Az irodalmi Nobel-díjat 1992-ben Derek Walcott karibi költő kapta. 1930-ban St. Lucia-szigeten született. Egyetemi tanulmányait Jamaicán és New Yorkban végezte. 1953-tól Trinidadon él – 1959-től tizennyolc éven át vezette az általa alapított Trinidadi Színházi Műhelyt , számos színdarabot írt a társulatnak…
A szerencsés utazó 23 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1981
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Napjaink Költészete Európa
>!
Európa, Budapest, 1993
Európa, Budapest, 1993 106 oldal · ISBN: 9630756013 · Fordította: Ferencz Győző, Kántor Péter, Kiss Zsuzsa, Mesterházi Mónika, Rakovszky Zsuzsa, Tandori Dezső, Várady Szabolcs
Enciklopédia 1
Várólistára tette 12
Kívánságlistára tette 11
Kiemelt értékelések
giggs85>!
Bár Derek Walcott Nobel-díjas és szakmailag vitathatatlanul a 20. század egyik legjelentősebb költője, nem csodálkozom az egyetlen magyarul is elérhető kötetének alacsony tetszési indexén, hiszen azt hiszem, személyében egy borzasztóan nehezen fordítható költőről van szó.
A versei hosszúak, bonyolultak, furcsa képeket használnak, sokszor rendhagyó módon rímesek, ötvözik az európai, az afrikai és a karibi műveltséget, így persze nehéz is őket követni. Bár nem hasonlítottam össze az itt szereplő verseket az eredetiekkel, úgy gondolom, több fordítással is komoly gondok vannak, sok esetben nagyon suta a magyar szöveg. Ráadásul azt sem segít, hogy ezt a 60 oldalas kötetet majd féltucat fordító ültette át magyar nyelvre.
Bár sajnos szerintem semmi esélye, de jó lenne egy újabb, minőségi Walcott kötet.
sophie ♥P>!
2 hozzászólás
Kevés vers került bele ebbe a válogatásba. Walcott szemmel láthatóan imád hosszú verseket írni, (fő műve egy verses eposz), úgyhogy valószínűleg ez a kevés vers is izzasztó feladat lehetett a fordítók számára, főleg, ha azt vesszük, hogy a ritmust, azt a (karibi) zeneiséget visszaadni külön minden mesterségbeli tudás bevetését igényelhette. A versek után a Nobel-díj átadás alkalmával mondott beszéd következik Rakovszky Zsuzsa fordításában.
Ez a bizonyos beszéd csaknem kizárólag a karibi nyelvek, nyelvezet és hagyományok dicsőítésével foglalkozik, hosszasan taglalta azon szerzők munkásságát és érdemeit, akik – Walcotthoz hasonlóan – (ős)hazáját elhagyva – hirdeti és magasztalja, őrizgeti az Antillák gyönyörűségét és páratlanságát. Nem csoda, hogy a versei is elsősorban erről szólnak. Meg hogy milyen más utazóként körbenézni, mint olyan szemével, aki ott tudja az édesanyját és az egész gyerekkorát. Ódák a szigetekről, azok őstörténetéről, a legendáiról, politikai gyötrelmeiről és mindennapjairól. És persze a csajokról.
Itt egy példa. Hogy biztos legyen, hogy kihallatszon a ritmus, meg is adja az alapkattogást. Egy kis busz zötyög az úton, a hangszóróból egy Bob Marley-dal szól. Világ világa http://moly.hu/karcok/587129
Bori_L>!
2 hozzászólás
valaki magyarázza el, hogy miért nem tudom megjegyezni ennek az írónak az amúgy nem túl bonyolult nevét Az a helyzet, hogy én nem vagyok egy nagy versolvasó. A kortárs meg modern versekből pedig nekem, köszönöm szépen, de elég Varró Dani, esetleg néhány régi Karafiáth Orsolya. A modern versformákkal nem tudok mit kezdeni*, egész egyszerűen összefolyik a szöveg, nem értem, miért van sorokra tördelve. Prózaként talán be tudnám fogadni, de így nem, bármennyire is erős képeket villantott a szemembe olykor Walcott.
