A ​vándorló palota (Palota 1.) 94% 688 csillagozás

Fantasztikus élmény volt elolvasni Diana Wynne Jones 1986-ban írt remekművét még akkor is, ha teljesen más élményt nyújt, mint az animált verzió. Sophie sokkal szerethetőbb, Howl sokkal összetettebb – és úgy általában sokrétűbb a sztori! Maga a történet egy lendületes stílusban megírt, néhány óra alatt kiolvasható történet, de nagyon jó kikapcsolódás. (Főleg, ha az ember utána nekiáll az anime verziónak is! :)) Ez az egyetlen Hamupipőke + Szépség és a szörnyeteg hibrid feldolgozás, amit eddig ismerek, de remélem, hogy még találok pár hozzá hasonlót.

Tetszett a könyv, nagyon szerettem olvasni, szuper volt a sok extra rész. (Pl.: a Rivendell-szál *.*)

…és csak vigyorogni tudtam, mire a végére értem! (Habár a vége sokkal szebb, mint az animéjé.)

Blogon:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2017/12/dwj-a-vand…

Kezdetben vala az anime – legalábbis nekem –, a mindenféle faustos-metaforás-háborúellenes-romantikus szépségével, és már azért is odavoltam.

Aztán jött a regény – illetve volt már az, belopakodott a polcomra, és türelmesen várta, hogy kellően sebezhető és egyúttal kíváncsi formában legyek ahhoz, hogy belekezdjek, mindössze azzal a sokadkézből származó megjegyzéssel felvértezve, hogy nagyon más lesz. Hát igen, mondhatjuk így. Vagy úgy, hogy az anime letisztult, példabeszédes bűbáját nagyon, de nagyon alaposan kellett lepárolni egy csomó kalandról, szövevényről, portálmeséről és egy trilógiára elegendő trollkodásról, már ami a karakterek közti viszonyokat illeti.
Hogy Howlért odaleszek, borítékolni lehetett – eleve, a gyávaság és az önzés átkozottul hálás téma, hát még, ha pofátlanul jó beszélőke és csavaros-barokkos hisztik is társulnak hozzá. Ami meglepett, hogy Sophie milyen talpraesett, okos, gyakorlatias nőszemély, akár fiatal hölgy, akár öreganyó, és hogy Calcifer mennyivel erősebb és okosabb és önállóbb itt, mint amikor az animében misztikus Mephistót alakít. Jóval több és izgalmasabb Sophie családjának a története is – ráadásul a három Hatter-lány együtt nagyjából lefedi a (kis)kamaszlányok által azonosulni bírt nőtípusokat. Az már csak a cseresznye a habostortán, hogy mindannyian megtalálják a maguk számítását, még a gonoszvagysemízlésdolga mostohaanyjuk is.
A történet csavaros, humort és szorongást, sőt lélektant vegyítő bűbájosság – itt jegyezném meg, hogy a Sophie és Howl között formálódó szerelmi szál az egyik legjobb, amivel akármilyen fantasyban találkoztam. Valami olyan mosolygós, zsörtölődős, egymásra felelgetős kerülőút ez, amit szerintem tíz év múlva is örömmel olvasok újra spoiler.
Aztán ott a varázslat – annyira egyszerűen és természetesen fonja be a világot, hogy amellett, hogy a mágia tanulható spoiler, ugyanakkor a bűbájok adhatók-vehetők, sőt még egy icipicit csalni is lehet velük, a lényeg, hogy higgyen benne a kedves vásárló, hogy azt kapta, amiért fizetett. Még működni is fog… Másfelől adottság is lehet spoiler A főhősnő számára bénító, minden cselekvéstől sokáig visszatartó tényezőről spoiler ellenben békés homályban marad, van-e bármi köze a világot ténylegesen mozgató törvényekhez. spoiler
Mondom, egyszerre végtelenül egyszerű és átkozottul bonyolult, ismerős és idegen, de olyan természetességgel tölti ki a rendelkezésre álló teret meg időt, mint a levegő.
Muszájszeretni történet, kiskamasz kortól bármikor nagy élmény, és annyi kaland meg varázslat, hogy nem is értem, hogy fért el háromszázkevés oldalon.

„Az ember ne legyen kicsinyes, ha már elindult szerencsét próbálni.”

Kellemes olvasmány volt, élvezhető történettel, kedvelhető szereplőkkel. Volt itt minden, mint a búcsúban: varázslók, boszorkányok, átkok, elvarázsolt kalapok, meg mágikus kabátok, fura kutya, és még furább madárijesztő. Bőség zavara, de egyben mégis szuper lett a végeredmény.
Most pedig megyek és megnézem sokadszorra Miyazaki filmjét. Talán végre sikerül eldöntenem, hogy Howl szőke vagy fekete hajjal helyesebb-e.

