MI, ​Bob (Bobiverzum 1.) 84% 83 csillagozás

Véletlen találkozás a könyvtárban. MI – vagyis Bob spoiler és én. Fülszöveg olvasása (ügyes figyelemfelkeltés, de csak óvatosan a minden ígéretnek bedőléssel), érdeklődés felkeltése, üres a táska, belefér, hát jöjjön velem haza.
Nem vártam semmit a regénytől, ezért nem is csalódtam nagyot. Sőt, kifejezetten jól szórakoztam a kidolgozás rendkívül egyszerű, végtelenül kommersz volta ellenére. Pedig lehetne ez a regény jóval mélyebb tartalmú is, ha nem bánna a szerző a több millió ötlet kidolgozásával olyan nagyvonalúan és felületesen.
Adott egy kiváló ötlet: valamikor 2133-ban a jól menő szoftverész computer-mágus gondol egy nagyot, élete virágában visszavonul és mivel pénze, mint a pelyva, egyúttal kibérel egy jó kis jövőbeni felélesztést a méregdrága cryo-bölcsőből.
Nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy a cselekmény az új tudatra ébredéstől számított kb. 50 évet öleli fel. Ebben a történetben, replikált Bobunknak spoiler A marsival szemben, nem hazatérős, hanem galaktikus kirajzós, kutatós-keresős küldetése van, miközben körömszakadtáig küzd a túlélésért.
Összességében úgy éreztem magam a regény olvasása közben, mint boldogult ifjúkorom néhány kezdetleges világépítő, stratégiai számítógépes játékában (szigorúan PC-alapon, csak semmi konzol), amit alkalmanként megtör a bekacsintás a szomszéd szobába, ahol serdülő fiaim éppen LAN-partyznak valami eszement űrháborús pixel-szökevények között. Szóval a kikapcsolódás felhőtlen, csak hát van az úgy, hogy a gyanútlan olvasó néha gondolkodna is egy aprócskát a történet mondandóján. Hiszen lenne az itt bőven, ha Dennis E. Taylor nem kizárólag szórakoztatni (és feltételezem, nagy tételben eladni) kívánna a regénnyel. Akkor talán szánt volna energiát néhány ötlet mélyebb kibontására, az ok-okozati kapcsolatok finomabb bemutatására, a Föld bolygó történetkezdeti gazdasági-geopolitikai viszonyainak részletesebb ismertetésére stb.
Persze tudom, az már egy más szándékú, jóval inkább a társadalmi sci-fi irányába forduló változata lenne a regénynek, de én azért szívesen olvasnék Bobspoilerról ebben a kontextusban is.
Így azonban annyit legalább biztosan megtudtam, hogy az emberiség az elkövetkező 100-150 évben várhatóan eljut a jelenlegi idiotizmus faktorának a sokadik hatványára, és ez sem kevés. Végül is ajánlom, miért is ne. Könnyed, szórakozás, no stressz és no para! :)

P.S.: a fordításról csak annyit jegyeznék meg, hogy miután a sokadik előfordulást követően, beugrott a spoiler szó valós jelentése, kis híján kárt tettem a FSZEK kincstári tulajdonában…

