Ítélet ​nincs 80% 24 csillagozás

Olvasva a könyvet megállapítható: Az Ítélet nincs egy irodalmi értékű visszaemlékezés. Az írónak készült és íróvá lett Déry Tibor egyes szám első személyben vall, felidézve múltját és a’60-es évek béli jelenét, gondolati és érzelmi kapcsolatot keres a tegnap és a ma között, bölcsen, helyenként kritikusan és végig önkritikusan kommentálja is az eseményeket, s így emelkedik túl a szokványos önéletrajzon: summáját nyújtja egy életnek, tanulságokkal teljes összefoglalást. Az események és az érzelmek igazolták számomra, hogy a szerzőnek baloldalt dobogott a szíve, s ez a „közösségért érzés”nekem nagy erény. A visszatekintés közben remek portrékat rajzol anyjáról, apjáról, halott barátairól: József Attiláról, Tóth Árpádról, Füst Milánról, Kassák Lajosról, Szilasi Vilmosról, de ugyanakkor a balatonfüredi szomszédokról is. A történetek során eleveníti fel élete állomásait, a hajdani Budapest, Bécs, Berlin, Mallorca, Dubrovnik, Párizs képeit, s a jelen balatoni életének tennivalóit is, hogy események és folyamatok rajzából egyszerre bontakozzék ki egy lélek tájainak térképe és századunk nagy etikai, politikai és esztétikai kérdéseinek rajza. Ugyanakkor mintha kétkedés sejlene át az emlékezésen, van-e iránta érdeklődés, figyelem, azaz van-e értelme egyáltalán az ilyenforma társadalmi kérdésekkel és szociográfiával is átitatott önéletrajzi-visszaemlékezésnek. E kétség ellenére írásaiban mégis megörökíti és kommentárjaiban értékeli is a múlt történéseit, de az írás címe mintha egyfajta elbizonytalanodott válasz is lenne Illyés Ítélet előtt – című művére. Déry, aki Révai közreműködése alatt ábrándult ki a baloldal politikájából, élete végére elbizonytalanodott úgymond”politikailag”, s inkább az általános emberi tisztesség, becsület mellett teszi le a voksát – kertjét művelve, visszanyúlva Voltaire-hez – s ódzkodik az ítélkezéstől.
Több, mint ötven év eseményei, egy őszinte, igaz ember életének tükrében, s közben kis érdekes-színeseket is megtudunk nagy emberekről. Nekem nagyon tetszik. Bölcs írás!

Miután ezt megelőzően sikerült kifognom egy irodalmi művet, ami inkább mű-irodalomnak bizonyult, Déry jól megformált, habár kissé ódon hangulatú mondatai rögtön beszippantottak ebbe az önéletrajz félébe. Azért nem mondanám tisztán önéletrajznak, mert Déry a halottjait veszi sorba, csak kisebb részben foglalkozik közvetlenül magával. Persze így is kibontakozik az élete, kisebb-nagyobb hiányosságokkal. A legnagyobb hiányosság az ’56 utáni börtönévek, erről bevallottan nem akar írni részletesen, bár itt-ott azért felbukkannak motívumok, amikből kiderül, hogy kivételezett helyzetben élt a börtönben, saját kis könyvtára volt (ami később szerencsétlen helyzetbe sodorta, mert szabadulásakor a börtönőrök cipelték utána a könyveit, és ez a kép nagyon feldühítette 56-os rabtársait, pedig, ha hihetünk a szavainak, annyira lefogyott a börtönben, hogy maga nem is lett volna képes vinni a könyveket). Pedig nagyon fontos pillanat volt ez az életében, de érthető, hogy nem ír róla, nem is írhatott volna arról, hogyan „fordították meg”, hogyan egyezett ki a rendszerrel. Mindenesetre ezt a stigmát sosem tudja levakarni senki az életműről, és ezen az sem segít, hogy ő már akkor is kommunista volt, amikor ez még nem volt életbiztosítás.