Nade az utolsó szöveg, a Nobel-díj átadásakor mondott beszéd, az nekem beütött. Nagyon. Arról, hogy a kultúrák keveredése (itt elsősorban ázsiai és afrikai) nyomán nem törvényszerű, hogy olcsó, üres másolatok jöjjenek létre, melyben az emberek irigyen vágyakozva tekintenek vissza a múltba, és igyekeznek olyan hagyományokat őrizni, melyeket nem éreznek a magukének. Nem. A kultúrák keveredéséből születhet valami erős, felemelő, egyedi és teljesen hiteles, amit az emberek magukénak éreznek. Mindenféle hamis vágyálmok és nosztalgia nélkül. És kik vagyunk mi, kívülállóak, hogy megítéljük a Karib-szigetek népeit, mikor a történelmükről szinte semmit nem tudunk?
Szóval ez egy csodálatos beszéd volt a kultúrákról, kívülállóságról, meg a turizmusról, amit szívesen odacsapnék néhány hobbiutazó ismerősöm elé, akik csak a látványosságokat akarják begyűjteni maguknak, az emberekkel nem törődnek.
*a ritmusérzékem már gyerekként is kritikán aluli volt, úgyhogy a különböző verslábakkal meg egyebekkel sose tudtam mit kezdeni, de a hiányukkal meg még kevésbé.
danlin>!
Az első pár vers miatt megijedtem, hogy talán végig sem tudom olvasni. Hihetetlenül tömörek és túlzsúfoltak a versei, ráadásul a képek számomra olyan zavarosak volna helyenként, hogy nem értettem, mit akart kifejezni. A közepe táján jöttek a jobb versek, ezek már olvashatóbbak voltak. A verseiben visszatérők a mitológiai elemek, a vallás, a tenger és más természeti képek.
Pár ver egész érthető volt, egy-egy kép megfogott, de összességében nem az én világom.
anesz ♥P>!
Abszolút pozitívum, hogy végre találtam Saint Lucia-i születésű írót, aki ráadásul Nobel-díjas is! A díjátadón mondott beszédében közelbe kerültek az Antillák, és remélem, nemcsak mint utazónak, hanem olyannak, aki érdeklődik az ott élők iránt.
A versek tele vannak utalásokkal és szimbolikával, néhányat értettem, de sokat mélyebben kellene elemezni. A sok nemzetiség, a sok kultúra és etnikum keveredése mindenesetre átjött.
Nem véletlenül ez a cím: sok versben megjelenik az utazás: akár hajóval, akár busszal. Legjobban A tenger – történelem tetszett.
Trillian>!
A versek sosem álltak hozzám közel, pláne ha a ritmust és a rímeket is mellőzik. A kötetbeli versek nagyrészt sajnos ezt a kategóriát képviselték. Biztos nehéz lehet a fordításuk is, de nem nyertek meg maguknak. off A szerző Nobel díj átadón elmondott beszéde egy fokkal jobban tetszett. Nagyon szép és költői gondolatokat fogalmazott meg benne. Ennek ellenére sem hagyott bennem mély nyomot a szöveg.
katalins>!
Túlzás lenne azt állítanom, hogy megértettem Walcott verseit. Sajnos emiatt, nem is szerettem őket. Egy-kettő azért tetszett, legjobban talán A világítótorony, ami gyermekkora helyszínét, Saint-Luciát mutatja be. Viszont a Nobel-díj átvételekor tartott beszéde kifejezetten érdekes volt. Közelebb hozta hozzám az Antillákat.
encus625 ♥P>!
Meg kellett néznem, hol is van Saint Lucia, egy Karib-tengeri kis sziget.
A versekkel mindig is hadilábon álltam, itt is bebizonyosodott. A könnyebb nyelvezetűeket értettem, a nehezeket nem… Sajnálom, de ez most nem tetszett…
>! Európa, Budapest, 1993
Európa, Budapest, 1993 106 oldal · ISBN: 9630756013 · Fordította: Ferencz Győző, Kántor Péter, Kiss Zsuzsa, Mesterházi Mónika, Rakovszky Zsuzsa, Tandori Dezső, Várady Szabolcs
Amethyst ♥>!
Kissé értetlenül állok az alacsony százalékállás előtt.
Tény, hogy nem lett a kedvenc költőm, és a fennköltnek szánt képi világa is inkább sulykolta az önfényezést, mintsem a mögöttes mondanivalót, de ettől még nem tudok haragudni a költőre. Egy-két rövidebb hangvételű verse megragadott, csodaszép látványt keltett életre a képzeletemben, míg a hosszabb, több szakasos költemények helyenként tényleg átcsaptak egyfajta műveltebb „szófosásba” (bocsánat a közönséges kifejezésért!).
