Láz 29 csillagozás

Deon Meyer: Láz

„Annyit tudtak, hogy a Láz Afrikából indult. Tudták, hogy két egyesített vírusról van szó, az egyik emberi betegség volt, a másik a denevérektől származott. Azokban a napokban, mielőtt mindenki meghalt, sokat írtak róla.”

Nico Storm és az apja az elhagyatott Dél-Afrikában autóznak, folyamatosan óvakodva a vadkutyáktól, motoros bandáktól és a sugárfertőzéstől. A világ népességének nagy részét elpusztító vírus néhány túlélője közé tartoznak. Nico, legyen akármilyen fiatal, ráébred, hogy kiváló céllövő képességei és nyugalma azt jelenti, apja védelmezésére hivatott.

Azonban Willem Stormnak, bár nem harcos, nagy álmai vannak. Olyan helyet keres, ami menedékké válhat, a remény jelzőfénye lehet egy sötét, reménytelen világban egy olyan közösség számára, amit a túlélők építenek majd a romokon. Így születik meg Amanzi.

A LÁZ egy embercsoport epikus, perzselő története, akik elszántan építenek új várost a káoszból.

Deon Meyer: Fever

Eredeti mű

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Sötét örvény Könyvmolyképző

>!
Könyvmolyképző, Szeged, 2021
672 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634578024 · Fordította: Roehnelt Zsuzsanna Lilla

Kedvencelte 5

Most olvassa 1

Várólistára tette 57

Kívánságlistára tette 59

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

kratas P>!
Deon Meyer: Láz

Tetszett, bár másra tippeltem a fülszöveg alapján, de szerintem jobban jártam azzal, amit kaptam.
Szóval az emberiség nagy része eltűnt a Láznak köszönhetően és a túlélők próbálnak rendeződni, ennek egyik eredménye Amanzi, ahol egyrészt végigélhetjük egy fiú férfivá érését, másrészt egy új társadalom kialakulását. Mindkettő összes lehetséges nehézségével, amit az idealista – és sajnos kénytelen vagyok annak nevezni – apa asszisztál végig. Nagyon jó szándékú, de naiv apuka.
Tetszett, hogy a történéseket elmesélő Nico szövegébe bele vannak szőve a többi túlélő visszaemlékezései, amiket Willem Storm kérésére az utódok részére örökítenek meg. Néhány helyen kicsit soknak tartottam a regényt, voltak olyan mellékszálak szerintem, amik nélkül vígan meg lehetett volna lenni, de így talán a hangulatot még jobban át lehetett adni spoiler.
spoiler

Noro >!
Deon Meyer: Láz

Először is meg kell jegyeznem, hogy a cím félrevezető: ez a regény nem egy járványról szól, hanem egy közösségről, ami azután jön létre, hogy a betegség már kitombolta magát. Öt év története részletekbe menően, időnként enyhén Mad Max jellegű epizódokkal, az első két film modorában.

A könyv egy visszaemlékezés: a középkorú Nico Storm emlékei a Láz utáni első öt évről, amikor még tinédzser éveit élte. Vagyis egy felnőtt elbeszélése arról, milyen volt gyereknek lenni a legvadabb időkben, amikor mindenkinek nagyon gyorsan fel kellett nőnie. A szerző tökéletesen elkapta ezt az előadási formát, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A történet középpontjában egy sajátos generációs szakadék áll: Nico az új világ gyermeke, amelyben az erőszak az önvédelem természetes eszköze; apja viszont az előző korszakhoz tartozik, egy pacifista polihisztor, akinek kész terve és bőséges tudása van a civilizáció visszaállítására, ellenben még egy megvadult kutyát sem tud agyonlőni. Tökéletesen kiegészíthetnék egymást, a család kezdeti összhangja mégis nagyon hamar megbomlik, mert nem tudnak a másik nézőpontjába helyezkedni.