Valószínűleg ez a legtökéletesebb belépő szintű (entry level, figyelek ám) science fiction regény, amit valaha írtak.
Vagyis, ha valaki (eddig még) nem nagyon olvasott sci-fit, és régen piszkálja a csőrét, hogy de kéne, csak nem tudja hol elkezdeni, az tulajdonképpen egészen jól jár ezzel a regénnyel. Egyrészt azért, mert laza, könnyed, fiatalos a nyelvezete és a stílusa (angol eredetiben, azt hiszem), valószínűleg nem lesz nagyon idegen, nehezen befogadható élmény mondjuk a YA felől közelítő olvasónak. Másrészt és legfőképpen meg azért, mert annyira színes, és a zsáner annyi alműfaját, témáját lefedi, hogy még – ezért aztán nagy eséllyel talál benne a sci-fit először forgató olyan témát, ötletet, ami megragadja a képzeletét, amiről később szívesen olvasna többet. És talán az élmények alapján el is lehet indulni a műfaj „komolyabb” darabjainak a feltérképezése felé. Mire is gondolok?
Ha a könyv elején a disztópiás rész fogott meg leginkább? Olvasd el A szolgálólány meséjét! Megfogott a terraformálás témája? Kim Stanley Robinson a te íród, de a Vörös Marstól (legalábbis a magyar verziótól) óvakodj! Kedvenced a sok geek poén, és az egész stílusát imádod, szerinted nagyon vicces! Armadát olvass, de feltétlenül! Baromira megtetszett, hogy érdekes mozgásvektorú kinetikus lövedékekkel bombázzák egymást az űrben? Jack Campbell military sf sorozatát ajánlom! Még olvasnál arról, hogy mindenféle bolygók környékén mindenféle teremtményekkel csatáznak, még viccesebb harcmodorban megírva? Olvasd a Vének háborúját, mondjuk! Imádnál többet olvasni bolygópályákról, gyorsulásokról, relativisztikus sebességekről, űrhajókról és űrállomásokról, mert szereted a fizikát, és még az is rémlik, hogy hallottál valaha Ciolkovszkij-egyenletről és csillagászati egységről? A Seveneves-szel kezdd, és Greg Eganig meg ne állj! Lenyűgöz a világűr, mindenféle bolygók, csillagok, idegen kultúrák? Alastair Reynolds! A deltalakók a kedvenceid? Távoli tűz vagy Sötét Éden! A virtuális valóságok tetszettek legjobban? Hannu Rajaniemit ajánlom, ha elég elszánt vagy. A mesterséges entitások filozófiai, erkölcsi kérdései miatt vannak álmatlan éjszakáid? Poszthumán döntés, Acclerando, Diaszpóra? És még folytathatnám, és persze ezek erősen szubjektív ajánlások, és lehet benne butaság is tulajdonképpen, de értitek a koncepciót, no. :)

És most jön pár komoly de, meg a három csillag szubjektív és objektív dolgokkal való alátámasztása.
Ami szubjektív: nekem, sok-sok (valószínűleg túl sok :) SFF regény elolvasása után nem adott annyit ez a könyv. Az én nézőpontomból összecsapottnak, felületesnek, túl sokat markolónak, nem elég intelligensnek látszik – értem én a koncepciót, és tényleg tök jó regény lehetne (nekem), ha egy jobb író, jobban kidolgozva és átgondolva írta volna meg. Kicsit kihagyott ziccer így, kár érte. Ja, és a humora se pont az, amit én olyan hajj, de nagyon viccesnek találok.
És ami objektív: a szöveggondozás, na az azért viszonylag talán egy picikét csapnivaló. Egyrészt a stílusa lett olyan, ami picit van csak fölötte a nagyon amatőrnek spoiler , nagyon sok helyen élvezhetetlen, másrészt tele van értelemzavaró fordítási hibákkal is. spoiler Szóval, szépirodalom felől érkező érdeklődőknek és fizikából érettségizőknek azért talán mégis az angol eredetit javasolnám. :)

Mi vagy MI, Bob szerintem jó fej. A türelme, elkötelezettsége az emberi faj felé példaértékű lehetne.
A sok negatív értékelés miatt félve álltam neki, (bár legtöbb a sok félrefordítás miatt emelt hangot, ami jogos is persze) sokkal gagyibbnak gondoltam. De meglepően jól csúszott, szerintem jól illik a mai szórakoztató sci-fi trendbe, nem rosszabb és nem is jobb náluk. Szóval akár jöhet még több Bob is, kíváncsi leszek a folytatásokra.

Aki pozitív hangvételű értékelést akar olvasni, annak ajánlom @pat szösszenetét: https://moly.hu/ertekelesek/2452293
Én viszont nem vagyok ennyire kedves. Én egy Grumpy Cat vagyok.
Persze ha végkövetkeztetést akarnék vonni, azt mondanám, ez a könyv nem bánt senkit. Ártalmatlan. Jobbára ártalmatlan.
Már amikor éppen nem unod magad halálra. Vagy nem akarod megfojtani a fordítót és a szerkesztőt, vagy bárkit, akinek a magyar kiadáshoz köze volt.