Végig az volt az érzésem, hogy a sok-sok behozott mitológiai, történelmi és vallási utalás által egy univerzális igazságot szeretne hangoztatni (mintha önnön szavai által készülne megvilágosodni az olvasó szeme láttára), ám a sok-sok különböző elem számomra nem állt össze, kusza gombolyagként rugdalta az értelmet, és elvárta tőlem, hogy kiscicaként kapkodjak utána a karmommal.
Elismerem a költő tehetségét, de sokkal közelebb éreztem volna magamhoz a költészetét, ha nem ilyen magas hajóval evezett volna végig az élettengeren.
Népszerű idézetek
sophie ♥P>!
ÖNARCKÉP
Van Gogh magánya.
Van Gogh alázata.
Van Gogh rettegése.
Tükörbe néz
és nekifog lefesteni magát.
Senkit sem lát a tükörben,
csak Vincent van Goghot.
Az viszont nem elég.
Levágja fél fülét.
A tükörbe néz:
ott van Vincent van Gogh,
fél fülén kötés.
Ez már emlékeztet arcképére,
ha maradni akar,
először el kell tűnnie,
redukciók során
haladja meg a rettegést,
magányos folyamat,
amikor nem nyújt már a tükör
sem hírnevet, sem szenvedést,
sem nemet, se igent,
vagy talán, vagy egyszer, vagy
mégsem. Nincs senki ott,
nincs Vincent van Gogh,
alázatos, magányos, riadt,
csupán
a képzete. A kivonat.
Ferencz Győző fordítása
16. oldal
Kapcsolódó szócikkek: Vincent van Gogh
Gregöria_Hill>!
A mangók vöröslenek, mint barbecu-edényben
a szén, türelmesen tűr, mint Atlasz tenyere, a papaja.
57. oldal
sophie ♥P>!
Aki a szigeteket szerette
[The Man who Loved Islands]
Kétoldalas körvonalazás
Könyöke alatt a hideg vaskorlát:
férfi néz szigetről szigetecskét, s a többi,
mondjuk, ahogy St. Johnra néz Charlotte Amalie,
s ez a végtelen függönyét meglebbenti,
nem látsz, mi zavarná, egy árva vitorlát,
a láthatárt csak egy kísértet-tankhajó színezi,
ezüstösen húzva csiganyál-csíkját,
és ez az első kockája a bemutatandó filmnek,
sztárja James Coburn, s az ő legbarnább,
cserzett bőre, törékeny-rugalmas alakja,
fehér haja s gonoszkás mosolya. Hova jutottunk, hova?
Nos, ezen a szigeten vagyunk, a Virginiák
egyikén, a hős bevett típus. A következő filmkockát
nézzük most, és látjuk a művészies kavargást,
ez sodorja hősünket valahova tova,
máshova, mert egyáltalán semmi fantázia
neki abban, hogy az ezüst-borzolat vizet
bámulja, St. John felé nézve nap-hossza,
ahogy ezek a szígetecskék, akár a láncszemek,
ezüstlánc szemei, a hős cserzett mellkasa
dísze, vámmentes kikötőkből odatündökölve
delelő vízről. A hős, a korlátnál: ez jó
nyitókép lehet. A megpihenés maga,
mozdulatlana – ráér az a tankhajó.
De nem lehet az a cím, hogy „Aki a szigeteket
szerette”, mintha valami zen-és-karate-
filmről lenne szó – „A hős, aki a vizeket
szereti”. Semmi szappanopera. Legyenek
gyémántok ebben, smaragdok, az öblök
zafírral tündököljenek, egyértelmű kék lég
remegjen, zafírok Sophiának, erre rátérünk.
Kalapban, kalap nélkül: remekül fest Coburn,
s kell valami – minimális – öldöklés,
a rubinok így lesznek meg, ám ne időzzünk
ezen az első felvételen, mint festményeken.
Akciófilm legyen ez! A művészet: mindig az,
eszméletlen tempójú, stíl-hazudozás, nézzünk
előbbre hát, totálba, Coburn cserzett arcára,
megannyi ránca: akár a víz fodros tánca,
így töpreng: épp a vízen, de minek, persze,
gondoljuk elsőre, várjuk, történet lesz-e,
s mi lesz, igen, a história hamissága,
a fikció: összegez körvonalat kíván. Hogy őszinte
legyek, nem nagyon látok ilyet. Nem vagyok
fotós; ez mozi. Vagyis valami, ami mozog,
éI, a víz például, a fény a férfi fehérült
haján, vele-őszült fény, akár a homokkal
omló, hullámló ragyogás az ő sziget-szeretetében;
a tankhajó, mely mozog még, akár a
felhők, csupa horgonyzó égi gálya,
s a legmozgékonyabb, az erőszakos
férfi, persze, ahogy a messzi tengert
bámulja tétlen. Tartsuk rajta a vizen,
hogy az ősi kölcsönhatást megteremtsük,
kis homéroszi elemmel, egy kis
költészettel, mielőtt kiborul a bili.