A könyv a tamáshegyi házban született, 73 éves volt ekkor, és egy öregember halált váró összegzését olvashatjuk. Hozzáteszem, még tíz évig élt ezután. Általában természeti képekkel indít, a ház körüli dolgokkal pepecsel, aztán általában megjelenik képzeletében a holtak menete – amit amúgy nagyon plasztikusan ír le, nekem állandóan a Karib-tenger kalózainak csontvázfigurái lebegtek a szemem előtt –, és ebből kiválik egy-egy figura, akiről felbukkannak az emlékek. Tóth Árpád, Németh Andor, József Attila, és még sokan mások, aztán persze Karinthy, de főleg Karinthyné Böhm Aranka, akinek öt évig volt szeretője.
Őszinte könyv, nem hallgatja el múltja sötét foltjait sem, pl. kártyás szenvedélyét, vagy azt a bélyegcsalási ügyet, ami miatt menekülnie kellett Franciaországból, és csak azért nem került börtönbe, mert nagybátyja kifizette az elcsalt pénzt. Szóval ahol lehet őszinte, igaz, másokkal sem kíméletes, de, ami nekem tetszett, hogy nem kér bocsánatot, nem játssza el a megtért bűnöst.

A kor figuráiról sok apróságot megtudunk, milyen volt a jellemük, milyenek voltak a hétköznapokban, igaz, arra vigyáz, hogy csak a halottakról intimpistáskodjon, az élők tabuk. Senki sem szereti, ha 73 évesen orrba vágják egy szívlapáttal. Megtudjuk pl. Tóth Árpádról, aki első példaképe volt, hogy egyáltalán nem hálatelt szívvel gondolt pénzügyi szponzorjaira, teli szájjal szidta őket távozás után egy-egy vendégségből, ahol felvette az apanázst. Valahol meg tudom érteni.
Persze lehet vitatkozni azzal – és lefogadom, vitatkoztak is –, hogy mennyire pontosak, igazak ezek az emlékek, de Déry maga is elismeri, hogy tévedhet is ennyi év távlatából, nem mindentudóként lép fel, egy helyen pl. ezt írja: Nem kívánok nagyobb hitelt szavaimnak akkor sem, amikor másokról beszélek. Hogy így igaz-e vagy másképp, amúgy sem fogom megtudhatni. De fogadtassék el alázatom igaz jeléül, hogy nem ragaszkodom túlságosan nézeteimhez.

Ennyi év távlatából is élvezetes írás, és irodalomtörténeti értéke sem lebecsülendő.

Ellentmondásosak a benyomásaim erről könyvről: ez nem valódi, kerek önéletrajz, inkább epizódok gyűjteménye és visszaemlékezések neves, vagy kevésbé ismert kortársakra; mazsolaszemek, melyek az író balatonfüredi nyaralójában űzött nyárvégi, őszeleji – egyebekben igen hangulatos – szöszmötölésének tésztájába vannak belegyúrva.

Némelyik életkép nagyon tetszett (kártyás múltjának és a szerencsejátékosok jellemének remek ábrázolása pl. a Kis lélektan csak kártyások részére c. fejezet), a portréi nálam vegyes fogadtatásra találtak; egyik-másik remekbe sikerült, és árnyalta a az illetőről bennem élő képet (Tóth Árpád a Belépőm az irodalomba, vagy Füst Milán a Hogy szeretett volna élni, s nem értett hozzá! c. fejezetben, de szeretője, Karinthyné Böhm Aranka (Ódivatú szerelem) és édesanyja (A forrásvidék) alakja is emlékezetes marad). Más részek kevésbé karakteresek, illetve a bennük ábrázolt személyek számomra ismeretlenek, s a rövid visszapillantás sem hozza őket közelebb. A 56 utáni időkről (bebörtönzése kapcsán) vagy nem mond semmit, vagy általános erkölcsi elveiről beszél, de ezek inkább magyarázkodásnak hatnak; az egyébként illúziótlan és nyersen őszinte hang itt zavarosabbá válik, megfakul, imitt-amott burkolt nyalás is érződik benne.

