Foltokként haladnak el messzi tájak,
Zöld cseppjei sárguló lelkére vigyáznak.
Itt-ott belepiszkít a harmóniába
A világ ura, a lét törpekirálya.
Balzsamozza tetemét, ünnepel rajta,
Evilági féreg, a legrosszabb fajta.
Belepiszkít a zöldbe, fakítja kékjét,
Nincsenek erők, kik őt számon kérjék.
Haragszik magára, elnyomja mélyen,
Ég felé néz, hogy vele helyet cseréljen.
Kívánja a Napot, s kívánja a Holdat,
Irigykedve nézi a bűzlő halottat.
Nem szereti színeit, átfesti táját,
Óceánunk kékjét, létünk ibolyáját.
Nézem tovább a foltokat, a tájat,
Ahogy cseppjei lelkére vigyáznak.
Folyton belepiszkít a harmóniába
A lét ura, a világ törpekirálya.
Törpekirály 7 csillagozás
Kedvencelte 1
Várólistára tette 5
Kívánságlistára tette 9
Kiemelt értékelések
„Emberek vagyunk, a tehetetlen fajta,
Elhanyatlunk a legkisebb kavicson.
Hisszük, hogy e fajnak van hatalma,
De tőrként száguld felénk ezer szigony.
Keressük a vétkest, keressük a bűnöst,
Megoldást találni, csak erre vágyunk.
Lehanyatló nemzetünk istenítjük,
Mikor már rég szolgáivá váltunk.”
Nagyon meglepődtem magamon, mikor kézbe vettem…én egy verses kötetet?
Nagyon széles körű az érdeklődésem, de a versekkel igen csak hadilábon állok.
Ennél a műnél az írónő iránti tiszteletem és az írásainak szeretete vett rá arra, hogy elolvassam.
Most, azt kell, hogy írjam, nagyon örülök, hogy megtettem.
Nehéz véleményt írni, mert némelyik verset iszonyú súlyosnak éreztem, mélyen megérintett és nem eresztett.
Mondjuk az összes versére jellemző a komor hangulat és egy bizonyos végtelen érzés…
Néha lélegzet visszafojtva olvastam, kő kemény társadalom kritikának éreztem és sajnos vagy sem, egyet kell értenem vele.
Úgy érzem, – bár még mindig nem fogom szeretni a verseket – ezek mégis kivételt élveznek.
Van, melyet kívülről tudok már….mert a lelkembe égett.
Ajánlom és kedvenc!
„Kik lesznek azok, kik mindent túlélnek?
Ki az, kit nem győz le az örök harcos,
Ki a lépteiben is biztonságos?
Ki játszotta ki a döntő mérleget?”
(Fullánkkoszorú, részlet)
Hűha, hát nagyon örülök, hogy én nyertem meg múltkor ezt a verseskötetet! :)
Nehéz róla írni, némelyik verset rettenetesen súlyosnak éreztem. Igazából az összes vers elég komor hangvételű. Volt hogy visszafojtott lélegzettel olvastam, pedig én valójában nem vagyok egy nagy vers olvasó személy. Olykor vissza-vissza tértem egy-egy sor vagy gondolat elejére.
„Minek élni, ha nincs köztünk szeretet?”
(Létarany, részlet)
A Haikuk is nagyon tetszettek, olvastam volna még tovább is ;) … És igen… Én is inkább gólya lennék!
Ajánlom mindenkinek, elgondolkodtató! ❤
„Hiába élünk porban,
Dalunk száll az égig.
Harcolunk a nyomorban,
Hűek leszünk végig.”
(A bukás után, részlet)
Diana Soto első kötete tetszett, de a Törpekirály igazán mélyen megérintett. A Nézz fel a Holdra versei is szépek, tele komoly mondanivalóval, de Diana Soto mostanra kinyílt, szabad lett, még jobban tudja áramoltatni, táncoltatni a szavakat. Az abszurditás, a különleges képek és gondolatok ötvözése továbbra is fontos része a verseinek. Játszik a külsővel is, nemcsak klasszikus versformákat használ, a képversek mintájára sajátos, neki megfelelő formába rendezi a szavakat, a Délibáb emlékeztet az Apollinaire által alkotott képversekre.
