve a második világháború kapujában álló Lengyelországba kalauzol el bennünket.

A könyv elején még tavasz van, történetünk főszereplője a nemrég kinevezett állatkert igazgató felesége, Antonina Zabinski idilli és színes életét éli a varsói állatkertben.

Nappalijukat midenféle elárvult állatkák népesítik be, Antonin pedig örömmel szenteli minden idejét a kis árvák megsegítésére.

De aztán Lengyelországba is megérkezett a második világháború.
Jan és Antonina állatkertje, úgy ahogy az életük, egy-két nap nap alatt teljesen romba dőlt.
Rettenetes lehetett nekik látni, hogy az amit ketten felépítettek, s szeretett állataik is egy ilyen szörnyű pusztítás áldozatai lettek.

Varsó bombázásának első időszakában ott kellett hagyniuk az állatkertet is, Antoninának és fiának Rysnek, ideiglenesen máshol kellett meghúzniuk magukat, s csak később tudtak majd visszatérni az állatkertbe, ami aztán nem kevés munka és ügyeskedés után, a lengyel földalatti mozgalom egyik fontos bázisa lett.

Az ilyen típusú igaz történetek egy kicsit mindig visszaadják az emberiségbe vetett hitemet, mert megmutatják, hogy mégiscsak képesek vagyunk mi, emberek még arra, hogy önzetlenül segítsünk egymáson.

Bővebben: http://konyvutca.blogspot.com/2017/04/diane-ackerman-me…

„„Ha az olyan, érzésből jövő szavaknak, mint anya, feleség, nővér, akkora a hatalmuk, hogy képesek megváltoztatni egy gazember hangulatát és legyűrni gyilkos ösztöneit, akkor talán mégiscsak reménykedhetünk az emberiség jövőjében”.”

Nagyon örülök, hogy nem láttam a filmet, valamint hogy nem olvastam előtte úgy igazából se értékelést, se fülszöveget, csak annyit tudtam róla, hogy 2. világháború idején egy állatkertben játszódó történet, ahol zsidókat is bújtattak… Így nem volt semmilyen elvárásom a könyvvel szemben, s nekem bizony nagyon betalált. A fura, hogy nekem pont az tetszett, ami gondot okozott (olvasás után elolvastam pár értékelést) másoknak. Engem nagyon megfogott az, hogy nem egy „szimpla” holokauszt történet került a kezembe, hanem gyakorlatilag három tematikát is kapunk a könyvben.

„Nem elég messziről vizsgálódni. Csak az állatok mellett élve ismerjük meg a viselkedésüket és a pszichológiájukat.”

Van az alaptörténet, amely a helyszínhez, az állatkerthez, a benne lévő állatokhoz kapcsolódik, így kapunk bőven természettudományos részleteket is (most komolyan, bele nem gondoltam eddig abba, hogy a zsiráfok állva hozzák világra a kicsinyeket, s azok bizony mekkorát zuhannak a világrajövetelkor a fejükre-gerincükre … erről itt találtok egy videót: https://www.youtube.com/watch… – nem tűnik nagyon magasnak, de azért egy ilyen pici törékeny test gyakorlatilag kizuhan a padlóra… :-O).

„Három héten át nappal gránátokat hallott elzúgni a háztetők fölött, az éj sötétjében pedig falakat döngölő bombákat. A borzalmas dörrenéseket vérfagyasztó fütyülés előzte meg, és Antonina egyszer csak azon kapta magát, hogy a legrosszabbtól tartva egyenként végighallgatja a fütyüléseket, aztán kiengedi a levegőt, amikor meghallja, hogy valaki másnak az élete robbant fel. Önkéntelenül is megbecsülte a távolságot, és megkönnyebbült, amiért nem ő volt a bomba célpontja, aztán szinte azon nyomban érkezett a következő fütyülés, a következő robbanás. Azon ritka alkalmakkor, amikor kimerészkedett, filmszerű háborúba csöppent, sárga füsttel, törmelékpiramisokkal, csorba kőszirtekkel ott, ahol valamikor épületek álltak, szél kergette levelekkel és gyógyszeres fiolákkal, sebesült emberekkel és furcsán kibicsaklott lábú, döglött lovakkal. Ám ami a legvalószínűtlenebb volt: valami a feje fölött, ami először hónak tűnt, de nem úgy mozgott, mint a hópelyhek, valami finoman emelkedett és süllyedt anélkül, hogy földet ért volna. A város párnáiból és paplanjaiból származó pehelytollak bizarr, puha felhője kavargott lágyan az épületek fölött, hátborzongatóbban, mint egy hóvihar.”