A klasszikus, stilisztikai hókuszpókuszoktól mentes szöveg ezzel együtt most jólesett. Nem lesz a kedvenc Déry-kötetem (annak megmarad A kiközösítő meg a java novellák), de érdemes volt elolvasni. Déry mostanában mintha feledésbe merülne, – kár lenne érte.

Sajnos nekem ez most nagyon nehezen csúszott. Persze ettől függetlenül Déry Tibor még mindig nagyon szépen ír. Tudom, hogy a csúnya dolgokról is beszélni kell egy ilyen könyvben, a Rajk-per, vagy Szálasi, a menekülések, a halottak mind-mind hozzátartoztak az életéhez, ugyanúgy mint a szerelmek megcsalások. A kártyás részek egyaltalán nem érdekeltek és néha úgy éreztem, minta egy régi Story magazint olvasnék. Az, hogy mennyire nem tudott beszippantani, az is mutatja, hogy Babits nevét folyamatosan Bartisnak olvastam.

Balatonfüredi villájának kertjében emlékezik vissza életére, beszélget el – elég morbid módon – a már halott barátaival, rokonaival, mert hogy nem az élőt láttatja, hanem a jelenlegi hullát, csontvázat. Nem tart időrendet: leginkább össze-vissza, de mégis inkább hátrálva az időben. Utolsó látogatója az anyja, akinek alakját a Szerelem-ben – nekem – szebben festi meg, bár a történések azonosak.
Elmeséli élete egy-egy epizódját, majd megáll és a saját eggyéből általánosít. Megmutatja, h. az ő egyedi esete nem is egyedi, hanem általános. sajnos azt kell mondanom: egy kicsit a középszer bölcsessége ez. Legtöbben ilyenek vagyunk, de mivel nem vagyunk az aktuális kultúrpolitika kegyeltjei nem adják ki , és nem kapunk Kossuth díjat. (a borítékot most ideadhatnák)
A Révai epizód + a Rajk-per leírása bizonyítja, h. még 20 évvel az események után is – ha nem is kommunista – de megmaradt szocialistának. Ha létezik/létezett egyáltalán „szocialista-gondolkodás”.
Sose tudtam, h. Karinthy felesége, Böhm Aranka, 5 évig volt a Déry szeretője. Őt tartották Európa legszebb zsidó asszonyának. Lágerben végezte.
Az „Utolsó szó” című versének a születési folyamatát írja le (504. o.) Szerintem böte az egész, mint maga a vers. Ebben azért Poe meg a Holló verhetetlen.
Elhitte magáról, h. mint szocialista társadalmunk írója: vátesz. Mindenhez ért. Szoc. társadalmunk élő lelkiismerete.
Megmosolyogtató. Ma már.

Élt egyszer egy író-forradalmár-ember, a neve Déry Tibor. A saját életét írja meg, szerelmeit, börtönben töltött éveit, munkáit, munkanélküliségét, éhezését, kártyázását, nyereségét és veszteségét. A kertjében halottak vonulnak fel, zörgő csontvázak mesélnek neki, még egyszer leülteti őket a malomkő asztalhoz, és elmeséli az életüket, természetesen a saját szemszögéből. Így jönnek Németh Andor, József Attila, Kassák (Kasi) Lajos és még sokan mások a képbe, a nagy Nyugatosoktól kezdve a ma névtelen írókig. Leírja, hogyan szerette el Karinthy feleségét, és csalta a sajátját; és hogy futott be végül az élete ebbe a kertbe, hogyan képes elengedni a halottakat ő, mint túlélő, Siófok felé irányítva őket.

Szép, érzékletes leírások vannak benne, és elég gyakorta gyakorolja az öniróniát, így öregkorában már átértékelve, kinevetve akkori tetteit, mégis őszintén bevall mindent. Másik erénye a jó humor, az idézhető mondatok, olykor bekezdések, és hogy emberi oldalukról mutatja a magyarórán tanult szerzőket (így lesz nekem szimpi József Attila, és így nevetem ki szegény Karinthyt).