A könyv első száz-egynéhány oldala, ahol az apa-fia kapcsolaton marad a hangsúly, nagyon erősre sikerült. A későbbiekben sajnos a szerző túl sok mindennel kezd foglalkozni. A túlélők egyre növekvő kolóniájának minden apró részletét be akarja mutatni, és ezzel a narrátor kvázi kiesik a szerepéből. Mivel nem tud mindenhez személyes élményeket társítani, ide-oda ugrál a naplószerű beszámoló és a történelmi tudósítás között. Mellékszereplőit hol előveszi, hogy elfelejti, mintha nem tudná biztosan, mennyire is fontosak a történetben. A központi téma a kolónia kis hadserege lesz – ez persze érthető, hiszen Nico maga is berukkol, amint életkora azt megengedi, és egyre jobban a parancsnok, a közösség egyetlen katonaviselt tagja befolyása alá kerül. Bár számos kisebb-nagyobb felderítő akcióba elkísérjük a környék motoros bandái ellen, ez paradox módon mégsem teszi olyan izgalmassá az eseményeket, mint lehetne. Az igazán fontos dolgok ugyanis a városi politika színterén zajlanak, ahol apja tevékenykedik – belőle viszont egyre kevesebbet látunk.

Az utolsó száz-egynéhány oldal megint kifejezetten érdekesre sikerült – volna, ha nem siklik ki az utolsó pillanatban. Itt elkezdenek összeállni a korábban elhullajtott információmorzsák, és minden lehetőség adottá válik egy pörgős, izgalmas lezárásra. Az utolsó pár fejezetet azonban nem tudom hová tenni. Mintha egy idegen kinövés lenne az eddig egységes (bár kissé terjengős) szövegtesten. Nem csak valószerűtlen és melodrámai, de olyan kérdésekre erőlteti ránk a válaszokat, amiket soha nem is tettünk fel, miközben elhanyagolja mindazokat, amikre kíváncsiak lennénk. Ráadásul még arra sem ad lehetőséget, hogy főhősünk levonja a következtetéseit e morálisan igencsak ingoványos területre érve, mert az elbeszélés fogja magát, és véget ér.

Pedig nagyon jó könyv lehetett volna ez, ha a közepét kicsit meghúzzák, a végét pedig teljes egészében újraíratják a szerzővel.

2 hozzászólás
buzavirág>!
Deon Meyer: Láz

Deon Meyer nevére érdemes odafigyelni, ez a történet számomra telitalálat volt. A könyv szereplői egy víruson átesett világ roncsain próbálnak újra felülkerekedni, ezúttal Afrika kontinensén követhetjük nyomon apa és fia álmát, melynek célja egy új kolónia létrehozása. Eleinte csak a kettejüké a főszerep, aztán szép lassan beépülnek a főbb szereplők, akik mind-mind egy élettörténettel gazdagítják a könyvet. Egy város felvirágoztatásához nem elég a jó szakember, hanem fontos a közigazgatás, a védelem és a politikai élet megszervezése. Főleg erről szól ez a dísztópia, valamint a szeretettről, az önfeláldozásról és sajnos arról is hogy az emberek alapvetően nem változnak, a hatalom érdekében bármire képesek. De megismertem három főszereplőt, akikkel nagyon jól tudtam azonosulni, szívesen maradtam volna még Amanziban, hiába a sok oldalszám egy féltéglányi a regény amely talán a legvégén a legsokkolóbb.

donzella P>!
Deon Meyer: Láz

Ez egy nagyon jól induló könyv, aztán egy ponton – ki tudja, hol – egyszer csak irányt váltott. A túlélés és új civilizáció építéséből, egy megvalósult összeesküvés elmélet lett. (Azt már ne is említsük, hogy a végén én nem ölelgettem volna azt, akinek ez az egész köszönhető – hanem lekevertem volna egy átkozottul nagy pofont, de az mellékes.)
Annyira elkanyarodott ez a történet, hogy már nem is számít, mi lett a nagy Ellenséggel, a másik várossal stb.