Blogbejegyzés: https://irasaimtarhaza.blogspot.com/2016/06/diana-wynne…

Nagyon aranyos mese, öregnek-fiatalnak egyaránt ajánlatos megismerkedni vele. A fiatalok valószínűleg sokan fognak utána úgy érezni Howl iránt, ahogy @NannyOgg, az én korosztályom sajnos már csak irígykedhet, mi az esélytelenek nyugalmával olvashatjuk, és röhöghetjük halálra magunkat a beköpésein. Megérte, köszi az ajánlást, @NannyOgg!

A történetet először anime formájában láttam, és teljesen elvarázsolt. De azt kell hogy mondjam, hogy nyomtatásban még nagyobb élmény volt. Az összes szereplőért nagon könnyű rajongani és az egész egy szép de csavaros mese.

Nyilván öt csillag, mi más. Persze én is az animéval kezdtem (nagy kedvenc azóta is), és évekkel később, innen a Molyról tudtam meg, hogy ez eredetileg könyv volt. Amennyire emlékszem a filmre, az alapján egész tisztességes adaptáció lett (egészen követi a könyvet (de újra kellene nézni, rég láttam)).
Kicsit zavaró volt, hogy a lábjegyzetek rendszeresen két-három oldallal arrébb voltak, mint a csillagozás, de ez minden. Még Howlt is kicsit megkedveltem a végére, pedig mindent megtett az ellenkezőjéért (még friss élmény a gyerekek hisztije :-D).
Kíváncsi lettem a folytatásaira is.
Köszönöm az ajánlást és a kölcsönzést, @imma!

Ez egy gyönyörű mese varázslókkal, boszorkányokkal, átkokkal, amit az ember szívesen vesz a kezébe, mert jók Howl hisztijei, Calcifer személyisége, Sophie zsörtölődései. Különös világ még különlegesebb szereplőkkel.
DE
Kevés az olyan könyv, aminek az esetében pozitívumként tudom felhozni a belőle készített mozgóképes alkotást, de itt … A mese az valami gyönyörűség. A zene, a képi világ, szó szerint elvarázsol. A film elején én is szívesen keringőznék Howlllal a háztetőkön :)
A kettő együtt adja ki az 5 csillagot és a kedvenc címkét :)

átok vár rátok ha nem olvassátok ((: aranyosan lökött mese amelyben nemcsak az események folyamán található néhány aprócska csavar hanem a klasszikusnak vehető meseelemek is némi csavarodáson estek át természetesen spoiler az undorítóan öncélú hangulatfokozás érdekében

A vándorló palota is egyike volt azoknak a könyveknek amit a mozgó változat miatt olvastam el. Talán a legelső is.
Szeretem Sophiet, bírom azt az önző Howlt, kedvelem Michaelt, és Sophie testvéreit.
Persze Calcifer az abszolút kedvenc, olyan tündéri kis tűzdémon. Az ember azt hinné hogy félelmetes lesz, de nem. Arra mondjuk ott van Puszták boszorkányának a sajátja.
A film csodálatos, de a könyvben persze olyan részletek vannak ami miatt nagyon is érdemes elolvasni, valami teljesen másképp van. Pont ezért jó mindkettő. Ugyanazt a szerethető történetet tálalják más eszközökkel.
Ajánlom fiatalnak, idősebbeknek, mert mindenki találhat benne olyat ami miatt szeretni fogja a regényt, és az animét is.

Bár a filmet nem láttam, nagyon sokan dicsérik, mint gyerekfilm, ezért nagy elvárásokkal ültem neki az olvasásnak.
A történet szerint Sophie, a három nővér közül kissé kilógó lány egy kalapboltban segédkezik, amikor is a helyi boszorkány egy félreértés miatt elátkozza. Sophie öregedik vagy hatvan évet, és úgy dönt, hogy felkeresi az inkább hírhedt, mint híres varázslót, Howl-t, hátha tud neki segíteni. A néha furcsán kanyargó történetben egyszerre keressük a történtek hátterét, illetve járunk az egyes karakterek nyomában – ki honnan jött, és miért alakult a története úgy, ahogy?
Nem mondanám tipikus gyerekmesének, de szerencsére arról sincs szó, hogy a mai divatnak megfelelően görcsösen akarna valami újat mutatni. Néha kicsit nehéz összerakni a teljes képet, viszont az is biztos, hogy nem nagyon hagy unatkozni, mert sosem tudhatjuk, milyen fordulat vár ránk a következő oldalon.
Szerintem egy elég széles életkori skálán működhet a könyv – márpedig ez csak a jobb műveknél szokott így lenni.