Mind e szigetek, munkánk eredménye-
képpen hátteret adnak, termékeny
s nagylelkű kockák jönnek Jim kocsijával,
meg a kikötővel s a part pár falujával, ha
szándékunk a tankhajót lángra lobbantja,
égjen az olaj, és Sophia, szabadulván,
legyen kecsesen koszos, kombinéja
kecsesen tépett, ahogy folmászik a kötélIétrán,
a mi Coburn P.O.V.-jéből vesszük fel – emitt már
nála az ékkövek! –, itt vágjuk be Charlotte Amalie-t
és a víz felőli korlátokat, a dán fasort,
ahol nehézfiúk vadásznak, és – tartsunk sort –
ahogy Jim a korlátnál tevékenykedik; igen,
a líraiság jól megy a feliratokkal,
értem én, de a dolgokat itt hamar
be kell keményíteni, .vagy fuccs, öregem,
vagy azt mondom, tudod mit, legyen az a VÉGE!
Tandori Dezső
41. oldal
cassiesdream>!
A telihold oly ádáz, megszámolhatom
a kókuszpálma kereszt-stráfos árnyát
bungalók álmatlanul vergődő falán.
Csillagfény csöpög le a mandula
óntepsijére, gyűrötten ragyognak
a kaján felhők, mint a lepedők.
A szabados, mohó hullámverés
a falon átmorajlik, érzem, elmém
holdfény-fehér lesz, leveti a formát,
mit az egyértelmű nappal kiszab,
lánnyá válik a fa, vízre hajol;
közeledik felé egy fekete hegyhát,
orrlyuka halkan horkan, a mezítlen
leány ezüsttel locskolja a mellét.
Megtartották volna az illő távolságot,
de a szűz hold behúzta szövetét egy
sötét felhőnek, és ők összeértek.
A lobbanó fénnyel incselkedik a lány,
de ha engedsz az ember-öklelésnek,
már látod a holdfényen át, valóban
mik azok a tenyészbikák, a dürgő hattyúk –
túlfűtött vágyú béres irodalma.
Ki látta, hogy a szarvon összezárul
a karja, combja átkulcsol, míg elmerül,
ki látta, hogy a sistergő habok közt
fehér testén csillagok fénylenek fel,
ahogy vad és asszony jön a sötétben?
Nincs semmi ott, csak ami mindig is,
fénylő horizont vonalán a habtaréj,
és huzalvékony páncél, szegecsekkel,
s mint remegő cseppek gyékényes búvhelyén,
paták és szarvak csillag-anagrammja.
Európa (ford. Ferencz Győző)
cassiesdream>!
1 hozzászólás
Tölgyfogadók eresztéke ropog, ahogy a fény
hanyatlik Warwickshire gyömbér egén.
Ősz fújta le a kertek hab-virágát,
ősz törzsvendégek húzódnak a tűzhöz
közelébb, ahogy lapozza fahasábját.
De süketülnek, s rejtély, a harang szól-
e épp, zsolozsmához az apátságba, vagy
darázs-zajával a körfűrész gyötri az agy
tekervényeit a normann kápolna dombján túlról.
Este ritkul a pille, a bagoly toporog,
halszáj hold úszik ki, alatta szilfa vacog,
de négy öregember a kertben kint ücsörög
a padon, emlegetik ámoruk ámok nyilait,
álom-nőcske áldozataikat, szemük ravasz érme-
csillogás, mint a Temze: deltás mind. Szavuk
hallottam, ahogy kábelen az óceán túljára jut,
a pletyka olyan, mintha az almáskert
ágai surrognának, nevüket mind
ismerősként említem – kurafi ősurak,
teremtőjük eleve elvette felőlük a büntetést,
eredendőn –, mert a világ rohadt
almája szívében a féreg, s a darázsfészek körfűrész sem
érhet a Sekélység vagy a Csend szavához e kerttűnésben.
Nyárközép XXXVI (ford. Tandori Dezső)
sophie ♥P>!