Tudom, most azt mondjátok, hogy nem én voltam a könyv célközönsége. Hogy ez egy „belépő szintű” sci-fi. De nekem alapelvem, hogy egy „belépő szintű” sci-fit is élveznie kellene az embernek, még akkor is, ha már elolvasta a Reynolds összest és Greg Egan idézeteket mormolva alszik el a Rajaniemi-mintás takarója alatt. Jelen esetben mondjuk érdekesnek, izgalmasnak kellett volna lennie. Vagy legyen benne bármi, amitől a cselekmény kicsit is érdekfeszítővé válik. Nem kiszámítható rejtélyek és alaphelyzetek, mondjuk. Vagy kevesebb politizálás. Ha már a sci-fi ötletek kimerülnek abban, hogy felszínesen végigveszi a toposzok nagy részét. Tény, hogy ezeket nem csinálja rosszul, engem minősít igazából, hogy az elején úgy éreztem, amikor az MI-kről és a személyiségrekonstrukcióról olvastam, mintha Csányi Ő ott bentjét olvasnám, csak egy Galaktika Startos szerző tollából. Vagy, hogy egyébként sem izgattak sose az „ősemberes” sci-fik, ahol egy fejlett faj szemlél egy fejletlenebbet vagy avatkozik be az életébe. Meg ugye biztos izgalmasak eredetiben ezek a csatajelenetek…

Na de ennyi rosszra jusson valami jó is! Valami jó, valami jó… Á, meg is van! Amikor több Bob lett, ott kicsit felcsigázódtam, hogy na, most akkor végre lesz valami érdekes. És volt is néhány hangyányi dolog (idegen űrhajó, megbomlott replikáns), de ezekről is kiderült gyorsan, hogy a szerző annyira nem kvalifikált, hogy ezekbe belemenjen.
Na tessék, megint milyen negatív vagyok! Már a barátaim is megmondták, lássam mindig a jó oldalát a dolgoknak!

Szóval rövid. Meg vicces, állítólag, bár nem tudom, mikor kellett volna nevetni, nem tartotta fel a közönség a „Nevetés” táblát. De a „sok” popkult utalás (azért ebben a tekintetben sem tobzódott annyira a kötet, ráadásul eléggé kézenfekvő utalások voltak) bizonyára jó geek olvasmánnyá teszik a könyvet.
Na de befejeztem, lényeg a lényeg: akinek egy keze elég ahhoz, hogy megszámolja, hány sci-fit olvasott, de érdekli a műfaj, annak okés lesz a kötet. (Persze előbb nézzen utána, mit is jelöl a „G” meg hasonlók.) Aki meg valami vérmesebb könyvre vágyik, az keressen mást.

Szóval csak hogy a South Parkot idézzem: állj le, Skeeter, nem bánt ez senkit!

Nem szoktam ilyet, de most kénytelen vagyok kettébontani az értékelésemet.

A történetről
Ez kérem szépen egy burjánzó ötletorgia, az Óda a szerző kedvenceihez című alkotás soraiba rendezve. Érdekesen indul, rengeteg kockasággal és kockahumorral feltöltve, és az első harmada kifejezetten tetszett annak ellenére, hogy túl sok újat nem mutatott. Viszont gördülékeny volt és szórakoztató, az ilyesmivel engem elég jól meg lehet fogni. Aztán ahogy egyre több szálra szakadt a történet, úgy kezdtem laposnak érezni. Az első harmad lendülete után az egyes történeti szálak felszínesnek érződnek, ráadásul sok köztük a hasonlóság. spoiler Hiába gördülékeny, hiába egészen szórakoztató a végéig, azt érzem, hogy a kevesebb több elve itt is érvényesülne, sokkal érdekesebb lett volna feleennyi szál, sokkal jobban kidolgozva.
Azt hiszem túl sok sci-fit olvastam ahhoz, hogy igazán jónak tartsam.
Ennek ellenére, a sztori maga a négy csillagot simán megkapná tőlem, egyszerűen azért, mert gördülékeny, és tényleg kellemesen elszórakoztam rajta. De legalábbis a nagy részén. Merthogy…