A versek akkor fogják meg az olvasót, ha rezonálnak valamire a lelkében, talán emiatt van, hogy az elmúlt napokban minden vers nem került egészen közel hozzám, de az alábbi versek sok mindent elindítottak bennem: A fenevad tánca, Az élet szimfóniája, Az én múzsám, Az élet, Csillagok között, Adyval a bálban.
A versesköteteket sokszor kell olvasni, keresgélni, kutatni bennük, és mindig az olvasó pillanatnyi hangulatának megfelelően mutatják az arcukat – a Törpekirályra is ez a sors vár.
Nagy gondban vagyok. Nagyon szeretem a verseket. Diana versei egyenként egy-egy értékelést érdemelnének meg. Nehéz így egybe értékelni. Inkább jelzőkkel szeretném illetni: érthető, elgondolkodtató, változatos, komor, vidám, igaz. Nagyon lassan olvastam a könyvet minden napra hagytam magamnak 2 -3 verset, jó döntés volt. Szép lassan fel tudtam dolgozni. De hoztam egy idézetet is amelyikben a költőnő maga mondja el a versei miből születnek:
„Az én múzsám nem szerelem, hanem szánalom.
Az én múzsám nem boldogság, hanem fájdalom.”
Csak bátran mindenki olvassa el, de csak lassan adjatok időt hogy beivódjon a vers.
Egy éve olvasom írásait, mióta egyazon irodalmi kör tagjai voltunk (részemről már nem), azóta érzem, hogy Diában hatalmas erők szunnyadnak; irodalmi téren neve egészen bizonyosan jelentős lesz. Nem könnyű olvasmányok versei, az tény. Emésztendők. Én először nagyon gyorsan olvastam el, mert az munka volt, másféle szemszög kellett hozzá. Másodjára már csak magamért: egyáltalán értem-e, amiről ír. Mert bizony elgondolkodtatóak, nehezek, nem vidámak, némelyikük komoly társadalmi, erkölcsi s egyéb kritikákat mer igen kemény hangon megszólaltatni. Hangja, stílusa érett és szinte teljesen kialakult, fiatal kora ellenére. Szó sincs egyszerű, mezei, bárki számára simán érthető, könnyed, netán szerelmes versekről: a művek értéséhez bizonyos műveltség szükséges. Nehezebb fajsúly. Úgy érzem, kategóriája túlnő jelen kortárs alkotások korlátain.
Nem mondom, hogy mindenki kedvence lesz, de minősítését ez nem fogja befolyásolni, pont azért, mert írásai nem tömegcikkek, nem futószalag-gyártmányok.
Aki elolvassa, bizonyára nem sok kételkedés marad benne afelől, hogy soraim nagyon túlzások-e vagy sem…
Népszerű idézetek
Emberek vagyunk, a tehetetlen fajta,
Elhanyatlunk a legkisebb kavicson.
Hisszük, hogy e fajnak van hatalma,
De tőrként száguld felénk ezer szigony.
Keressük a vétkest, keressük a bűnöst,
Megoldást találni, csak erre vágyunk.
Lehanyatló nemzetünk istenítjük,
Mikor már rég szolgáivá váltunk.
66. oldal
AZ ÍRÓ
Okoskodás, hogy kék az ég és zöld a fű,
Hogy édes a méz s romlott a keserű.
Az a ház igeszálló, vagy szállóige?
Kinek van reménye, vele dalolva szállok,
De az írókra mondják, biztos puhányok.
Alkotnak egy tollal, alkotnak egy lappal,
Alattuk összeolvad az éj a nappal.
Bár sírnak a szívükben, mégis vidámak,
Maradandót hagynak a múló világnak.
15. oldal
CSORDA
Valahol egy régi táj meséit szólja,
Hol szívünket a szabadság leláncolja.
Hiába szólunk százakért, egy századért,
Harcunk már születésekor véget ért.
Él még hitem a messze zúgó tengeren,
Felsír szellemem, változtat az emberen.
Nincs több út, a csorda lépte hangunk fojtja,
Követjük a kolompot, mint bárány szolga.
Harcolunk, de miért? Tán a jobb hitért,
Mely csatái elkobzott tőlünk annyi vért?
Maradj bolond ember, bolondságod vedd el,
Mert nem élet ez. Nem kell.
