Dhammapada 85% 11 csillagozás

A Dhammapada két részből áll, az egyik – durván az egyharmada – maga a mű, a maradék kétharmad pedig egy prózai függelék. Maga a mű verses formába foglalt aforizmákat tartalmaz, melyeket a hagyomány Buddhának tulajdonít, noha valójában nem ő jegyezte le őket, hanem egy ismeretlen szerző öntötte magas költői igénnyel formába Buddha tanításait, akire a verses forma nem volt jellemző. Ezek a bölcsmondások tömörek, frappánsak, könnyen érthetőek a mai ember számára is. A második fele, vagyis a függelék azonban próza: a Dhammapada – atthakathá, azaz Magyarázó történetek a Dhammapadához példázatokat, tanulságos történeteket mesél el, melyek szemléltetik és alátámasztják az aforizmákat, noha számos esetben csak igen lazán kapcsolódnak azokhoz. Ezt a függeléket a hagyomány szerint Buddhaghósa buddhista filozófus fűzte hozzá a Dhammapadához Kr. u. 450 körül, vagyis csaknem 1000 évvel a Dhammapada versei létrejöttét követően (a versek pontos keletkezési ideje ismeretlen, a kötet élőszóbeli rögzítése a hagyomány szerint egy Kr. e. 240 körüli zsinaton vagy azt megelőzően történt). E történetek között akadnak világosabbak is, és olyanok is, melyeket érdemes többször is elolvasni (a téma többnyire a szerzetesi, ám világi emberek számára is érvényes erkölcs, a fejlődés, megigazulás, a bűnösök bűnhődése, s hogy miként szabadulhatnak meg attól). A Magyarázó történetek terjedelme jóval felülmúlja a verses részét (a 423 bölcsmondás tematikailag 26 csoportra – pl. Törekvés, Harag – oszlik). Formailag a versek különböző, a páli költészetben néha meglehetősen lazán kezelt formát képviselnek, amelyekre az utószó részletesebben is kitér – én személy szerint a tartalom miatt olvastam, így a forma csekélyebb jelentőséggel bírt a számomra, bár biztosan ebben is valóságos kincsekre bukkanhat, aki beleássa magát.
Én Vekerdy fordítását olvastam a Terebess online könyvtárban, de Vekerdy maga ajánlja az utószóban Fórizs László prózai fordítását, mely az eredeti szöveg terminológiáját minél pontosabban tükrözendő lemond a verses formáról.

A Dhammapada – atthakathá legemlékezetesebb története számomra a Megbocsátás című, mely arról szól, hogy a bosszúállás mennyire nem vezet sehova. Dióhéjban: van egy asszony, akinek egy másik asszony elpusztítja a magzatát, mire A asszony bosszút esküszik, és megfogadja, hogy a következő életében el fogja pusztítani B asszony magzatát. Ez így ismétlődik számos újraszületésen keresztül, a körülményektől függetlenül A és B asszony folyvást egymás utódai életének kioltására törekednek, amikor az egyik párducként születik újra, a másik meg őzként, akkor felfalja a gidákat stb., és az ördögi kör csak forog tovább egész addig, míg az egyiknek elege nem lesz a sehová sem vezető gyűlölködésből és bosszúállásból, és a szerzetesekhez nem folyamodik segítségért. A kolostor feje ekkor azt mondja:

„Mert gyűlöletet sohasem szüntet meg másik gyűlölet.
Örök törvény: ha nem gyűlölsz, úgy szűnik meg a gyűlölet.”

Mire A asszony, aki felismerte, hogy ki kell lépnie a gyűlölet körforgásából, megvilágosodik, és gyűlölet helyett kivételesen barátsággal fordul B asszony felé, annak dacára, hogy az épp a gyermeke életére tör. B asszony a pozitív gesztus hatására szintén felhagy a gyűlölséggel, s noha eztán sem lesznek elválaszthatatlanok, nem férnek meg egy fedél alatt, eztán mindig segítik egymást jó tanácsokkal, ami nemcsak kettejüknek, de az egész falunak hasznára és örömére válik.

Érdekes könyv. De nem az én könyvem.