A magyar kiadásról
Legyünk őszinték ez gyalázatos volt.
Rég álltam ennyire közel ahhoz, hogy felgyújtsak egy könyvet.
Soha nem álltam ennyire közel ahhoz, hogy felgyújtsak egy könyvet, ami inkább tetszik, mint nem.
Kész szerencse, hogy könyvtári…
Egyrészt ott van a már-már legendás elírás, a spoiler, ami annak ellenére sokkolt, hogy hallottam róla, nem is egyszer. Sőt tulajdonképpen arról is hallottam már, hogy a g itt a sebességként van emlegetve, csak éppen rég elfelejtettem, de ahányszor megláttam, annyiszor szerettem volna pirossal át- vagy aláhúzni…

A teljes sztorihoz hozzátartozik, hogy eredetileg angolul terveztem az olvasást, és nagyon bánom, hogy végül mégis magyarul vettem kézbe. Tervben van, hogy egyszer elolvasom angolul is, és teljesen biztos, hogy a folytatásokat nem leszek hajlandó magyarul olvasni. Aki valami light-os, szórakoztatóan érdekes, egyáltalán nem-hard sci-fit keres, amibe azért szorult egy kis izgalom meg tudomány, annak abszolút tudom ajánlani, de javaslom, hogy aki csak teheti, olvassa angolul! spoiler

"[…] A MI, Bob tulajdonképpen nem tartalmaz semmi kiemelkedően újat vagy váratlanul ötleteset. Amiben jó, az a geek-érzékre gyakorolt hatás, a szórakoztató stílus és az, hogy a főszereplő nem valami klasszikus regényből származó, karót nyelt arc, hanem ugyanúgy hagyja érvényesülni az életösztön és logika mellett a kíváncsiságát és hülyeségét is, mint azt az olvasó tenné a helyében. Ezért kedvelik annyian A marsit, a Ready Player One-t, a Vének háborúját és a más szempontból is hasonló Accelerandót is: kortárs történet kortárs olvasóknak, akik nem szeretik, ha egy szerző figyelmen kívül hagyja a globális popkultúra és az Y-Z generációk létezését.

[Viszont] a borító állításával ellentétben a humoron és a popkultúrán kívül sok köze nincs a regénynek A marsihoz vagy a Vének háborújához. Annál érdemesebb azonban megidézni a Napok házát és az Accelerandót: ha hasonlítgatni akarjuk, akkor a MI, Bob ezekkel áll rokonságban. Viszont korántsem olyan elborult és/vagy súlyos, mint Reynolds és Stross kiváló regényei, Taylor a light kistesót írta meg, ahol elsősorban a szórakoztatás a cél.

Egyedül a fordítás ront a helyzeten: a gyorsulásból és lassulásból valami fura okból következetesen sebesség lett, a genfi egyezmény genovai, és az összes „termesz” szó „hangyára” módosítása is okozott némi problémát (így született meg a csodálatos „hangyateni” kifejezés). Kár érte, ha már a fordítónak nem tűntek fel, minimális lektorálással el lehetett volna kerülni a hasonló hibákat. […]"
–
Bővebben: http://kultnaplo.blogspot.com/2017/08/dennis-e-taylor-m…

Az alapötlet és az eleje érdekes volt, de aztán nagyon belemerültek különböző Bobok az olyan aprómunkába, amelyek tulajdonképpen csak töltelékek a könyvben, nagyon kilógott a bobláb. Persze megértem, vért izzadt, hogy még hozzárakjon valamit. Hogy a későbbiekben azokat hogy fogja hasznosítani… Szerintem sehogy. Meglátom, hogy sikerül-e valamit előásni, amitől megint érdekesebbé válik a történet.

A könyv két részéből az elsővel ki voltam békülve. Agyas kocka szoftverfejlesző mérnök vagyok, imádom a Startreket, meg a találkozókat, és a cégem eladásából befolyt pénzből életem végig boldogan élek mig meg nem halok(lagzi nincs), és még utána is mert egy kriocégnél kötöttem szerződést, csak túl hamar jön el a meghalok része és az ébredés sem az igazi. Volt pénz nincs pénz, de hurrá halahtatan félig MI lettem az álommunkával, csak rögös a beilleszkedés, a HR-esek sem mind barátságosak.
Eddig jó volt.
Innen viszont nem arra kanyarodtunk amerre én vártam, hanem vissza, vissza a Földre, leragadtunk, sőt mégvisszáb az őstörténetben, Clarke-os monolitos ősemberes storyba, és ide vagy oda Elsődleges irányelv, meg mindenféle popkultúrás utlások, meg klón Mi mátrixok, nem tetszett. Bob-1 csalódást okozott.