35. oldal
FANYARÚ FOGALMAK
Élet
Véges állomás.
Bár tétován topogunk,
Biztos leszállás.
Kő
Egy szarududor,
Hegynek izzadságcseppje,
Sziklaembrió.
Mindenség
Feneketlen vég,
Nem létező kezdetek,
Elérhetetlenség.
Szerelem
Esti szédülés.
Fényes szivárványhányás.
Kijózanodás.
Álmok
Csillagközi út,
Valótlan utazások,
Fájó ébredés.
Mámor
Lelenc lehelet,
Asszonyok takarója,
Hazug ígéret.
Ígéret
Fekete. Fehér.
Létpaletta koptató.
Átlátszó marad.
Halál
Villognak vele,
Megvásárolhatatlan.
Nincs visszajáró.
38. oldal
HALAK LENNÉNK
Csatád véget ért,
Már tudtuk előre.
Mily erős vagy ember,
S mégis legyőzve.
Túl nagy az ellenség,
Tenni mit tudnál?
Hiába menekülnél,
Hiába is futnál.
Egyenes az utad,
Belevisz a halálba,
Mily ravasz, ki ezt
A rendszert kitalálta.
Boldognak mondjuk,
De hazugságban élünk,
Sírva alszunk el,
Mégis tovább remélünk.
Vágyunk az életre,
Vágyunk valami jobbra,
Észre sem vesszük,
Hogy életünk ellopta.
Ellopta a láthatatlan,
Nem ad visszajárót.
Halak lennénk, s
Kivetették ránk a hálót.
Kifognak, ha nem hálóval,
kifognak horoggal,
Mert megfertőzik jövőnk
Piszkos múltunkkal.
Nincs esély, mert az úton
Csak haladni lehet,
Hogy kimondják ránk
A végítéletet.
87. oldal
Az én múzsám már nem enged álmodni se,
Az én múzsám az életet valóságnak állítja be.
Az én múzsám nem mutat égi szivárványokat,
Az én múzsám nem adja meg a könnyebb utat.
Az én múzsám nem élet, hanem maga a halál,
Az én múzsám az igazságtalanban ítéletet talál.
Az én múzsám nem édes, nem méz a szájnak,
Az én múzsám rémálmokat okoz szeretett anyámnak.
Az én múzsám nem giccses, mindennapi érzés,
Az én múzsám valóság, mert az emberek megélték.
Az én múzsám nem tesz lábadhoz fénylő csillagot,
Az én múzsám akkor éled, amikor más kikapott.
Az én múzsám nem hagy el, míg ember él a Földön,
Az én múzsám menedék, hol szívem kiöntöm.
Az én múzsám mégis reménnyel kecsegtet,
Segít, hogy e rossz világot, te, jóként megélhesd.
11. oldal
BOLOND ÖSZTÖN
Tanultál? Az öreg az igazi mester.
Elfelejtetted, hogy milyen az ember.
Összetett karral békéd hívod csatának,
Míg az önpusztító fegyverek itt járnak.
Félőn nézed az önimádók tengerét,
Örökmozgó ölebek húzzák a vasekét.
Öblös markát a tudatlanságnak kitárod,
S mikor tanulnál, beszürkül szivárványod.
Összevissza beszélsz, ösztönösen jár a szád.
Ölelésit feledted, szégyenkezik anyád.
Tanulj már a hibákból, rossz irányba haladsz,
Nem vagy Isten, ember. Örökké diák maradsz.
30. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Erdős Virág: könnyei 87% ·
Összehasonlítás - Babics Imre: Sztármajom többszörös alkonyatban ·
Összehasonlítás - Romhányi József: Nagy szamárfül 96% ·
Összehasonlítás - Fodor Ákos: Addig is 96% ·
Összehasonlítás - Petri György: Összegyűjtött versek 97% ·
Összehasonlítás - Fodor Ákos: Buddha Weimarban 97% ·
Összehasonlítás - Röhrig Géza: Angyalvakond 97% ·
Összehasonlítás - Fodor Ákos: Gonghangok 96% ·
Összehasonlítás - Fodor Ákos: Még: mindig 96% ·
Összehasonlítás - Terék Anna: Háttal a napnak 95% ·
Összehasonlítás