Sajnos vannak olyan fejezetek, amin nagyon nehéz túllenni. A börtönös részek, a Nyugatos részek, a visszaemlékezések nagyon jók, de a jelenben néha elvesztem a metaforákban és hasonlatokban, nem is tudtam már, hol járunk, a kertben vagyunk-e még, vagy már elszálltunk valamerre a csont-madarakkal.

Olvassátok csak. Olyan igazi magyar, magyar nevek, magyar helyek, magyar események… és tényleg zseniális irónia-humor.

Szubjektív könyvajánló

Miért fog a kezébe Déry Tibor könyvet egy 16-17 éves fiatalember?! Ez nemcsak most, de 30 éve is elég érdekes felvetés lett volna. Pedig akkor még nem volt 50+ TV-csatorna; nem volt internet; nem volt Facebook… (Azaz nem volt semmi olyan gonosz és káros kísértés, ami gátolta volna a mindennapi olvasást. :-) ) Csak pár földi sugárzású adó és a családi könyvespolc, amin – nálunk – ott leledzett Déry Tibor nem könnyen behatárolható műve, az 'Ítélet nincs'.Bevallom, véletlenül kezdtem el olvasni és csak olvastam; olvastam… Akkor sem volt kötelező olvasmány; nem tanultunk Déry-ről a gimiben, de valami oknál fogva oldalról oldalra haladva abszolváltam a művet. Pedig akkor még nem kötöttem össze a 'Szerelem'-mel (könyv és film) és a 'Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról' (könyv és magyar rockopera) c. művekkel, amik szintén Déry nevéhez köthetőek…Ami engem megfogott; az az érezhető őszinte (ön)vallomás és visszaemlékezés a XX. század eleji Budapestre; Bécsre; Dubrovnik-ra; Párizsra. Feltűnik a kötetben nem egy ismert magyar irodalmi géniusz (pl.: József Attila; Füst Milán; Tóth Árpád; Kassák Lajos; stb.), de nem az irodalmi nagyságuk miatt, hanem bizony az emberi énjük (és adott esetben gyarlóságuk) bemutatásával. Mégis ezen háttér-információk segítik az irodalomunkat kedvelőket még inkább megérteni és megszeretni a fenti zsenik műveit – megismerve az emberi énjüket is.
Egy gondolat Déry-től (a könyvből), amit például annak kapcsán (is) írt, hogy bizony ő sem volt hűséges típus és meg-megcsalta a feleségét…A gondolat kb. úgy hangzik, hogy a XX. századi ember sokkal képmutatóbb, mint pl. egy XVI. századi zsoldoskapitány, aki az európai vallásháborúk idején őszinte hittel és meggyőződéssel bevonult zsoldosaival a másképp hívő ellenséges településre és lemészároltatta az ott élőket, akiknek az volt a bűne, hogy hitükben nem azon az állásponton voltak, mint a gyilkosaik. A XX. századi ember az egyik legnagyobb értéknek az őszinteséget tekinti és megbotránkozik, ha valakit hamisságon talál; de maga is gyakran elhallgatja a valóságot, hogy adott esetben ne bántson meg vele másokat. De az elhallgatás fenntartása magával vonja, hogy előbb-utóbb hazudni kényszerül maga is, hiszen az elhallgatást (mint félhazugságot) fenntartani csak egyre nagyobb és komolyabb hazugságokkal lehet. Tehát amíg másban megveti a hazugságot, maga is napi szinten él vele.(Ezzel persze lehet vitatkozni, de én egyet értek vele; sőt hozzá teszem: nemcsak a XX. századi ember képmutató, de a XXI. századi is. :-) )
Nem tudom, hogy sikerült-e bárkiben elültetni a vágyat, hogy kezébe vegye ezt a zseniális kötetet, de – bevallom – magam eljutottam arra az álláspontra, miközben eme sorokat írtam, hogy újra el kell majd a közeljövőben olvasnom Déry Tibor ezen klasszikus alkotását.