Aztán ott a másik vonal, a zsidók bújtatása, valamint Varsó lerombolása és az ottani élet, amiről bizony nem sokat olvastam ezidáig. Külön „örömmel” olvastam, mivel idén nyáron voltam Lengyelországban, bár nem Varsóban, de Krakkóban igen, valamint a koncentrációs táborokban, így még közelebb éreztem magamhoz ezeket a részeket. Varsó folyamatos megszállása, lerombolásának fázisai, az ott élők élete, az ellenállás tagjainak (akikről talán még sosem hallottunk, pl. Janus Korczak önfeláldozása) bátor tettei, apró cselekedetek, melyek emberéleteket mentettek, sok-sok apró kis történet egyesül ebben a könyvben.

„Kezdetben sem a zsidók, sem a lengyelek nem fogták fel teljes egészében a rasszista törvények tirádáit, és nem hittek a zsidók összefogdosásáról meg legyilkolásáról szóló, hátborzongató pletykáknak. „Amíg mi magunk nem voltunk szemtanúi ilyen eseményeknek, amíg nem éreztük őket a saját bőrünkön”, emlékezett később Antonina, „addig azzal hessegettük el őket magunktól, hogy ez minden alapot nélkülöz, ez hallatlan, csak valami kegyetlen pletyka vagy talán beteges tréfa.”

„…a németek, a lengyelek és a zsidók három, különböző sorban álltak kenyérosztáskor, és a napi fejadagokat egészen az utolsó kalóriáig kiszámították, így a németeknek 2613, lengyeleknek 669, a zsidóknak pedig mindössze 184 kalória járt.”

A harmadik vonal pedig számomra az volt, ahogy a könyvbe bele-belecsúsztak olyan részletek, melyekben egy-egy mellékszereplő (mint Magdalena Gross vagy Heck) életébe nyerünk bepillantást, ami azért néha borzalommal tölti el az embert (pl. az állatkerti "vadászat"), vagy pedig egy-egy apró, de érdekes dologra hívja fel az olvasó figyelmét (pl. a penicillin feltalálása, vagy a lengyel babonák a gyermek születése körül)…

„Heck a hagyományt elferdítve SS-beli barátait hívta meg egy ritka mulatságra: privát vadászpartira ott, helyben, az állatkert területén, egy olyan murira, amely a kiváltságot egyesítette az egzotikus állatok olyan tumultusával, hogy ott még egy zöldfülű vagy mólés fegyveres sem téveszthetett célt. Heckben a nagyvadra menő vadász együtt élt a természettudóssal, és bármilyen paradoxonnak is tűnik, ő az a fajta állatkertész volt, akinek nem okozott gondot az állatok leöldösése valaki másnak az állatkertjében, ha ennek révén befolyásos barátok kegyeibe férkőzhetett. Heck és vadásztársainak válogatott serege egy verőfényes napon érkezett, itallal és jókedvvel telve, a hadsereg győzelmeitől fellelkesülten, nevetgélve barangolták be a terepet, és közben szórakozásból karámba meg ketrecbe zárt állatokra lövöldöztek.”

Nekem összességében egy kiváló könyv volt, polcon maradós ebben a témakörben, mert egészen más módon van felépítve a cselekmény, talán A könyvtolvaj okozta élményhez hasonlítanám. Azt hiszem, Antonina és Jan (no meg a lengyel ellenállók) megérdemlik, hogy szeressük ezt a könyvet!