Bár itt a legtöbb jegyzet úgy kezdődik, hogy Willem Storm vagy az emlékére… és a fia, Nico az elbeszélő (30 évvel később), aki ezt az egészet a hátán viszi, Domingo (és teljesen érthetetlen számomra, miért kapott ilyen végszót, amikor nem tudjuk, hogy utána mi történt, mert a leírtak csak pár évre korlátozódnak, vagyis ennyi erővel, akár lehetett volna másik kimenetel is). Szóval, ha ez a szereplő nincs, akkor a többség még a 2. fejezetet sem éri meg, mert van ideje a pacifizmusnak és van ideje a harcnak is (sajnos egyik nem válthatja ki a másikat).

Aztán, mint minden rendes közösségben – ugyan olvastam már hasonlót, ahol ez nem kapott szerepet – a jó és öreg politika. Ebbe beletartoznak olyan döntések, amelyek számomra – még a meleg szobából, a pihepuha párnák mellől is eszetlennek tűnik. Ha pedig belegondolok, hogy felfegyverzett bandák keringhetnek körülöttem, akkor meg egyenesen őrültség.

A lepontozás az a bizonyos irányváltás miatt van, úgy érzem, ennek az új-világ építésnek vágott alá, továbbá a végét sem tudtam, hova tenni – kár volt ez a krimi-szál-szerűség, de nem tudni, mit kezdtek vele a szereplők, vagy csak az elbeszélő, hiszen vége is lett.

mamono P>!
Deon Meyer: Láz

Érdekes egy világot sikerült összehozni. Egy világot, amiből szinte semmi nem maradt egy koronavírus-hullámot követően. Mindezt 2016-ból. Szóval a mai helyzetben nagyon „időszerű” volt, ha lehet ezt így mondani.
A könyvben olyan nagy dolgok nem történtek, persze volt támadás, gyilkosság, háború, minden, amit elvárnánk egy kegyetlen, félig-meddig kihalt világban. (Mondjuk nekem ez bejött.) Imádtam arról olvasni, hogyan is építsünk társadalmat, a szinte semmiből…
A sztorit inkább a szereplők vitték előre. Nagyon mások voltak.
Nico apját őszintén szólva az elején nem kedveltem, Willem az íízlésemnek túlzottan naív volt. A felesége ugyanakkor már árnyalta a képet, Willem jellemét, na meg a spoiler.
Nico-t viszont érdekes volt figyelni. Ahogyan gyerekből kamasz, majd felnőtt lett. Mert őszintén szólva a könyv végén – 17 évesen – már felnőtt férfi/katona volt. spoiler De a kedvencem Domingo volt. Ő legalább reálisan látta a világot, amiben élnek. spoiler
És mindezek után a könyv vége betett nekem. spoiler


Népszerű idézetek

Könyvmolyképző KU>!

– Olyanok vagyunk, mint a kutyák.
– A kutyák?
– Így van. Ez az én filozófiám lényege.
– Ja. Nem. Ez nem igaz.
– Tudom, kegyetlen, de igaz.
– Miért mondod ezt?
Megállt. Azt hiszem, szavakat és ötleteket keresett. Azt mondta:
– Régen, még a Láz előtt, havonta vagy valahogy így olvastál egy kutyáról, aki megtámadott egy gyereket vagy valaki mást. Hatalmas felháborodás, perek, mindig a kutya gazdája felé. Ám amiről az emberek kényelmesen megfeledkeznek, az az, hogy a kutyák valaha farkasok voltak. Mielőtt megszelídítettük őket. Vad farkasok, ragadozók, gyilkosok, falkában vadásztak. Ettől szociális állatok. Mi pedig háziasítottuk őket, arannyal fújtuk le őket, egy vékony civilizáció-réteggel. Egy fokkal messzebb kerültek a vadságtól. És mi történt, amikor a Láz eltörölte a civilizációt? Visszamentek a vadonba. Megölték egymást, megöltek mindent, amit csak találtak, megtámadták korábbi gazdáikat, újra farkasokká váltak. Beszélj az itteni emberekkel… – Amanzi irányába mutatott. – Hallgasd meg a felháborodásukat, hogy hogyan tehették ezt a kutyák? Hogy lehet, hogy a kutyák semmi mást nem akarnak, mint embereket meg marhákat meg birkákat ölni, hiszen jók voltunk hozzájuk, háziasítottuk és civilizáltuk őket. Ugyanaz a felháborodás, mint régen. És senki sem érti. Ugyanúgy, ahogy senki sem engedheti meg magának, hogy megértse, miért tesznek az emberek gonosz dolgokat. Mer’ mindannyian azt hisszük, az ember a teremtés koronája, gondolkodó, síró, nevető, nemes teremtmények vagyunk, hogy lehet, hogy tudunk ölni? Aki öl, annak valami baj van a fejével. Laza egy csavar, lekapcsolták a villanyt, elpattant egy húr, igaz?