BLUES
[BLUES]
Az az öt-hat fiatal srác –
a lépcsőfeljárón ültek előregörnyedve
azon a kemence-meleg nyári éjszakán –
utánam fütyült. Kedvesek,
barátságosak. Úgyhogy megálltam.
A MacDougal vagy a Christopher
utcán, végig lámpafüzérek.
Egy nyári fesztivál. Vagy valami
szent napja. Nem voltam túl messze
hazulról, de nem túl világos
egy niggernek, és nem túl sötét;
azt gondoltam, hogy mindnyájan
egyek vagyunk, digó, nigger, zsidó,
meg ez különben se a Central Park.
Túl keményen vezetem fel? Jól
gondolod! Kékre-zöldre
verték a srága niggert.
Az ám. Mindeközben, beijedve,
hogy mi van, ha kést használ valamelyik,
ráakasztottam olívzöld, frissen vásárolt
sportzakómat egy tűzcsapra.
Nem csináltam semmit. Ők verekedtek
egymással, nem vicc. Kapnak
néhány rúgást az élettől,
ez minden. A csokik, a latinok.
Az arcom összeverve, a pofám
csurom vér, olajág zakóm megmentve
vágástól, szakadástól,
felmásztam négy lépcsőfordulót.
Ahogy elnyúltam az ereszcsatornában,
emlékszem, néhány néző hangosan
hadonászott, és az egyik kölyök anyja
„Jackie” vagy „Terry” – kiabálta,
„Elég legyen már!”
Semmi az egész igazán.
Nem kapnak elég szeretetet.
Nem akarnak ők megölni téged
igazából. Csak vadulnak kicsit,
ahogy a fiatal Amerika szokott.
Mégis, ez megtanított valamire
a szeretetről. Ha olyan nehéz,
felejtsétek el.
Kántor Péter
23. oldal
LuPuS_007 ♥>!
AZ ANTILLÁK:AZ EPIKUS EMLÉKEZET TÖRMELÉKEI
(DEREK WALCOTT BESZÉDE A NOBEL-DÍJ ÁTVÉTELEKOR)
…. Ha eltörsz egy vázát, a szeretet, amely a cserepeket újra egyesíti, erősebb, mint a szeretet volt, amely magától értetődnek tekintette egykor a még ép edény szimmetriáját. Az enyv, mely a cserepeket összeragasztja, pecsételi meg végképp az eredeti formát. Ilyen szeretet egyesíti újra a mi afrikai és ázsiai törmelékeinket, cserepekre hullott örökségünk, amely restaurálása után is magán viseli a törésvonalak fehér sebeit. A cserepek összegyűjtése az Antillák gondja és szenvedése, és mivel a darabok elütnek egymástól, rosszul illeszkednek, az összerakott egészben több a fájdalom, mint a még töretlen eredetiben, azokban az ikonokban és a szent edényekben, amelyek ott álltak ősi helyükön, és senki nem kételkedett a létezésükben. Az Antillák művészete ebből áll, darabokra esett történelmünk összeragasztásából, szókincsünk szilánkjainak összeszedegetéséből, szigetcsoportunk azoknak a darabkáknak a szinonímája, amelyek letöredeztek az egykor volt kontinensről.
És pontosan így alkotja meg a verset is a költő, jobban mondva nem is „alkotja”, hanem újraalkotja, a töredezett emlékképekből, a vázból, amely körülveszi az istent, sőt azonos még a rítus is, amelynek végpontján átadja a máglya lángjainak az istent, amely nádszálról nádszálra szőttek, verssorról verssorra fontak össze, mint ahogy Felicity mesteremberei rakják föl az isten képmásának szent visszfényét.
81-82. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Guillaume Apollinaire: Válogatott versek ·
Összehasonlítás - Július Lenko: Válogatott versek ·
Összehasonlítás - Lionel Ray: Égszomj ·
Összehasonlítás - Tristan Tzara: AA úr, az antifilozófus ·
Összehasonlítás - André Breton – Philippe Soupault: A mágneses mezők ·
Összehasonlítás - Kellerwessel Klaus: A 77 fejű herceg éneke 99% ·
Összehasonlítás - Max Blecher: Áttetsző test ·
Összehasonlítás - Paul Éluard: Éluard versei ·
Összehasonlítás - drMáriás: Szép a puszta ·
Összehasonlítás - Ladik Katalin: Ballada az ezüstbicikliről ·
Összehasonlítás