"1942. július 22-én, a Stawki utcában kezdetét vette a gettó felszámolása, 7 ezer embert a vasútállomásra tereltek, klórral fertőtlenített vörös marhavagonokba zsúfolták, és a majdaneki gázkamrákhoz szállították őket. Ehhez az úgynevezett „keletre való áttelepüléshez” három napra elegendő élelmet csomagolhattak, magukkal vihették valamennyi értéktárgyukat és tizenöt kilónyi személyes holmit. A nácik 1942 júliusa és szeptembere között 265 ezer zsidót szállítottak Varsóból Treblinkába, és mindössze 55 ezer ember maradt a gettóban, ahol megalakult és felkészült a küzdelemre a Zsidó Harci Szervezet, ismertebb nevén a ZOB (Żidowska Organizacja Bojowa). Hogy a halálra ítélteket a lehető legtovább nyugton tartsák, a treblinkai vasútállomáson kifüggesztették a vonatok indulási és érkezési idejét, holott onnan soha, egyetlen fogoly sem távozott „Rendkívüli precizitással nekiláttak, hogy őrült céljukat elérjék”, írta Antonina. „Ami eleinte egyetlen ember vérszívó ösztönének tűnt, hamarosan egész népek elpusztításának jól kitervelt módszerévé vált.”

Bevallom, ritkán olvasok háborús könyveket. Annyira ritkán, hogy eddigi második világháborús olvasmányaim kimerültek a Csíkos pizsamás fiúban (ami nem vehető nagyon komolyan), meg az Anna Frank naplójában (ami viszont azért igen). Szóval az, hogy erre a könyvre kapásból lelkesen lecsaptam, egyvalaminek köszönhető: hogy egy állatkert történetét írja le a háborúban.

Persze az állatkert történetéhez szorosan hozzátartozik az állatkert gondozóinak a története is, akik jelen esetben az állatkert igazgatója (Jan) és felesége (Antontina), illetve kisfiuk (Ryś). Szóval, mi történik egy állatkerttel, ha kitör a háború? Nyilván bezár, az ott élő állatokat pedig szélnek eresztik vagy pedig elfogyasztják – gondolná az ember, amíg ki nem derül, hogy a náci ideológia nem csak az emberi faj megtisztítását célozta meg, hanem ez a tisztogatási mánia kiterjedt a természetes ökoszisztémákra is, ahonnan szintén ki akarták irtani az „alsóbbrendű” fajokat.* Így a varsói állatkert legértékesebb példányai nem a katonák kondérjában, hanem német állatkertekben végezték.

Hogy tud egy állatkert részt venni a háborúban? Az állatokat ugye fel lehet használni élelmezésre, de ezután elég hamar funkcióját veszti maga az állatkert, márpedig a háborúban nem maradhatott egy ilyen fontos terület funkció nélkül. Lehet például disznótelepet létesíteni a helyét. Vagy kertet a katonák élelmezésére. Ezen kívül még lehet a földalatti mozgalom egyik központja is, amely tökéletes rejtekhely a gettóból menekülő zsidók számára – legalábbis egy bizonyos időtartamig.

Ez a könyv nem igazán regény, sokkal inkább a dokumentumfilm könyves megfelelője, így nem is érdemes másféle elvárásokkal indulni neki. Sok részlet kerül bemutatásra Antonina naplójából (ez adja a könyv történetének fő vonulatát), emellett pedig néha kitekintést nyerhetünk a „mellékszereplők” életére a háború alatt és után, főleg a velük készített interjúk alapján. Minden borzalma és nyomasztósága ellenére a Menedék egy lebilincselő történet, és még a (viszonylagos) happy end is megvan az érzékenyebb lelkű olvasók számára.