Könyvmolyképző KU>!

Pa mesélt nekem a történész Yuval Noah Harariról, aki azt írta, az állatok csak akkor tapasztalhatnak nagy viselkedésbeli változást, amikor a genetikájuk is megváltozik.
Minden állat, kivéve az embereket.
Pa azt mondta, az emberek az évek százezrei során csak még egy faj voltak a földgolyón, a számunk a szárazságtól és áradásoktól, az éhínségtől és a csömörtől függően változott, ám a számunkat a természet mindig ellenőrzés alatt és egyensúlyban tartotta magával.
Azonban ezután, körülbelül tizenkétezer éve, ez mind drámaian megváltozott. Az emberiség exponenciálisan változni kezdett. És ez nem genetikat változás volt, nem éghajlati. A történetmesélési képességeinkkel jött.
Pa azt mondta, azért vagyunk mi az egyetlen organizmus, akiknek drámaian megváltozhat a viselkedése, mert történeteket tudunk kitalálni. Olyan erős és hatalmas történeteket, hogy ezek egyre nagyobb és nagyobb csoportokba kötötték össze az embereket, hogy egyre nagyobb és nagyobb dolgokat érjenek el. Yuval Noah Harari ezeket elképzelt valóságoknak írta le, szociális konstrukciókként és mítoszokként. Ezek a mi történeteink, ezek a szociális konstrukciók például olyan ötletek voltak, mint a különböző nyelvű és kultúrájú emberek közötti nacionalizmus, vagy a vallások vagy politikai ideológiák. Kommunizmus. Kapitalizmus. Demokrácia. Elképzelt valóságok, mert csak az emberek elméjében merültek fel, tudományos alapjuk nem volt.
A Francia Forradalom az emberi viselkedés egyik napról a másikra való megváltozásának tökéletes példája: 1789-ban a franciák nagy többsége visszautasította azt a mítoszt, hogy a királynak isteni joga van az uralkodáshoz, és magukévá tették a népszuverenitás mítoszát.

Könyvmolyképző KU>!

Pillay felemelte a kezét, hogy csendet kérjen. Meglepően mély, tiszteletet parancsoló hangon kezdett beszélni. A dél-afrikai indiaiak jellegzetes akcentusával beszélt angolul. Elmesélte az embereknek, hogy tizenöt évig vezetett éttermet Bedfordviewban. Az elsődleges marketingstratégiája az volt, hogy vasárnaponként svédasztalos ebédet kínált: egy fix árért annyit eszel, amennyit akarsz.
– Működött. Jöttek a vendégek, aztán elmesélték a barátaiknak, hogy milyen finom a főztünk és milyen jó a kiszolgálás. Jó profitot termeltem. Azonban két évvel később megszüntettem a svédasztalt. Sok vendégem haragudott rám. „Ravi, támogatunk téged. Ravi, tele van az éttermed, miért veszed el tőlünk az imádott svédasztalunkat?” Aztán elmondtam nekik, hogy már nem bírom elviselni a pazarlást. Minden vasárnap végignéztem, ahogyan az emberek túlságosan magasra tornyozzák az ételt a tányérjaikon, hogy szinte túlcsordul. Ám a felét sem ették meg. A gazdagok is. A feketék és a fehérek és az indiaiak is, mindenki. Minden vasárnap rengeteg ételt pazaroltak el egy olyan földön, ahol a szegények közül sokan élnek a létminimum alatt. De hát mi ilyenek vagyunk, mi, emberek. Ha valami ingyen van, többet veszünk el belőle, mint amennyire szükségünk van. Többet, mint amennyit el tudunk használni. Most egy új kezdet előtt állunk, ne így induljunk neki. Mindannyian csak annyit vegyünk el, amennyire szükségünk van, és aminek értelme van, ami a túlélésünk és a jövőnk és a rend szempontjából jó, beleértve a házakat és a szállásokat. Mi még csak az első érkezők vagyunk, nem pedig az egyetlenek.