Ha az ember egy hosszabb terjedelmű űroperát olvas, akkor általában azt látja, hogy több egymással függetlennek látszó szál indul el, sok főszereplővel és ezek a szálak a könyv, vagy esetleg sorozat végére valahogy összefonódnak. Ennél a könyvnél ez valahogy máshogy halad, egy szálon kezdődik az egész, majd ezek szétválnak, majd ismét szétválnak, egymástól majdnem független szálakká, majdnemhogy külön-külön történetekké. Nem biztos, hogy ez működőképes, néha kicsit olyan érzése van az embernek, hogy novelláról novellára ugrál oda-vissza.
A történetek nem újítóak, de érdekesek, viszont mivel alig jut terjedelem egy-egy szálra, nem igazán kidolgozottak, de ennek a könyvnek ilyen a stílusa, ezt is figyelembe kell vennie annak, aki az elolvasását tervezi. Van egy bizonyos „humorossága” is, ami nálam nem nyerő, de nem is elviselhetetlenül rossz, illetve sok filmes utalás.
Szerintem azok számára lesz érdekes ez a könyv, akik a sci-fi-ben is inkább a „fi”-t keresik, minél kevesebb „'sci”-vel, de lehetőleg űrhajók röpködjenek és minél inkább lövöldözzék egymást. A legtöbb szál ilyen military sci-fi jelleget vesz fel, nem is mondanám, hogy rosszul.
Akit zavar, hogy az író (jelen esetben a fordító) össze-vissza használja a sebesség és a gyorsulás kifejezéseket, általában teljesen rosszul, az ne vegye a kezébe a könyvet!
Szórakoztató egyestés könyv, nem sokat kell gondolkodni rajta, és a cliffhangerek miatt még a következő részét is elolvasnám, ha megjelenik.

Na, ezt nevezem én belépő szintű sci-finek. Meg van benne a szükséges tudományos alap, a továbbgondolás és a kaland.
Az író nagyon jól játszott a lehetőségekkel. Azzal, hogy nem 1001 Bobról olvastunk, hanem más-más személyiségekkel rendelkező, de valahol az alapoknál azonos Bob MI-k szórakoztattak olvasás közben, kizárta az unalmi faktort.
A valódi izgalom az váratott magára és valószínű csak a második kötetben terebélyesedik ki, de a lehetőségek, melyeket feltárt és eljátszott Taylor, igen érdekesek.
A virtuális valósággal pedig elérte azt, hogy személyként tudtam a bobokra gondolni, de nem felejtettem el, hogy ők mégiscsak a mátrix lakói, a szondák MI-ái.
Érdekes jövőképet vázolt fel az író, ami akár még valóra is válhat. (reméljük, hogy nem fog). Az is érdekes, hogy nem a megszokott nagyhatalmakat állította egymással szembe, hanem egy újabb politikai térképet és ellenségképet vázolt fel.
Humor? Az is van benne. Mondjuk egy tv sorozatot elbírna belőle a májam. Bár nem tudom, hogy mennyibe kerülne a tucatnyinál több popkultúrális utalás vászonra vitele… :)
Kezdőknek és haladóknak egyaránt jó szórakozás. A körmét nem fogja senki lerágni izgalmában, de elkalandozhat a csillagok között.
Oszlánszky Zsolt pedig, ha lehet, akkor inkább térjen vissza a fantasyk fordításához, mert sci-fiben nem jó. Innen üzenném neki, ha még nem tették meg elegen, hogy a „g”, esetében a „2g”, nem sebesség! A „g” a nehézségi gyorsulás ( https://hu.wikipedia.org/wiki/Neh%C3%A9zs%C3%A9gi_gyors… ). A regényben pedig a 2g az (kerekítve) 2*10 m/s2 gyorsulásnak felel meg. Tehát nem, ismétlem: NEM sebesség, hanem gyorsulás!
Kérem a kiadót, hogy ha lesz második kiadás, akkor eresszen rá a szövegre egy tudományos munkatársat, aki kijavítja az ilyen alapvető hibákat. A folytatást pedig adják egy olyan személynek fordításra, aki általános iskolában odafigyelt fizikán.