Bővebben itt: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-05-15+…

*ezt a részt, illetve Lutz Heck munkásságát és elképzeléseit elég részletesen és érdekesen bemutatja az írónő

Remek alaptörténet, kevésbé jó tálalás. Én ha nehezen is, de végül megtaláltam vele a közös hangot. Aki gyakran néz dokumentumfilmeket, képes lesz kerek történetet látni benne, csak nem a megszokott formában.
https://lafleurkonyvtara.blogspot.de/2017/10/diane-acke…

Olyan jó lehetett volna ez a könyv, ha jobban van megírva. Kicsit úgy éreztem, mintha az írónő sem tudta volna eldönteni, hogy életrajzot vagy regényt írjon, mert nagyon éles váltások vannak pl. a szinte költői leírások és az események tényszerű elmesélése között. Nem éreztem úgy, hogy beszippantott a sztori, vagy hogy közel kerültem a szereplőkhöz, de közben látom, hogy milyen csodás és bátor emberek lehettek. Egyszerűen ez a fura írásmód nem enged kötődni hozzájuk. Egyedül az volt rám hatással, amikor leírta, hogy bántak a németek a lengyel zsidókkal, de könyörgöm, az elborzadást egy tankönyv is ugyanúgy kiválthatta volna belőlem. Igazából nem is lett volna baj, ha eleve tényszerű életrajzként jelenik meg, csak akkor tényleg legyen az… nem ilyen fura kis mutáns. :P
Az is folyton kizökkentett, hogy xy ezt írta a naplójában, vagy amikor utalgatott arra, hogy kivel mi történt később. Így hogy izguljak bármin is? Talán ahhoz tudnám hasonlítani az elégedetlenségemet, amikor az Anna és a királyt olvastam, és akkor is azt írtam, hogy az írónő mintha nem mert volna hozzányúlni Anna naplóihoz, és csak leírta az eseményeket, szinte érzelemmentesen. Na, most is valahogy így érzek.
Ez meg technikai dolog, de miért a könyv közepén (ráadásul egy mondat közepén) vannak a képek? Tök jó ötlet volt beletenni őket, örülök, hogy láthattam, milyenek voltak valójában Zabinskiék, az állatok meg nagyon édesek, de nem hiszem el, hogy nem fértek volna el hátul.
Hogy valami jót is mondjak: az állatokról szóló epizódok aranyosak, és szinte hihetetlen, hogy milyen fura dolgokat csináltak. De azért én elhiszem. ;) A tájleírások meg tényleg gyönyörűek, csak ezeknél lóg ki a lóláb a legjobban, mint mondottam volt.
Szóval a három csillagot Antonina kapja, mert fantasztikus nő lehetett. És Borz. És a fura nyúl. A filmre azért még mindig kíváncsi vagyok, eleve a könyv is az előzetes miatt kezdett érdekelni.

Nagyon ritkán fordul elő velem, hogy nem olvasom el a fülszöveget vagy nem olvasok értékeléseket mielőtt elkezdeném az adott könyv olvasását. Ez esetben így jártam. Ami nem feltétlenül rossz, viszont ha erről a könyvről lett volna már előre némi fogalmam, akkor nagy valószínűséggel bele sem kezdtem volna.
Nagyon távol áll tőlem a könyv témája és nem is szoktam ilyen és ehhez hasonlókat olvasni.
Ettől függetlenül érdekes volt olvasni arról, hogy Jan és Antonina életét – és persze még sok emberét – miként változtatta meg a háború. Amikor ilyen szomorú és embert próbáló eseményekről olvas vagy hall az ember, akkor gondolkodik el azon, hogy az ő élete mennyivel nyugodtabb és jobb, amiért hálásnak kellene lennünk minden percben.
Az írónő előtt le a kalappal! Biztos vagyok benne, hogy rendkívüli kutatómunka előzte meg a könyv megírását. Hihetetlen élethűen és részletgazdagon van tálalva az olvasóknak a történet és az egyes események.
Viszont elég lassan tudtam haladni az olvasással, mert azt azért kijelenthetjük, hogy ez nem egy könnyed kis olvasmány. Engem a túlzott részletesség sokszor eléggé zavart. Száraznak és többször nehéznek éreztem az olvasást ezáltal.
Pozitívumként megemlíteném, hogy egy tökéletesen kerek, egész történetet kaptam és az „utóhatás” méltó lezárása volt a történetnek.