Pumukli82 >!

De hát mi ilyenek vagyunk, mi, emberek. Ha
valami ingyen van, többet veszünk el belőle, mint
amennyire szükségünk van. Többet, mint amennyit
el tudunk használni.

Pumukli82 >!

A régi emberek fájdalmat okoztak a földnek, nagy fájdalmat. Azon gondolkodom, vajon nem ezért küldte-e a föld a betegséget.

agnesasszony P>!

Ez olyasmi, amit az ember nem felejt el. Az ember azt gondolja magában, most biztonságosan letettem ezt a négyszáz kilónyi búzát szállító, köpködő motorú repcsit, ami hatalmas teljesítmény, még ha nekem is kell kimondanom. Vért izzadtam, de a földön voltam, és most egy tehénnel fogok karambolozni. Ott állt előttem a pályán azzal a nagy, dagadt, hülye pofájával meg a hosszú, kurvás szempillájával, és ezen a teremtményen fogok darabokra zúzódni.

171. oldal

Pumukli82 >!

Az a Láz előtti ország örökös széttartástól szenvedett. Mindig is megosztottak voltunk, és megosztottságunkban sok nézeteltérésünk volt egymással. Többek között szétválasztottak bennünket a törzs és a klán fogalmai, a szín és a rassz, a törvényhozás és a vallás, a nyelv és a kultúra, különböző anyagi helyzeteink és az ideológiáink. És minél többet vitáztunk és harcoltunk a különbségek miatt, annál
jobban koncentráltunk rájuk, és annál inkább meg-
osztottak bennünket.

Pumukli82 >!

Őrült, rossz világ volt. Mindenki gyűlölt mindenkit. Fehérek és feketék, gazdagok és nincstelenek, liberálisok és konzervatívok, keresztények és muszlimok, észak és dél, én azt hiszem, az
emberek csak az okokat keresték, hogy miért utálják egymást: te magasabb vagy nálam, ezért utállak.

Pumukli82 >!

A legjobban a Facebookot, ha tudni akarod. Facebook. Utáltam. Az én számomra az volt az, ami rossz volt a társadalomban. Mer’ miért, van egy csomó barátod, de nem igazi barátok, csak olyan emberek, akiknek posztolhatod a képeidet a reggelidről és az ebédedről és a cuki cicádról. Ugyan már! Mintha tényleg érdekelné őket. Csak azért érdekelte őket, mert szükségük volt
rád mint közönségre. A Facebook-barátok csak közönség, ennyi.

Pumukli82 >!

A társadalom annyira személytelenné vált, annyira érdektelenné, hogy végül olyasmin keresztül kellett érvényesítenünk magunkat, mint a Facebook, olyan közönségnek, akik le se… Hadd mondjam csak azt, hogy ez szomorú. Tragikus.


Hasonló könyvek címkék alapján

Marie Lu: Prodigy – Született tehetség
Ben H. Winters: Az igazság határán
Mira Grant: Feed – Etetés
Lauren Beukes: Zoo City
John Marrs: The One – A tökéletes pár
Guillaume Musso: Holnap
David Mitchell: Felhőatlasz
Blake Crouch: Hamis emlékek
Blake Crouch: Sötét anyag
Arkagyij Sztrugackij – Borisz Sztrugackij: Fogadó a Halott Alpinistához