Összességében tetszett a történet, mely igaz történetet, eseményeket elevenít fel. Kicsit az elbeszélés módjával volt bajom. Nekem furcsa volt, hogy néhol tényszerű volt, majd váratlanul regényesen részletgazdag lett a környezet leírásánál. Ezek miatt kicsit erőltetni kellett az agyam, hogy filmként peregjen a történet, ugyanakkor szerettem azt is, hogy a valóságot ábrázolja. Gondolom a film inkább az érzelmes oldalát ragadja meg az eseményeknek, és hatásosabban adja el(ő). Számomra (film megnézése nélkül) nem az a klasszikus könnyvadász történet, és ez tetszett. Minden, amit tettek másokért, az hatalmas tiszteletet érdemel, és soha nem szabad elfelejtenünk, hogy amíg élnek jó emberek, nem győzhet a gonosz!

Ez a könyv egy könyvlánc eredményeképpen került a kezembe. Elolvastam Judith Janssen: Das Versteck im Uhrmacherhaus című ifjúsági regényét, majd ez hívta fel a figyelmemet Corrie ten Boom önéletrajzára. A keresgélés közben láttam meg ezt a könyvet, és kihoztam a könyvtárból. Kíváncsi lettem a lengyel Menedékre is.
Már az első oldalakon hüledeztem, hogy mi ez a stílus. Fogalmam sincs, hogy a többszörös fordításnak köszönhető (pl. egyes naplórészletek, levelek, interjúk stb. lengyelről angolra, majd angolról magyarra fordításának), vagy a szerző dagályosságának, de olyan nyakatekert mondatok és cirádás szókapcsolatok bukkannak fel benne, hogy az ember csak a fejét fogja. Csak egy pár idézet, ízelítőnek:

„Rengeteget görnyedtem a lengyelországi vadvilágot és növényeket bemutató kézikönyvek (kisebbfajta döbbenetek folyamatos áradatával szolgált Lengyelország természetvilágának felfedezése), a lengyelek szokásairól, konyhájáról és folklórjáról, a náci drogokról, tudósokról, fegyverekről és egyéb témákról szóló könyvek fölött.” (10-11. oldal)
„Janhoz hasonlóan Antonina apjának is szépen fejlett mentális izmai voltak, ahhoz mindenesetre elegendőnek bizonyultak, hogy az 1917-es orosz forradalom első napjaiban az intelligencia tagjaiként őt és az akkor még csak kilencéves Antonina mostohaanyját is agyonlőjék.” (14. oldal)
„Magdalena bevallotta, hogy egy ideje már agyonstrapáltnak és lélektelennek érezte magát, kreatív padlásterét pedig üresnek, (…)” (38. oldal)
„(…) mintha az akaratot is úgy lehetne edzeni, mint egy szamurájkardot, amelyet addig hevítenek és kalapálnak, hajlítanak és kovácsolnak újra, amíg elpusztíthatatlanná nem válik. De egy kisfiú lélekvasa, azzal vajon mit művel a kalapálás?” (52. oldal)
„Az élet sok lengyel számára seprővé változott, azzá, ami az után marad, hogy a párolgás az utolsó cseppig eltünteti a nedvességet az eredetiből.” (59. oldal)
„A messzi múltban mindenesetre, még jóval azelőtt, hogy bárki is felismerhetően árja lett volna, az őseink más tulajdonságokkal rendelkező emberszabásúakkal osztoztak a világon, és gyakran került sor a szomszédok vérkeveredésére, ily módon szívósabb és rakoncátlanabb ivadékokat hozva létre, akik aztán éltek és virultak.” (102. oldal)
„Heinz fivérével közösen azt remélték, hogy az új német birodalom javára lehetnek és helyreállíthatják a természeti környezet elveszett pikantériáját, pontosan úgy, ahogy Hitler remélte felfrissíteni az emberi fajt.” (104. oldal)
„Közben az agy az aggodalom fúgáit zengte, és tragédiákkal meg győzelmekkel teli árnyjátékokat vitt színre, mert a halálfélelem sajnálatos módon csodákat művel, koncentrálásra készteti az elmét, ösztönzi a kreativitást, és kiélesíti az érzékeket.” (116. oldal)
„Antonina bármennyire is normális gyermekkort kívánt volna Ryśnek, az események ezt a lehetőséget már elrozsdállták, és a mindennapi élet is egyre csak korrodálódott.” (142. oldal)
„Minden nagy bogár egy-egy gömbfejű tűt monopolizált, de a kisebbek egymás fölött lebegtek, néha hárman is egy tűn.” [értsd: rovarok a rovargyűjteményben, a nagyobbak egyesével, a kisebbek többed magukkal voltak felszúrva] (153. oldal)
„A konyha fényes, fehér fabútorai közé keveredve egy kilinccsel nyíl ajtó vezetett lefelé, egy kezdetleges helyiségekből álló, hosszú alagsorba.” (165. oldal)
„Egy rovargyűjtemény csöndes oázis a világ lármás csinnadrattája közepette, elszigeteli a jelenségeket, hogy zavartalanul szemlélhessük őket. Ebben az értelemben nem is maguknak a bogaraknak, hanem a gyűjtő mélységes figyelmének az összeszedettségéről beszélhetünk. Egyúttal ritkaság, egyfajta galéria is, amely végigfodrozódik az elmén, és amelynek igazi hozadéka a csoda állandósítása a társadalmi és személyes zavaró tényezők örvényében.” (174. oldal)
„Mivel Lengyelország számos jelentős költözési útvonal kereszteződésében fekszik – Szibériától délre, Afrikától északra, Kínától nyugatra –, az ősz vándor énekes madarak hímzéseivel és gágogó libák ék alakzataival csipkézte a levegőt.” (184. oldal)
„A hiányukkal folytonosan jelen lévő halott szüleihez megperzselt események tartoztak, egy szavak előtti bánat, amikor ő még csak kilencéves volt, a bolsevikok kezétől elszenvedett, megmásíthatatlan ég, amely egy gyermek számára túlságosan borzalmas ahhoz, hogy folyton elképzelje.” (266. oldal)

Nagyon nehezemre esett végigolvasni, már az első 50 oldal után majdnem feladtam. Végül győzött a téma iránti kíváncsiság, és próbáltam a dagályosságot, az értelmetlenségeket valamennyire figyelmen kívül hagyni. Persze nem mindig sikerült. A stílus egyébként is rendkívül egyenetlen volt, helyenként hosszas történelmi, biológiai, művészeti fejtegetésekbe bonyolódott, és néhol kissé megbillent az idő is spoiler.
off

Regényt vártam. Azonban inkább olyan dokumentum regényt olvashattam.
A történeten kívül rengeteg információt kapunk a II. világháborús Varsóról. A szerző részletesen mutatja be az akkor történteket. Érezhető, hogy alapos kutatómunka van mögötte.
Megtörtént eseményeket dolgozott fel a szerző. Jan és Antonia a varsói állatkert vezetői a lehetőségeket kihasználva zsidókat mentenek meg kockáztatva saját életüket.
Rengeteg borzalmat olvashatunk. Felfoghatatlan számomra, hogy téves eszmékért mi mindenre képesek az emberek.

Nem regény, de kiváló dokumentum kötet. Mementó. A történelmi események elmesélése sok szenvedésnek és hősies helytállásnak állít emléket. Úgy, hogy közben a természet szeretete és szoros kötődés az állatvilághoz is helyet kap a történetekben. A lengyel hétköznapok is megismerhetőek a XX. század viszontagságai közepette. A veszélyes helyzetek tették izgalmassá a visszaemlékezéseket.